Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szabó Imre, Golubeva Irina
Események, tájékoztatók

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Miklós Zoltán: Az oktatás tartalmi és módszertani sajátosságai a Ludovika Akadémián

A korszakban nagy szerepet játszó herbartista-zilleri didaktikai elvek váltak uralkodóvá a Ludovikán is, s e módszerek alkalmazása az oktatás sikerének egyik legfontosabb záloga lett. A következetesség és az előrelátás megjelent a tanítási órák elosztásának elveiben, a tanítás módjában, valamint a tanári kar közös eljárásaiban is. Ezek az elvek a képzés előrehaladtával egyre átfogóbban és árnyaltabban jelentkeztek.

A dualizmus korában a polgári fejlődés igényeit szem előtt tartó kármáni pedagógia korszerűsítésre törekedett az oktatás módszereiben is. Az emlékezetet terhelő oktatási módszerek helyett és ellen az „önmunkásságra serkentés”, a „tanítás” helyett a „tanultatás” került előtérbe. A megértést az emlékezetbe vésés elé helyezték, s egyre inkább tért nyert az a nézet, hogy a tanár tevékenysége az egész osztályra kell hogy kiterjedjék.1  A dualizmus korában számos változás történt… A tanárok figyelmet fordítottak a tanulók eltérő tudásszintjére és felfogóképességére. A didaktikát az egyszerű és életszerű megoldások jellemezték: az ismerttől az ismeretlen, a könnyebbtől a nehezebb, az egyszerűtől a bonyolult felé haladtak. A követelményszint meghatározásában a fokozatosság, az egymásra épülés jelent meg. Előtérbe került a megértetés, a gondolkodás fejlesztése: összefüggéseket és törvényszerűségeket láttattak meg, nem csak adathalmazokat tanítottak a tanárok. Megkövetelték tőlük, hogy tisztában legyenek az ismeret, a jártasság, a készség és a tudás fogalmai között meglévő különbségekkel. A módszerek is megújuláson mentek keresztül: a szemléltetés és a szemléletesség, a világos és tagolt órafelépítés egyre inkább követelménnyé vált. A formai elemek megújulása a neveléstudomány megújulására épült. A tanítás gyakorlata is megváltozott, a minisztériumi tantervi utasítások egy általános, az egész magyar oktatási rendszerre kiterjedő módszertani kultúra kialakításában játszottak szerepet. 2

A Ludovika Akadémián is a korszak módszertani elveiből levezetett elmélet és gyakorlat alakult ki, noha a katonatiszt-képzés jellegéből adódóan és a közoktatásban megszokotthoz képest az erősebb szakminisztériumi irányítás miatt kevésbé tudtak tekintettel lenni az életkori sajátosságokra és az eltérő értelmi, érzelmi, fizikai fejlettségre. A dokumentumok alapján kirajzolódik egy koherens, a képzés során vaskövetkezetességgel alkalmazott módszertani elvrendszer, amelyet a siker egyik zálogaként tekintettek.3  Ezt a rendszert három szempont szerint tárgyalom: a tanórák elosztásának szempontjait, a „tanmódot”, valamint a tanári közösségnek az egységesség érdekében folytatott belső kapcsolatrendszerét vizsgálom.

* * *

 A tanórák elosztása során a hatékonyság és a „szellem élénkítése” érdekében számos változatosságra vonatkozó szempontot vettek figyelembe. A német és a francia nyelvek óráit, valamint a testgyakorlatokat elosztva építették bele a napi tanrendekbe; az elméletigényes tantárgyak óráit délelőtt, a fizikai megterhelést igénylő tantárgyakéit délután vagy a kora esti órákban tartották meg. Elegendő ismétlő órát iktattak be; ezek időtartama egy óránál kevesebb nem lehetett, s mindig tanári segítséggel, a korábban készített jegyzetek felhasználásával, de egyénileg folyt ezeken az órákon a tanulás.

