Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Sipöcz László: Vargyas Endre királyi tanfelügyelő törekvései Győr vármegyében az 1868-as népoktatási törvény megvalósításáért a korabeli sajtó tükrében

Mondanivalóm három pillérre épül: az Eötvös-törvényként emlegetett 1868. évi XXXVIII. tc.-re, egy királyi tanfelügyelő ezzel kapcsolatos tevékenységére s a múlt század utolsó harmadának győri zsurnalisztikájára. Mindehhez a helyszín az akkori Győr város és vármegye.

A törvény jelentőségét és múlhatatlan érdemeit itt nem méltatom, azok úgyis nyilvánvalóak, a hangsúlyt inkább egy rendkívül agilis, a nehézségektől csak még nagyobb munkakedvre lobbanó tanfelügyelő, Vargyas Endre munkásságára helyezem. Ugyanakkor azt is szeretném érzékeltetni, hogy a helyi sajtó hogyan reagált, hogyan foglalt állást a népoktatás terén végbemenő változásokkal kapcsolatban.

Kezdjük az utóbbival. Győrben akkor két – hetente háromszor megjelenő – újságot olvashattak a helyi polgárok: a liberálisnak mondható Szabad Polgárt s a konzervatívabb szemléletű Győri Közlönyt. Mindkettő rendszeresen közölt az iskolákkal, az oktatással kapcsolatos írásokat, s érdeklődésük a törvény megjelenése utáni években, sőt évtizedekben csak fokozódott. Az ekkoriban néhány évig Győrött élő Ziegler (Gárdonyi) Géza szerkesztette Tanítóbarát s a megyei Tanítóegylet Értesítője is szaporította az iskolákkal kapcsolatos publikációk számát.

Az újságok már a törvény megszületését is érdeklődéssel fogadták, és a kor fennkölt stílusában méltatták: „Népnevelés, jöjjön el a te országod!” – olvasható szinte minden cikkben, de, hogy mit kellene tenni azért, hogy ez az ország valóban eljöjjön, arról vajmi kevés szó esett. A következő idézet jól érzékelteti a törvény sajtóvisszhangját: „Nagy még a tudatlanság árvize, de a népnevelés legyen a révpart, hová nagyságunk hajóját bizton köthetjük. Jöhet azután zivatar…. nem nyel az el, mivel erős a horgony, mely hajónkat tartja.”1

Egy B. J. rövidítéssel szignált szerző – (feltehetőleg Bánóczy János győri főelemi iskolai tanító) – a tankötelezettség kérdéséről írt. Helyeselte annak bevezetését, de aggódott, hogy „a ….nálunk szokásos ellenzés…. miatt nem lesz abból semmi, s így …. ezen elemi oktatást gyökeresen reformálni szándékozó törvény hatásaiban meggyengülve, meghiúsulva lesznek ismét iskolát kerülő gyermekek és tudatlan jövő honpolgárok…”2 A tanítói szkepticizmus, sajnos, nem volt alaptalan.

Ismeretes, hogy Eötvös nagy reményeket fűzött a királyi tanfelügyelők működéséhez, s nem kis részben tőlük várta a törvény gyakorlati megvalósítását. Munkájukat segítendő minden részletkérdésre kiterjedő működési útmutatót készíttetett számukra.

A tanfelügyelet, illetve a tanfelügyelő személye a helyi sajtót is élénken foglalkoztatta. A Győri Közlöny több írásában is kifejtette, minden attól függ, hogy milyen emberek fogják betölteni ezt a fontos pozíciót. A cikkíró véleménye szerint kiválasztásukban el kellene tekinteni politikai nézeteiktől, mert nem ez a fontos, hanem a rátermettség és a képzettség. Úgy gondolom, ez máig helytálló vélemény.

Mivel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nem bővelkedett megfelelő személyekben, így több megye összevonásával alakította ki egy-egy tanfelügyelő működési területét. Győr vármegye Esztergom és Komárom vármegyékkel együtt alkotott egy tanfelügyelői kerületet. 1868 után rövid ideig Környey János, majd Hilóczky Béla töltötte be az említett megyékben a tanfelügyelői posztot, de tevékenységük – idejük rövidsége miatt – nem értékelhető. Győrvármegye Bizottmánya többször is kérelemmel fordult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, hogy töltse be a megüresedett tanfelügyelői állást, s lehetőleg olyan személlyel, akinek tevékenysége folyamatos és tartós lesz.

Az ismétlődő kérés meghallgatásra talált. 1871 decemberében a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium értesítette a vármegyét, hogy 1872. január 1-jétől Kapuvári Vargyas Endre Sopron megyei aljegyzőt – egyelőre ideiglenesen – Győr vármegye másodtanfelügyelőjévé nevezte ki.

A szomszédos Sopron megyei Kapuvárról származó Vargyas jogi tanulmányai után – a Batthyány-fiúk nevelőjeként – egész Európát beutazta. Fiatal kora ellenére – tanfelügyelői kinevezéskor még harminc éves sem volt –, nagy tapasztalatokkal, s még nagyobb ambíciókkal rendelkezett. Munkabírása, kitartása hamarosan imponálónak bizonyult. Rövid idő alatt bebizonyította rátermettségét, s így megbízatását véglegesítették, és a főtanfelügyelői státuszt is megkapta. Ezt követően 16 évig volt a megye tanügyének felelős irányítója, értő és lelkes gyámolítója, a népoktatás érdekeinek erélyes harcosa.