A változatossági szempontok mellett az egészségügyiekre is figyelemmel volt a Ludovika mindenkori vezetése. A tanítási órák elosztása során figyelembe vették a fényviszonyok alakulását, a tantermek természetes fénnyel való megvilágítását. A délelőtti és a kora délutáni órákban került sor a szemet inkább igénybe vevő tárgyak oktatására (pl. rajz).

Számos további szempont került előtérbe. A tanítást a napirendben megszabott idő után legkésőbb 5 perccel el kellett kezdeni, az órákat harangjelre pontosan be kellett fejezni. Gondot fordítottak arra, hogy az órák között 5 perc, a XX. század elejétől 10 perc szünet legyen.  Az eredményesség érdekében 60 percben, később már 45 percben határozták meg a tanórák minimális időtartamát, maximális időtartamát pedig – indokolt esetben – 90 percben. Kivételt egy-két tantárgy képezett: a rajzot 90–120 perces órán tanították, a későbbiekben pedig már 180 perces  is  lehetett a  rajzóra  időtartama; a harcászatórák  időtartamát  heti egyszeri 120 percben, a második félévben pedig a szabadban megtartott teljes két napban határozták meg. A téli félévben került sor a tananyag zömének elsajátíttatására, a nyári félévben több volt az ismétlésre fordított idő. Az oktatási órák nemcsak a tanítási órákat jelentették, hanem a tanulási órákat is. Kiemelkedő figyelemmel szervezték meg azt, hogy a „magántanulmányozásra” elegendő idő jusson. A kötelező ismétlést, tanulást csöndben és egyénileg kellett teljesítenie mindenkinek. A Ludovika parancsnoka szükséges esetekben, rossz tanulmányi eredmény esetén külön ismétlési órákat is elrendelhetett. Ekkor az érintett szaktanárnak is jelen kellett lennie az ismétlési órákon.

* * *

A „tanmód” fogalmát a vizsgált dokumentumok a tananyag mennyiségével és minőségével összefüggő kérdésekből vezetik le. A tananyag mennyiségére vonatkozó alapelv a „keveset, de alaposan” volt. Amíg a tanár meg nem tanított egy konkrét tananyagot, addig azt kellett tanítania, nem mehetett tovább. Figyelemmel kellett lennie az idő gondos kihasználására és a „tehetséghez” (képességhez) kellett szabnia az oktatás tartalmát és ütemét. A tanároknak törekedniük kellett arra, hogy „élénk és vonzó” legyen az oktatásuk, hogy tanítványaik „szellemi látkörét” fokozatosan tágítsák, hogy a tanulási kedvüket és az érdeklődésüket felkeltsék. A tanári felkészülés során külön szempontként határozta meg az akadémiaparancsnokság, hogy a korábbi tananyagrészekkel össze kell vetni az új anyagot; s a jellemzőt, a lényegest minden esetben ki kellett domborítani. Az ismétlések szerepe rendkívül jelentős volt, a tanároknak nem lehetett az ismétlő órákat megcsonkítaniuk, tan- vagy vizsgaórává átalakítaniuk.

* * *

A tanítási módra vonatkozóan is számos kitételt tartalmaznak a tantervek. A szó szerinti felmondás és a tollbamondás tilos volt. Logikus, világos gondolkodásra, fesztelen, helyes beszéd kialakítására kellet törekedni. Éppen ezért a tanári előadásmód sem lehetett „összefüggően értekező”, hanem „kérdezve fejtegető”. Mindennek célját a gyakorlatiasságban határozták meg a tantervek, a háborúra és a gyakorlati életre nevelés miatt az alkalmazó („applikatorisch”) módszer volt a kívánatos. A tanároknak meg kellett tanítaniuk a „tanulás és ismétlés módját”, és nem volt szabad „házi feladványokat” adniuk. A szemléltetésen kívül a gyakorlati értékkel bíró tudás elvét kellett szem előtt tartaniuk. A nyelvoktatásban a Berlitz-módszert alkalmazták, így adott nyelvórán csak az adott idegen nyelven folyt a kommunikáció.

* * *

A tanári magatartás alapvető összetevője volt az órákra való készülés elsődlegessége. „Rendeznie” és a tanítványai képességeihez „didaktikailag idomítania” kellett a tananyagot. A tanári magatartás fontos jellemzőjeként nevezték meg a tantervek a türelmet, hiszen a nyugodtság hatott a növendékekre. Ugyancsak fontos összetevő volt a lelkesedés és a személyes példaadás, az önállóságra és az öntevékenységre nevelés, „a tudvágy és az igyekezet” támogatása. A biztos fellépés és az igazmondás megkövetelése, az engedelmességre nevelés és a határozott következetesség, az egyenlő bánásmód elve és a jóakarat ugyancsak a tanári magatartás részei voltak. A tehetségesebb növendékeket a gyengébbek mellé kellett állítani, hogy segítse alakítani a bajtársiasságot, de a tanárnak magának is bajtársként kellett bánnia tanítványával. Az akadémiaparancsnokság fontosnak tartotta, hogy a tanárok tudomást szerezzenek tanítványaik olvasmányairól, hiszen a nevelő munkához ez jó adalék lehetett, s azt is fontosnak tartották, hogy a kellő nevelési irány érvényesítéséhez a szülői befolyást is fel kell használni.

* * *

A tanári közösség működése a fentiek megvalósulásához nyújtott segítséget, s kialakultak az egységes eljárások is. A Ludovika Akadémia működésének idejéből származó első olyan tanulmány, amely a tanári tevékenység összetevőit több szempontra kiterjedően is vizsgálta, a jó tanár ismérveit az alábbiakban határozta meg: tantárgyát és a tantárgyával összefüggő tudományokat ismeri; az innen szerzett ismereteket alkalmazni is tudja; jó előadó; a tanítványaival türelmes; ismeri a csapatszolgálat igényeit. Nem a tanár tiszti rendfokozata, hanem a tanári képessége számít, hiszen az oktatás minőségétől függ a tisztjelöltek, így az egész m. kir. honvédség gyakorlati haszna. A tanulmány szerzője, Kápolnai P. István szerint „vezérfonalat” kell kiadni, s a tanárokat kötelezni kell a követésére annak érdekében, hogy egységesen  a helyes irányban haladjon az oktatás.4  A később megszületett tantervek kiemelték a tanári odaadást és kötelességet, valamint azt, hogy ezeket a tanárokra egyenként is jellemző sajátosságokat érvényesíteni kell az „összműködésben és a tantárgyak közötti összhangzásban”. A közösen követendő elvek között nevezik meg a tantervek a növendékek túlterhelésének elkerülését, az ismétlés fontosságának és a hibák megbeszélésének elvét, valamint a tantárgyak egyenértékű mivoltának elfogadását. Ezeknek az elveknek a figyelembe vételével kellett kidolgozniuk a tanároknak a tantervezeteiket, amelyekben a logikai felépítés mellett az ésszerű tananyagfelosztásra is figyelemmel kellett lenniük.

* * *

A „tantárgyak közti összhangzást” elsősorban a tanulmánycsoportok létrejötte segítette. Már az 1898-as tanterv tett említést a tanulmányvezetők szerepéről, az 1908-as tanterv pedig minden részletre kiterjedően szabályozta a tanulmányvezetői intézményt.5  A tanulmányvezetők ellenőrizték adott tanulmánycsoportban az oktatást és az osztályozást, felülvizsgálták a tantervezeteket. Megtervezték a napirendet és a tanórarendet, valamint a gyakorlati tanidőszak napi beosztását. Figyelembe kellett venniük tevékenységük során a tanárok egyéniségét, tapintatosan kellett bírálniuk, és az egységes pedagógiai elvek kialakítására kellett törekedniük. A tanulmányvezetői intézmény bevezetése után az addig megszokott tanári értekezletek helyett főként az adott tanulmánycsoport számára fontos, gyakorlati jellegű csoportértekezleteket tartottak a Ludovikán, s ezeket a tanulmányvezetők irányították.6