Nagy buzgalommal látott munkához. Alig fél év alatt a megye és a város valamennyi iskoláját meglátogatta, s így nagyon gyorsan tájékozódott területének népoktatási helyzetéről, viszonyairól. Buzgalmában kezdetben nem nagyon kímélte az iskolafenntartó felekezetek és a községi elöljáróságok érzékenységét. A győri városi katolikus iskolaszékkel már működésének első hónapjaiban olyan súlyos konfliktusa támadt, hogy azt a minisztériumnak kellett elsimítani. Esete nem volt egyedülálló. A tanfelügyelők mint állami alkalmazottak, a miniszter közvetlen megbízottjai, többnyire függetlenek voltak a helyi érdekektől, s erélyes fellépésük esetén gyakran találták szembe magukat azokkal. Jellemző, hogy Pest és Veszprém vármegyék törvényhatóságai 1874-ben akciót indítottak a számukra kényelmetlen és kellemetlen tanfelügyelői intézmény megszüntetéséért, s nem rajtuk múlott, hogy kezdeményezésük nem járt sikerrel.

*      *      *

Győr vármegye népiskolákkal való ellátottsága, az iskolák állapota, felszereltsége a törvény megjelenése utáni években – az országos viszonyokhoz hasonlóan – meglehetősen siralmas képet mutatott. Gyakran volt olvasható ilyen és ehhez hasonló tudósítás a helyi sajtóban: „Győrmegyei Szabadi községben az iskolaügy jelenleg vajmi siralmas állapotban van. Az iskola 3 öl hosszú, 2 öl széles, sötét, nedves zugoly. Ablaka két gyérvilágosságú lyuk. Azok is be vannak czövekelve, hogy üde levegő még csak hozzá se férhessen. Az iskola-ajtó a konyháról nyílik be. A bűzhödt levegő képzelhető benne. Van összesen 4 rozzant padja s két lóczája. A tényleg iskolába járók száma 64, a szoba pedig zsúfolva is legfölebb 40 gyereket volna képes befogadni. Egy rész guggol, más rész meg állni kénytelen egész tanidő alatt, s a tanító a gyerekek közt meg sem mozdulhat…”3

Ezt a tapasztalatot erősítette Eötvös miniszter 1870-ben az országgyűlés elé terjesztett jelentése, melyben megállapította, hogy a meglévő iskolák a tanköteleseknek legfeljebb 60 %-át tudják befogadni, de ha a törvényben előírt feltételeket szigorúan betartanák, akkor még 25 %-uk számára se lenne elegendő. Országosan még mintegy 14 ezer tanteremre lett volna szükség azonnal. A meglévő iskolák állapotát a miniszter így minősítette: „Valóban saját tapasztalásom szerint is mondhatom, hogy a hazánkban létező népiskolai tantermek nagy része olyan, hogy a napnak legalább felét benne töltő gyermek sokkal nagyobb kárt szenved testi kifejlődésében és egészségében, mint amennyi hasznot nyer a kapott tanítás által…”4

De nézzük, miként vélekedett első tapasztalatairól Vargyas tanfelügyelő, aki 1872 júniusában Tanügyi elmefuttatások címen megkezdte észrevételeinek, véleményének folytatásos közlését a Győri Közlönyben: „Körutamat a megye területén befejezve, sorrend szerint tükröt kívánok mutatni a megye összes tanügyi állásáról, hogy lássa hányadán van, hogy lássa, miként áll legszentebb ügye, a népnevelés, s a tényleges állapot mellett várhat-e idővel pallérozott eszű polgárokat?”

A nyár folyamán elkészítette Győrmegye tanügyi állapota című beszámolóját is, melyet 1872. augusztus 31-én ismertetett a megyei iskolatanács előtt. Ebben elmondta, hogy a meglátogatott iskolák közül csak 16-ot talált megfelelő állapotban, 21 épületnél azonnali javítást sürgetetett, de a többinél is kisebb-nagyobb átalakításokat javasolt. Beszámolt arról is, hogy az iskolák elhanyagoltsága miatt máris 8 iskola fenntartóját részesítette megrovásban. Kilátásba helyezte, ha őszi ellenőrző körútja során nem tapasztal szembetűnő változást, úgy tömeges minisztériumi megintést fog kezdeményezni. Erélyességét azzal indokolta, hogy a törvény életbe lépte óta az iskolafenntartóknak „…elég idejük volt már összehasonlítani a tényleges állapotot a törvény kívánalmaival, s tudhatták is eléggé a teendőket…”5

Láthatjuk, Vargyas a törvény szigorának megfelelő határozottsággal lépett fel, de a nép szegénysége miatt ekkor még kevés eredményt tudott elérni. Határozottsága mellett a megértő ember is megszólalt a közigazgatási bizottságnak írott jelentésében: „…tekintve az évenkinti silány termést, s tekintve, hogy a Duna, Rába és Rábcza árjai a múlt évben is óriási károkat okoztak, az illető hitközségek a legjobb akarat mellett sem voltak képesek a még szükséges tantermeket felállítani… Bár a törvény szigora kérlelhetetlen, a sújtott körülményekkel is számolni kell!” – írta.6

A sok tanfelügyelői bíztatásnak, hatósági fellépésnek voltak azért eredményei is. 1885 nyarán végre azt jelenthette Vargyas a vármegye közigazgatási bizottságának, hogy elkészült a sági, zámolyi, koroncói és a kunszigeti iskola, ősszel megkezdődhet bennük a tanítás.7

Tiszteletreméltó és eredményes volt a tanfelügyelő szigorú fellépése a tankötelezettség teljesítése érdekében. Bár ezen a téren Győr megye nagyobb eredményeket tudott felmutatni az országos átlagnál, Vargyas azonban nem volt elégedett. (Míg 1869-ben országosan a tanköteleseknek alig 48 %-a járt iskolába, Győr megyében ugyanakkor ez az arány már meghaladta a 60 %-ot.)8

Vargyas azonban az iskolától távol maradók számát figyelte, s azt soknak tartotta. A bajok okait keresve többek között rámutatott arra, hogy sok iskolában még mulasztási naplót sem vezetnek, de ahol van is ilyen, ott sem járnak el kellő szigorral a mulasztó gyermekek szüleivel szemben. „…Akárhány községben megtörtént velem, hogy az elöljáróság azon figyelmeztetésemre, hogy a hanyagokra nézve a büntetést teljes szigorral hajtsa végre, azt felelte, hogy inkább kész lemondani hivataláról, sem mint darázsfészekbe nyúljon…” – írta.9

A megyei iskolatanács a tanfelügyelő javaslatára azzal a kéréssel fordult Győr vármegye Közigazgatási Bizottságához, hogy alkosson szabályrendeletet a tankötelezettség végrehajtásának biztosítására. Gyapay Dénes alispán úgy vélekedve, hogy „… a tanfegyelem általános lazultsága miatt a közműveltség rovására várni nem lehet….” Rövid időn belül elkészítette javaslatát, melyet a vármegye bizottmánya 1872. november 8-án jóváhagyott, így a tanfelügyelő által kezdeményezett szabályrendelet megszületett.10 A sajtó nagy elismeréssel fogadta és kommentálta a rendeletet, amely „…. épen oda markolt a bajok gyökerei közé…”

Hamarosan kiderült azonban, hogy korai volt az öröm, mert „… bíró uraimék vállat vonva azzal mentegetőznek, hogy ők bizony nem gyűlölködnek a néppel…”. Vargyas erélyesen követelte a szabályrendelet betartását: „….. ha azután jövőre is az elöljáróság langymelegen veszi az ügyet,…el vele, embert helyette a gátra, nem rettegőt a sógorság, komaság haragjától, hanem bátrat a tevékenységben, szapora kezűt a kivitelben….” – írta a Győri Közlönyben.

Rámutatott, hogy az iskolába járás elhanyagolása a tantermek számának gyarapítását is akadályozza. Sok faluban ugyanis, amikor az iskola bővítését követelte, az elöljáróság azzal érvelt, hogy az iskolába tényleg eljárók számára a meglévő tanterem is elegendő. „…És igazuk volt. Föl tehát a szigorral! Végig kell csak suhogtatni a közöny fölött az erély pálczáját! Iskolába minden odavaló gyerekkel! Mert ha ez meglesz, ha zsúfolva rajzik a tanulni vágyó sereg a szűk falak közé, akkor majd a községek is be fogják látni, mert szemmel láthatják, hogy tenni kell, s akkor majd szaporodnak a tantermek is…”11

Az iskolábajárást, illetve a mulasztást a sajtó is folyamatosan figyelte és kommentálta: „Most kell résen állni!” – írta a Győri Közlöny 1873 áprilisában. Itt a jó idő, az iskolák padjai kiürülnek, erdő-mező benépesül a gyerekek sokaságától. A cikkírónak rossz véleménye lehetett a tanítókról, mert szerinte ilyenkor azok nagy része is „…a földeken bogarász, s hagyja a közönség reményeit a szabadba legelésző tinó-sereg után futkozni…” Végül felszólította a tanfelügyelőt, hogy szabjon ennek gátat a törvény szigorával.12

Persze, akadtak ennél durvább bírálatok is. Bizonyos Gábor deák „Majdnem hihetetlen és mégis való” címmel Szemere községet tűzte tollhegyre. Leírta, hogy van ugyan a falunak iskolája és tanítója, de ez utóbbi sokkal inkább kántor, mint tanító. Az iskolázás csak a karácsony körüli hetekben folyik, s akkor is csak azért, hogy a disznóölések alkalmával a gyerekek ne lábatlankodjanak otthon. De „…amint az oldalas füstre kerül, beáll azonnal a vakátió…”. Így aztán nem is csoda, hogy száz gyerek közül három sem akad, aki ismeri a betűket.