Az intézmény parancsnoka volt az oktatás és a nevelés vezetője, ő felelt a tanterv betartásáért. A tanulmányvezetők javaslatait figyelembe véve tervezte meg az órák látogatását, a vizsgák és az írásbeli munkák megtekintését. A tanulmánycsoportok közti együttműködés megteremtése mellett kiemelkedő figyelmet fordított a tanári kar továbbképzésére, az új tanárok és tanárjelöltek beilleszkedésére, s az ő feladata volt a tanári főértekezlet megtartása is.

Az értekezletekre rendszerint havonta került sor. Három értekezlettípus alakult ki a monarchia korában a Ludovikán:
1. A tiszti gyűlések témája a katonai szellem, a rend, a fegyelem kialakítása volt.
2. Az osztályozási értekezletek a tisztjelöltek összeredményeit állapították meg, illetve döntöttek az intésekben és az elbocsátásokban.
3. A kiképzési és a tanulmányi kérdésekben a fő- és csoportértekezletek döntöttek. A főértekezletet évente legalább 4 alkalommal kellett a parancsnoknak megtartania, a csoportértekezletek a tanulmányvezetők hatáskörébe tartoztak.
A fentieken kívül évente egy-két alkalommal sor került a katonai tanintézetek parancsnokainak értekezletére is, amelynek témája tájékoztatás, vita, eszmecsere volt.  Az értekezletek határozatai felett állt a HM által kibocsátott iránymutatások, utasítások, rendeletek sora, hiszen a képzés valamennyi alkotóelemét (tanmód, tanrendszer, időbeosztás, taneszközök stb.) szigorú felsőbb jóváhagyás előzte meg.7

A tantervek szabályozták a tanárok adminisztrációs kötelességeit is. 1883-tól az elméleti időszak kezdetére a tanároknak előadási tervezetet kellett szerkeszteniük, amelyben rögzítették az időbeosztást, az előadandó anyagot és a használandó taneszközöket. 1894-től kezdve munkanaplót kellett készíteniük, ebben tantárgyanként havi és heti bontásban meg kellett jelölniük az általuk oktatott tananyagot.8

A két világháború közti időszakban a Ludovikán folyó tanítás módszerei a monarchikus hagyományokra épültek. A korszak tanterveiben a dualizmus korabeli szempontok köszöntek vissza a tanórák elosztása, a „tanmód” és a tanári közösség „összmunkájának” megszervezése tekintetében is.9  A korszak közoktatásában is nagy figyelmet fordítottak a tananyagok feldolgozására, metodikai elveire. A hangsúly a tananyag elsajátításán, megértésén, valamint a szellemi erő és az értelem fejlesztésén volt. A szemléltetés elevensége és világossága, a megfigyelés és a pontos emlékezetbe vésés, az órai közös munka és a „növendékek önmunkássága”, az ismétlések és a gyakorlások, összefoglalások egyre nagyobb jelentőséget kaptak. Az 1930-as években egyre jobban előtérbe kerültek a tantárgyközi kapcsolatok, a koncentráció is. Ezek a megoldások az oktatás egyre hatékonyabbá válását eredményezték.10  Teleki Pál kultuszminiszter hangsúlyozta a „tantárgykapcsolások” szerepét, valamint azt, hogy nem a „mit”, hanem a „hogyan” tanítunk kérdése a fontosabb.11