Vargyas válasza nem sokat váratott magára, már a lap következő számában reagált a goromba véleményre. Megírta, hogy nagyon jól ismeri a szemerei sanyarú állapotokat, ahol legutóbbi iskolalátogatásakor is csak nyolc leánykát talált a katolikus iskolában. Emlékeztetett rá, hogy a község tavaly már szigorú megrovásban részesült az ő kezdeményezésére. A szomorú állapotokért az elöljáróságot és a községi bírót hibáztatta, aki – midőn számon kérte tőle a megyei szabályrendelet helyi érvényesítését –, így válaszolt: „Uram, inkább ma leteszem a bírói pálczát, sem hogy én gyűlölködjek a néppel!”.13

A szemerei eset, persze, nem volt egyedülálló. Vargyasnak – sajnos –, bőven voltak hasonló tapasztalatai. A pusztai járásban tett körútjáról, ahol 34 iskolát akart meglátogatni, a következőket írta: „Écsen a tanító feleségestül mustot beszedni járt…. Asszonyfán a rk. iskolát tisztogatták… Ságon az iskolát sározták… Mindszenten a búcsúra való előkészület miatt két napig nem volt előadás… Örkénypusztán az iskolát bezárva találtam… Tényőn a mester mustkompetentiája beszedésével volt elfoglalva…”14

Vargyas tanfelügyelő az 1872/73-as tanévről készített, nyomtatásban is kiadott beszámolójában rámutatott a szabályrendelet hibáira, és módosító javaslatokat tett. Követelte, hogy valamennyi iskolában azonos időben kezdjék és fejezzék be a tanévet, ugyanis e téren nagy eltérések voltak a felekezetek között.

A Szabad Polgár című újság elismeréssel kommentálta a tanfelügyelő szakszerű és részletes jelentését, de megjegyezte, hogy sokat ő sem tehet, mert a törvény hiányosságai miatt egyelőre olyan a felügyelet, mint Arany János gólyája, meg kell várni, míg kinő a szárnya. A cikkíró a bajok okát – többek között – abban látta, hogy a felekezeti iskolákkal szemben korlátozott a tanfelügyelő hatásköre, már pedig Győr megyében ekkor még csak felekezeti iskolák voltak. Az újság pártállásának megfelelően így summázta a tanulságokat: „A papság kezei alól emancipálandók az iskolák!”15

Az 1872-es megyei szabályrendelet a következő években sem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket. Azt az 1875-ös alispáni beszámoló is bizonyítja. Gyapay Dénes alispánnak a megyebizottmány számára készített jelentésében – többek között – ezt olvashatjuk: „…ki kell mondanom, hogy népünk nem fogta fel kellőleg az 1868. XXXVIII. t.cz. horderejét, s a nevelést mint mostoha gyermekét csakis hideg kötelességből ápolja, s nem azért küldi gyermekét iskolába, hogy nevelje, hanem csak azért, mert a törvény parancsolja…”16

A hiányzások korabeli okai közismertek. Tavasztól őszig szükség volt – különösen falun – a gyerekek munkájára, a téli hónapokban pedig a lábbeli- és ruhahiány akadályozta az iskolába járást. Közrejátszott ebben a szülők közönye, a tanulás lebecsülése is. Ez utóbbiról a Győri Közlöny találóan vélekedett, amikor ezt írta: „Igen sok polgár nagyobb örömét leli egy harmadfű csikóban, mint iskolába járó fiában… Ez már ősi bűn!”

Vargyas tanfelügyelő fáradhatatlanul folytatta intézkedéseinek sorozatát, a pillanatnyi helyzetnek megfelelően hol bírált, hol pedig dicsért. 1881 végén már azt jelentette, hogy az előző évhez képest 300-zal emelkedett az egész éven át iskolába járók száma. Ugyanekkor azonban szükségesnek tartotta újabb körlevélben felhívni a községi elöljáróságokat, az iskolaszékeket a nyilvántartások pontos vezetésére, s a tankötelezettség végrehajtásának szigorúbb ellenőrzésére.

Az erélyes fellépés, azért ha lassan is, eredménnyel járt. A tanfelügyelő 1884 májusában arról számolt be a közigazgatási bizottságnak, hogy az iskolába járás az előző évekhez képest jelentős növekedést mutat, s ez annak köszönhető, hogy az iskolaszékek pontosabban ellenőrizték a mulasztásokat, az elöljáróságok pedig szigorúbban büntettek. 1884 novemberében Vargyas 32 község elöljáróságát dicsérte meg erélyességéért, s csak kilencet marasztalt el hanyagságáért. Az általában elégedetlen tanfelügyelőtől szokatlan ez az arány, s mindenképpen az eredményességet bizonyítja.17

A mulasztásoknak, gyakran objektív okai is voltak. Ilyen volt például a tanítóhiány, vagy a meglévő tanítók egy részének alkalmatlansága. Vargyas 1878 januári jelentésében azt olvashatjuk, hogy a péri református iskolában azért szünetelt hónapokig a tanítás, mert „… a tanító öregség, de főleg a mértéktelen pálinka- és borivás által annyira elgyengült, hogy már szemevilágát is elvesztette, s a tanításra teljesen alkalmatlan….”18

Akadályozó körülménynek számított a szorgalmi idő felekezetenkénti eltérése is. A katolikus iskolákban általában korábban befejezték a tanévet, s ezzel nehezítették a protestáns iskolafenntartók munkáját. Ezt egyébként a helyi újságok is gyakran szóvá tették. A Szabad Polgár csípősen meg is jegyezte, hogy míg a protestánsok „kihúzzák” a nyolc hónapot, „…a katolikus atyánkfiai már húsvétkor ellátnak bennünket liba-, bornyú- és tehénpásztor gyerekekkel….”19

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1877-ben egységesítette ugyan a tanévet, de a rendelkezésnek nem sikerült érvényt szerezni, a tarkaság e téren továbbra is megmaradt. Feltűnő módon eltértek az általános gyakorlattól az izraelita felekezeti iskolák, melyek között nem egy olyan is akadt, amely nyári vakáció nélkül napi 8-10 órában okította tanulóit.

Szinte minden esztendőnek megvolt a maga elemi csapása: hol az árvíz, hol a jég vagy az aszály pusztította el a termést. Így aztán érthető, hogy a szülők korán munkára fogták gyermekeiket, de a szükséges ruházattal és tanszerekkel mégsem tudták ellátni őket. Vargyas tanfelügyelő megpróbálkozott a jótékonykodás módszerével is. 1874-ben Krajczár Egyletet szervezett a legszegényebb gyermekek ruha- és tanszerellátása érdekében. Kezdeményezése azonban csak Győrött, a megyeszékhelyen talált visszhangra, de a kérdést adakozással úgysem lehetett volna megoldani.

A szegénységgel magyarázható, hogy az igazolatlan mulasztásokért kirótt bírságok többségét nem lehetett behajtani. A fizetni nem képes szülőket „az iskola körül végzendő munkákkal” büntették, de aligha lehetett annyi érdemi munka, hogy ennek a büntetésnek haszna és értelme lett volna. Minden bizonnyal formális megoldás volt.

A népoktatási törvény megvalósítását – az eddig említett gátló tényezők mellett – nagymértékben akadályozta a megfelelő számú és képzettségű tanítók hiánya. A törvény megjelenésekor országosan legalább tízezerrel több tanítóra lett volna szükség, mint amennyi rendelkezésre állt. Maga Eötvös miniszter is úgy vélekedett az 1870-es országgyűlési jelentésében, hogy 10-15 év is el fog telni addig, amíg minden tanítói állás betölthető lesz. Rámutatott, hogy a tanítóképezdékbe jelentkezők száma évről évre csökken, mivel a tanítói pálya sem anyagilag, sem az előrejutás terén nem állja a versenyt azokkal az egyéb pályákkal, amelyek alkotmányos életünk helyreállítása óta egyre-másra nyílnak a fiatalok előtt.

Súlyos akadálynak minősítette a működő tanítók nagy részének képzetlenségét is. Elmondta, hogy találkozott sok művelt, önmagát szorgalmasan képező tanítóval is, de azt is tapasztalta, hogy más részük minimális pedagógiai és didaktikai ismerettel sem rendelkezik, s így az önképzésre is alkalmatlan.

A bajok okaként a miniszter a képzés hiányosságait hibáztatta. Szerinte a felekezeti képezdékben a templomi teendők, a kántori tevékenység tanítására helyezik a hangsúlyt, a pedagógiai ismeretekre vajmi kevés gondot fordítanak. Mivel a törvény a tanítóképzés időtartamát nem szabályozta, így sok képzőben csak egy-két évig tartott az oktatás. Hibáztatta a tanítók járulékos feladatait (például a kántorkodást), a kényszerből vállalt egyéb munkákat. Sürgette a képzés megreformálását és a tanítók jövedelmének emelését.

A megyei lapok e témakörben sem fukarkodtak a hangzatos szólamokkal: „Első és legfontosabb követelmény a jó tanítók. Nélkülük mit sem érnek a legnagyszerűbb tanintézetek, a legkitűnőbb tanszerek és eszközök. Mindez holt kincs  marad jó tanítók nélkül!”20 Ez igaz, bár a nagyszerű tanintézetektől és a kitűnő eszközöktől egyelőre nem kellett tartani.

Vargyas tanfelügyelő – bár nem rendelkezett pedagógus képesítéssel –, a rá jellemző igényességgel minősítette a megye tanítóinak felkészültségét, a tanítói pályára való alkalmasságát. Az első tényszerű megállapítások ezen a téren is tőle származnak. 1872-ben készített iskolatanácsi jelentésében behatóan elemezte a megye tanítói ellátottságát, s az utánpótlás lehetőségeit. Eötvös véleményével egybehangzóan figyelmeztetett a várható nehézségekre: a győri katolikus képezde évről évre kevesebb tanítót bocsát ki, de azokból sem lesz mind tanító, mivel „…a csekély fizetés és semmi előny mellett kevésnek van kedve e pályára lépni….”

Nem kedvezőbb az a kép sem, melyet a működő tanítók képzettségéről, szakmai felkészültségéről vázolt: „Körutamban számtalan helyen tapasztaltam, hogy igen nagy része a tanítóknak, különösen az idősbek, kik tanképesítő bizonyítvánnyal éppen nem bírnak, az előírt tantárgyakat a kívánalomnak megfelelően nem képesek előadni…A kormány segélye folytán számos iskola nyert eddig is a tanításhoz megkívántató szereket, de azok többnyire porlepetten ott hevernek a sutban. Ott van a földgömb, a számológép, de azoknak mikénti kezelése mysterium a tanító előtt….a térképek meg csak arra vannak kárhoztatva, hogy a gyerekek bámulják nagy szemekkel a kacskaringós rajzolmányt…”21