A Ludovikán a dualizmus korához képest csak árnyalatnyi eltérések: megerősítések, hangsúlyosabbá válások jelentkeztek a módszertani elvek alkalmazásában. Az első ilyen változás a túlterhelés elkerülésének elve volt. Egy 1928-as OKT-elemzés a túlterhelés okait a tantervi nehézségekben, a műveltségi anyag növekedésében és az elvont fogalmakat, sok adatot tartalmazó tankönyvekben, a rossz órarendekben és a túlzó tanári követelményekben, a túlzsúfolt osztályokban és a helytelen tanulási módszerekben, valamint a megrövidült tanulmányi időben és számos iskolán kívüli, délutáni elfoglaltságban látta.12   A Ludovikán már az 1923-as tantervben megjelent, és a későbbi tantervekben is folyamatosan jelen volt a túlterhelés elkerülésére néhány szempont: az órák 6 napra egyenletesen legyenek elosztva, ugyanez az egyenletes elosztás érvényesüljön a fizikai megterhelést igénylő foglalkozások rendjének meghatározásában, elég idő jusson a „magántanulmányozásra és az üdülésre”13 . Ez a hangsúlyváltás az egészségesebb életmód, a testnevelés előtérbe kerülésével is összefüggésbe hozható.

Jelentős, sok vitát kiváltó kérdéssé vált a kötelező ismétlő órák léte is. Az 1920-as évek elején végül eltörölték ezeket az órákat, mivel a főiskolai képzés miatt úgy látták, hogy nincs szükség rájuk, de a későbbiekben a tanulmányi eredmény javítása végett újra bevezették ezeket. Az ismétlő órákon nem az értelmes tanulás módját tanították meg – ez hiányzott a korszak oktatásmódszertanából –, hanem csak mennyiségi növeléssel kívántak javítani az akadémisták tudásán. Ez azonban növelte a már amúgy is meglévő túlterhelést.

A két világháború között a tanárok számára adott módszertani instrukciók sokkal markánsabbakká váltak a dualizmus korához képest. Az alaposság és a rendelkezésre álló idő gondos kihasználása voltak a legtöbbször említett szempontok. Ezt a dokumentumok azzal indokolták, hogy az elemi ismeretek kezdetben elhanyagolt tanítását a későbbiekben rendkívül nehéz pótolni, valamint azzal, hogy minden elpazarolt perc pótolhatatlan. A tanároknak nem volt szabad bizonytalan tudást adniuk, mert „nem lehet cél értelmetlenül szélesre tágított, de meg nem emésztett tudással félművelt, örökké okoskodó, magával és a körülményekkel soha meg nem elégedő, a csapatélettől idegenkedő tiszti sarjadékot nevelni”.14  Ennek az elvnek megfelelően józan munkabeosztással és oktatási–nevelési móddal, „egyszerűen” kellett tanítani. A tanítás eredményeként az akadémistának a tananyagból fel kellett ismernie a szükségest, a lényegest és a jellemzőt.

Az alaposság és a gondos időkihasználás mellett egy másik szempont volt a tanár felkészülésének fontossága és tanórai előadásának szakszerűsége. A tanároknak nem volt szabad felkészületlenül bemenniük az óráikra, nem tarthattak könyvből előadást, és nem diktálhatták le a tananyagot. Ezeket a tiltásokat azzal indokolták a tantervek és az utasítások, hogy a tanítás menetét nem szabad megingatni, a tanárok a saját órájukon nem „tapogatózhatnak”, a helyes módszert ismerniük kell. Az órákat úgy építették fel, hogy először a könnyebb, majd a nehezebb részek következzenek. Először „hangulatba” kellett hozniuk a hallgatóságukat, majd példákkal színesített „magyarázatot” adtak, végül a rövid lényeget foglalták össze. Az állandó ismétlések és számonkérések az órák elengedhetetlen részét képezték. A feleletekbe nem szólhattak bele, a hibákat utólag javították ki. Törekedniük kellett a gyakorlatias, a lehetőség szerint szemléltető, színes, a lényeget kidomborító előadásra, s a tárgyalandó anyagnál annyit időzhettek csak, amennyi az elsajátításhoz szükséges volt, és csak akkor léphettek tovább, ha az osztály a tananyagot már elsajátította.