Vargyasnak – sajnos –, igaza lehetett, mert Győrbe érkezésekor a megyében működő 168 tanító közül mindössze 97-nek (57%) volt tanítói oklevele. A törvény által előírt tantárgyak közül csak a hittant, írást, olvasást és a számolást tanították valamennyi népiskolában. A nyelvtant, földrajzot, természetrajzot még a felében sem.22

A tanfelügyelő e téren sem elégedett meg a helyzet feltárásával, azonnal a javítás lehetőségeit kereste. Az Eötvös-törvény hatályba lépése után csak képesített tanítókat lehetett alkalmazni, de meghagyta állásukban azokat a képesítetleneket, akik már korábban alkalmazásban álltak. Őket azonban nyaranta szervezendő póttanfolyamok elvégzésére kötelezték. Vargyas országosan az elsők között szervezte meg Győr vármegyében 1872 nyarán az első póttanfolyamot, melyre 95 megyebeli tanító iratkozott be, s végezte el azt. Ilyen tanfolyamokat a tanfelügyelő a következő nyarakon is szervezett. Nyilván, ezeknek a tanfolyamoknak is nagy szerepük volt abban, hogy a tartalmi munkával kapcsolatos tanfelügyelői elégedetlenség évről évre csökkent: „…néhány elöregedett tanító kivételével a Győrmegyei tanítók általán az újabb tanmódnak ügyes kezelői, a beszéd- és értelemgyakorlatok, a szemléltető oktatás, s az újabb módszertan általán kezd meghonosodni…” – írta 1874-es tanév végi jelentésében.23

Hasonló mértéktartó elégedettséggel nyilatkozott 1880-ban is: „Az iskolák felszerelése, daczára a sanyarú időnek mégis gyarapodott, s a tanítók elméleti képessége kielégítőnek mondható…”24 Ezek a sommás megállapítások gyakran megfogalmazódtak, de a tanítás szakszerű értékelése mindig elmaradt. Ez nyilván nem a tanfelügyelő feladata volt, de a jogi végzettségű Vargyastól nem is volt elvárható.

Ismertek előttünk a tanítók életkörülményei, anyagi és erkölcsi megbecsültségük mértéke. Megyénk korabeli sajtójának természetesen erről is volt véleménye. A Győri Közlöny 1871-ben így minősítette a tanítók sorsát: „Mindaddig, amíg a tanító anyagi helyzete oly sanyarú, hogy fizetése, mely a legutolsó napszámos és szolga által is felülmúlatik, kevés a megélhetésre, de sok az éhhalálra, mindaddig, amíg a művelődés bajnokai, mint a társadalom páriái alárendelt helyzetet foglalnak el úgy …., hogy tudatlan községi elöljárók helótái, harangozó, kertész, sőt juhpásztori teendőket végezni kötelesek…., a magyar nemzet elvesztét és alárendeltségét semmi nem akadályozhatja….”25

A tanítók javadalmazásáról a népoktatási törvény IX. fejezete rendelkezett. Eötvös miniszter a törvényjavaslat vitája során a következőket mondta: „….a hazának összes tisztviselői közt nincs olyan, a kire fontosabb ügy volna bízva, és a ki a hazának oly nagy érdekét kezelvén, oly csekély jutalomban részesülne, mint a néptanító. De fájdalom, nem követhetjük ebben tisztán a szívünket, hanem a lehetőségeket is szem előtt kell tartanunk, és a dolgok jelen állásában én nem tartom kivihetőnek, hogy a fizetések magasabbra emeltessenek…”26

A törvény 142. §-a a tanítók fizetését – „tisztes” lakáson és legalább negyed holdnyi kerten kívül – évi 300, illetve segédtanítók esetében évi 200 forintos minimumban állapította meg, de Győr megyében – mint ahogy az egész országban –, még évtizedekkel később is bőven akadtak olyan tanítók, akiknek jövedelme messze elmaradt a törvényben megállapított alsó határtól. Gyakran e szűkös bérhez is csak késve, megalázó kilincseléssel jutottak hozzá. Joggal tette fel a költői kérdést Újlaki Géza győri tanító: „Hogy lehet az, hogy a tanító, ki szülőt helyettesít, ki tanítja, neveli az apróságokat, aki felnőtteket is oktat, aki a házi iparban buzgólkodik, aki szánt, vet, s a munka közben homlokáról lepergő verejték-csöppökkel termékenyíti a kalász tövét, hogy az gyümölcsöt adjon a társadalomnak, az édes hazának, hogy van az, hogy éppen ő lenne mostoha gyermeke a társadalomnak?”  Mert, hogy mostoha volt, semmi kétség.27

Még számtalan olyan újságidézetet olvashatunk, amely a néptanítók sanyarú sorsát, megalázottságát bizonyítja. A Győri Közlöny 1872 őszén a következőket írta: „A szent-kutiak tanítójuknak fizetését, mely eddig összesen csak 150 forint volt, s melyért még a templomot is kellett söpörgetnie, mint halljuk, 180 forintra emelték. Bizony, ez is csak épen annyi, hogy legfölebb az éhen halás ellen biztosít. Hanem természetes, a nép szegény! Iskolájukat is gyűjtött könyöradományból építették. Úgy tudjuk, Eszterházy itt a főbb birtokos. Valjon a kegyes gróf, kinek nagylelkűsége ismeretes, nem volna-e hajlandó lendíteni az ügyön?”28 Hát igen, „lendítsen a kegyes gróf”, ez is egy megoldás lehetett volna. Csakhogy a kegyes grófok is nagyon ritkán „lendítettek”.