További szemponttá vált az akadémisták egyéni sajátosságainak figyelembe vétele, hiszen gondolkozásukat módszeres, logikai gondolkozássá kellett fejleszteni. A kevésbé tehetséges akadémistákra külön figyelmet kellett fordítani, s őket segíteni kellett a tananyag elsajátításában. Az adatok értelem nélküli tanulása, a szóról szóra való megtanultatás helyett az emlékezőképesség élesítése lett a tanárok feladata. Számolniuk kellett azzal, hogy a figyelem képessége egyénenként más és más, ezért a gyakorlásokat is úgy építették fel, hogy a feladatok az egyéni képességekhez alkalmazkodjanak. Az egyéni gondolkozás fejlesztését a dokumentumok az írott és beszélt magyar nyelv helyes használatában, önálló feleletek megkövetelésében is látták. A típushibákat megbeszélték és kiemelkedő figyelmet kellett fordítaniuk arra, hogy megértessék: ami rossz, miért az.

* * *

A két világháború között a dualizmus korához képest többféle tanügyi dokumentumot használtak.15  A legfontosabb a tanterv volt, amelyben megjelölték az alap- vagy a szakkiképzést, a tárgy nevét, a tancélt, évfolyamonként csoportosítva a tananyagot és a tanítási órák számát, valamint azt, hogy hány írás- vagy rajzbeli feladatot kellett megoldani. A tantervekből alkották meg a tanárok oktatási tervezeteiket. A tantárgy, az évfolyam, a tancél és a heti óraszám megnevezése után havi bontásban következett a tananyagbeosztás. Ez után az írásbeli dolgozatok száma, a tan- és a segédkönyvek, valamint a rokon tantárgyak következtek. A végleges és részletes oktatási tervezetet november elejére kellett elkészítenie minden tanárnak, mivel az első hónapban meg kellett ismernie tanítványai tudását. Az oktatási tervezetek elkészítését a tanulmányvezetők felügyelték, változtatni bennük csak a Ludovika parancsnokának engedélyével lehetett. Az oktatási tervezetekből készültek el az óravázlatok. Ezek egy-egy füzetben óránkénti beosztásban tartalmazták a „célt, az eszközt, az utat és a módot”. Az óravázlatokban a következő sorrendiséget megtartva jelentek meg az adott óra alkotóelemei: mennyi időt szánt a tanár az előző órai anyag ismétlésére és számonkérésére; az új anyag „vezérszavas” vázlata példákkal és szemléltető ábrákkal; az új anyag ismétlésére szánt idő.

Az osztálykönyv az egyes tantárgyak tananyagában való előrehaladást, valamint az óráról hiányzókat és hiányzásaik okait rögzítette. A tanulmányvezetők, a parancsnok vagy más tárgyat tanító tanár látogatását is tartalmazták ezek a könyvek. Sajátos dokumentum volt a tanári előjegyzés. Ezekben pontos időmeghatározással az akadémisták magatartására, szorgalmára, öltözködésére és szükségleteire vonatkozó tanári megjegyzések szerepeltek. Az észrevételeket a századparancsnokok láttamozták. A kézilajstrom szolgált az akadémisták tanulmányi előrehaladásának rögzítésére. Ebben rögzítettékhavi bontásban az érdemjegyeket; valamint a félévi és az évi zárlat, a vizsgák osztályzatait.

* * *

A korszakban nagy szerepet játszó herbartista–zilleri didaktikai elvek váltak uralkodóvá a Ludovikán is, s e módszerek alkalmazása az oktatás sikerének egyik legfontosabb záloga lett. A következetesség és az előrelátás megjelent a tanítási órák elosztásának elveiben, a tanítás módjában, valamint a tanári kar közös eljárásaiban is. Ezek az elvek a képzés előrehaladtával egyre átfogóbban és árnyaltabban jelentkeztek.

JEGYZETEK

1  Köte Sándor (1975): Közoktatás és pedagógia az abszolutizmus és dualizmus korában (1849–1918). Budapest, Tankönyvkiadó, 190–194. p.
2  Horánszky Nándor (1999): A tanulók adottságainak, sajátosságainak figyelembe vétele a polgári iskolai tantervekben (1868–1948). In: Művelődéspolitikai  és pedagógiai szempontok a hazai iskolatípusok tanterveiben (1868–1945). A tantervelmélet forrásai 21. Szerk. Ballér Endre, Horánszky Nándor. Budapest, OKI, 83–124. p.
3  A dualizmusban kialakult módszertani elveket az alábbi források alapján dolgoztam fel: Tanterv a m. kir. honvédségi Ludovika-Akadémia számára. Az 1895–6. tanévre. Tervezet. Budapest, Pesti nyomda 1895. 104. p. ; Tanterv a m. kir. honvéd Ludovika Akadémia számára. Tervezet. Budapest, Pallas ny. 1898. 48. p .; Tanterv a m. kir. honvéd Ludovika Akadémia számára. Bp., Pallas ny. 1908. 46 p.; Utasítás a m. kir. honvéd nevelő és képző intézetek tanterveihez. Tervezet Bp., ny. n. 1910. 34 p; Tanterv a Ludovika Akadémia számára 1915-17. In: HL V.6. fond 105. doboz, 95 p.
4 Kápolnai P. István: A tisztek és altisztek elméleti kiképzésénél jelenleg követett rendszer. In: Ludovika Académia Közlönye (a továbbiakban: LAK) 1878. 106. p.
5  Vö.hadtörténelmi Levéltár (a továbbiakban: HL) HM 2187/eln. 11. - 1908. sz. rendelet
6  Sárói Szabó Lajos: (1908): Katonás nevelés. In: LAK, 398. p.
7  Vö. HL HM 55221/eln. I.- 1895. sz. rendelet
8  Vö. HL HM 2827/eln. I.- 1894. sz. rendelet
9  A korszak módszertani elveit az alábbi források alapján dolgoztam fel: 1923-as tanterv. In: HL V. 6. fond 105. doboz; Évi zárjelentések In: HL V. 6. fond 233. doboz; 1930-as tanterv. In: HL V. 6. fond 108. doboz; Az Országos Közoktatási Tanács jelentése 1936 (az ún. Kornis-jelentés). In: HL Tanulmánygűjtemények I. 2603. sz. ; Kiegészítő utasítás a tantervhez (a továbbiakban: Kiegészítő utasítás) 1939–1940 és 1940–1941. In: HL V. 6. fond 111. doboz.
10  Ballér Endre: Tantervelméleti megközelítések a két világháború közötti magyarországi gimnáziumi tantervekben. In: A tantervelmélet forrásai 21., 125–162. p. (a továbbiakban: Ballér), 136., 152. p.
11  Teleki Pál beszéde a VKM költségvetési vitájában, 1938. In: Mann Miklós (2003): Oktatáspolitikusok és koncepciók a XX. században, Budapest, Önkonet, 84–86. p.
12  Ballér 140. p.; valamint Kornis Gyula: Kultúra és túlterhelés. In: Válogatás Kornis Gyula tanterv-vonatkozású írásaiból. Összeáll., szerk. és a bev. tanulmányt írta: Mészáros István. Budapest, OPI 1984, 97. p.
13  A szó jelentése itt: pihenésre.
14  Kiegészítő utasítás 1939–40. In: HL V. 6. fond 111. doboz
15  Vö. HL V. 6. fond 108. doboz





Készítette