Még elrettentőbb esetek is olvashatók a Szabad Polgár hasábjain: Bácsa községben történt meg az az eset, hogy az éves költségvetés készítésekor az elöljáróság azzal az indokkal vont le 70 forintot a kántortanító fizetéséből, hogy „….a községi bika számára is kell ám gondoskodni takarmányról, jobban, mint a tanítóról…” A tanító erre lemondott, egy másik faluban kapott állást, s Bácsának most nincs tanítója.29

A győri újságok nem csak a tanítók érdekeit védő írásoknak adtak nyilvánosságot, több rosszindulatú, rágalmazó cikk is megjelent hasábjaikon. Bizonyos „X-Y” „Pandúr és nevelésügy” című írásában durva támadást intézett a tanítók ellen, mert szerinte ők az okai annak, hogy „…a moralitás fája keservesen megingott…” A közerkölcsök lazaságán siránkozva az okokat „a mesterek kibeszélhetetlen hanyagságában” vélte megtalálni; „….ott, ahol a mesterné oktat kártyás, részeges, puskázó, csatangoló férje helyett, ott az ifjú közönség elegendő lelki táperőt, szellemet hogyan nyerhet?!” – kérdezte. Még nagyobb a baj, ha a mester „valami borízű, tudatlan segédet fogad maga mellé…nincs is szerencsétlenebb közönség annál, hol a kötelmével nem törődő mester lopja a napot, veszélyére van ez falujának, s örök romlására kisded nyájának…”30

Még nehezebb volt a helyzetük az elöregedett, munkaképtelenné vált tanítóknak. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1875-ben megalkotta ugyan a tanítói nyugdíjrendeletet, de a megszabott nyugdíjak a legszerényebb megélhetést sem biztosították. A városi állami iskolákban jobb volt a helyzet, de a községi, felekezeti iskolák tanítói alig-alig kaptak nyugdíjat. Több, 80 évnél is idősebb tanító szinte haláláig kénytelen volt a katedrán maradni. Nézzünk erre egy konkrét esetet! Pados Imre még 83 éves korában is dolgozott a rábaszentmihályi katolikus népiskolában. A tiszteletre méltó veterán tanító már 65 éve állt a katedrán, s ebből 44 évig Rábaszentmihályon tanított. Vargyas tanfelügyelő felszólította, hogy nyújtsa be nyugdíjkérelmét, de a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium elutasította azt, mivel nem állami, hanem felekezeti iskolában tanított. A minisztérium a hitközséget utasította a nyugdíj fizetésére, de az pénzhiányra hivatkozva szintén megtagadta ezt. Az évekig tartó huzavona végül szomorúan fejeződött be: Pados Imre 85 éves korában meghalt, anélkül, hogy egy fillér nyugdíjat kapott volna. A Győr Megyei Levéltárban a vaskos aktaköteg borítóján máig olvasható: „Az ügy további intézkedést nem igényel.”

Végül egy 1879-es újságcikkből idézek, azt bizonyítandó, hogy az Eötvös-törvény megjelenése után 11 évvel sem változtak meg lényegesen a tanítók életkörülményei: „Gyűlöletes, keserves kenyér az az összekoledált kenyér. Sok helyen az a szokás, hogy előre kihirdetik, ekkor meg ekkor szedi kompetentiáját a pap és a mester. Előbb a pap kocsija jár, utána a tanítóé. És van megrivvanás a faluban, az adományok közt járja a rostaalja is, vegyítve egy kis ocsúval. Sok helyen ilyenkor senki sincs otthon, vagy elengedik a kutyákat. Ahol pedig az elöljáróság szedi be, no ott a tanító lássa el magát egész életre való türelem olajjal…Vannak hegyi községek, ahol a tanító hónapokig jár házról-házra a mustkompetentiájáért, úgy annyira, mire itt-ott megkapja, a mustból rabvallató eczet lesz…”31

Az írás a korabeli stílus divatos szóvirágaival talán kicsit túlszínezte, kicsit eltúlozta a valós helyzetet, de az biztos, hogy ezek a cikkek a tendenciát reálisan ábrázolták, visszaadták a helyzet lényegét.

A Vargyas tanfelügyelő által megszervezett Győrvidéki Tanítóegylet Értesítőjében a megoldást kereső írások is megjelentek. Az egyikből ezt olvashatjuk: „Szegény 300 forintos szolgája a népnek! Tőled várja a társadalom a haza szellemi és anyagi jólétének emelkedését…Mert ma már elvárják a néptanítótól, hogy a gyermekek tanításán kívül a kertészkedésben, a méhészkedésben és a háziiparban is jártas legyen. De egyéni haszna is van belőle, hogy elvárják tőle, mert ezáltal személyes jövedelmét valamicskét növelheti. Tanuljon hát meg minden falusi tanító méhészkedni, fúrni és faragni!”32

Vargyas tanfelügyelő idejéből és energiájából a tankönyvírói tevékenységre is jutott. Szinte minden évben írt egy-két tankönyvet, és nemcsak a népiskolák, de a magasabb fokozatúak számára is. Gazdag terméséből csak néhányat említek:

            Természetrajz a népiskolák számára

            A magyarok története mindkét nembeli tanuló ifjúság számára

A magyarok története, kapcsolatban a világtörténelem eseményeivel, korszaki képekben

            Magyar nyelvtan falusi népiskolák számára

Tankönyvei népszerűek voltak, több kiadásban is megjelentek. 1886-ban már 100 000 példány kelt el belőlük. Történelemkönyvei voltak a legkelendőbbek, még a fővárosi iskolatanács is „egyedül használandóként” ajánlotta őket. A katolikus püspöki kar és a Szent István Társulat szintén javasolta használatukat. A Győri Közlöny szerint Vargyas tankönyveit „zamatos magyarág, tömörség s módszertani helyes beosztás jellemzik”.33

1888-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Vargyas Endrét Veszprém vármegyébe helyezte tanfelügyelőnek, ahol hasonlóan lelkes és eredményes munkát végzett. Győrmegye tanítói kara szomorúan vette tudomásul a hírt, a Tanítóegylet búcsútisztelgéssel rótta le háláját Vargyas előtt. Azt a vezérférfiút veszítették el – mondták a búcsúbeszédben –, akit magukénak ismertek és szerettek, kinek páratlan jósága és kötelességérzete mindenkit megnyert, aki Győrmegye tanügyi haladásában óriási és elévülhetetlen érdemeket szerzett.34

A megyei lapok, melyek ugyan gyakran kritizálták a tanfelügyelői intézményt, és meg-megirigyelték a tanfelügyelő magas fizetését, de mindig hozzátették, hogy Vargyas Endre kivétel, mert ő lelkiismeretes, tevékenysége eredményes, a távozás hallatán sajnálkozásuknak adtak hangot, mert – amint a Győri Közlöny írta: „…nem minden megyét áldotta meg az isten egy Vargyas Endrével”.

Vargyas a Közigazgatási Bizottságtól elköszönő szavaiban maga is áttekintette 16 évig tartó Győr megyei tevékenységét, számadatokkal bizonyította az időközben végbement fejlődést. Fájlalta, hogy munkája gyümölcseinek teljes beérését nem várhatja meg, majd a búcsút így zárta: „Győrmegye népoktatási tanügye néhány év múlva teljesen a törvény kívánta színvonalra lesz emelhető.” Hogy nem így történt, az már nem rajta múlott.

Győrvármegye Bizottmánya a megyében végzett eredményes munkájáért kitüntetésre terjesztette fel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba, ahonnan királyi tanácsosi címet és rangot kapott. Gárdonyi Géza a Győrött szerkesztett Tanítóbarát című lapjában így jellemezte Vargyas Endrét: „Önzetlen, fáradhatatlan munkása a tanügynek…. Vasszorgalom a tanügy emelésében, ez a jelszava. Jó szív a nyomott helyzetű tanulók iránt, ez a tulajdonsága!”35 Vargyas Endre valóban ilyen ember volt.

 

JEGYZETEK

 

1 Győri Közlöny, 1870. március 19.

2 Uo. 1868. augusztus 2.

3 Uo. 1876. január 26.

4 Néptanítók Lapja, IV.évf. 4. szám

5 Győri Közlöny, 1872. június 30.

6 Győr Megyei Levéltár, Győr. Közigazgatási Bizottsági iratok. 60/1876.

7 Uo. 152/1885.

8 Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium országgyűlési beszámolói. 1869.

9 Győri Közlöny, 1872. szeptember 8.

10 Győr Megyei Levéltár, Győr. Győrmegye Bizottmányi iratai. 352/1872.

11 Győri Közlöny, 1872. november 24.

12 Uo. 1872. április 22.

13 Uo. 1873. június 22. és június 26.

14 Győr Megyei Levéltár, Győr. Közigazgatási Bizottsági iratok. 543/1879.

15 Szabad Polgár, 1873. szeptember 7.

16 Győri Közlöny, 1875. május 23.

17 Győr Megyei Levéltár, Győr. Közigazgatási Bizottsági iratok. 701/1887.

18 Uo. 104/1878

19Szabad Polgár, 1874. július 12.

20Győri Közlöny, 1872. január 21.

21-22 Uo. 1872. szeptember 21.

23 Szabad Polgár, 1874. június 18.

24 Győr Megyei Levéltár, Győr. Közigazgatási Bizottsági iratok. 259/1877 és 298/1880

25 Győri Közlöny, 1871. július 30.

26 Neveléstörténeti tanulmányok. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest. 1970. 330. p.

27 Újlaki Géza (1881): Tanító társadalomban. Győr, 2-3. p.

28 Győri Közlöny, 1872. november 24.

29 Szabad Polgár, 1874. március 5.

30 Győri Közlöny, 1870. március 20.

31 Uo. 1879. november 6.

32 Győrvidéki Tanítóegylet Értesítője. Győr, 1883. 2. és 1885. 8-9. sz.

33 Győri Közlöny, 1877. augusztus 26-i, 1879. december 7-i, 1883. január 11-i, 1886. március 25-i sz.

34 Győrvidéki Tanítóegylet Értesítője, Győr, 1888. 1. sz.

35 Tanítóbarát (szerk. Gárdonyi Géza) I. évf. 2. sz.





Készítette