Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Trencsényi László: Ballér Endre: Arcképek. A tantervelmélet útjain. Válogatás négy évtized pedagógiai írásaiból. Aula, Bp., 2004. - 310 p.

Az igényesebb, nemesebb mércével mérő kortársak szemében is a mértékadó, hiteles és korrekt kutató mintájaként tűnik fel Ballér Endre törékeny alakja, élénk, bár kissé riadt tekintete. Tisztelői Sulán György közreműködésével 1999-ben adták ki 70. születésnapjára szakirodalmi munkásságának bibliográfiáját részletező biográfiai adatokkal kiegészítve. A Ballér-életmű (a csaknem mindig önmaga által is reflektáltan megcselekedett szakmai tettek, a másokra, a pedagógiai jelenségekre reflektáló írások) maga is részei a nevelés-oktatás XX. századi történetének. Kovács Zoltán és Perjés István - no meg az Aula Kiadó - közreműködésével a 75. évfordulóra "aktualitását vesztette" az 1999-es kiadvány: Ballér Endrének új kötete jelent meg. Összefoglaló, szintetizáló kötet ez az Arcképek sorozatban. "A tantervelmélet útjain" címet viseli. (Az "út" - szimbolika utal valamilyen történeti narratívára, az alcím ezt megerősíti: "Válogatás négy évtized pedagógiai írásaiból".)

Már ennyi is elegendő lenne, hogy neveléstörténeti folyóirat mutassa be az oldalakat. De még inkább indokolja ezt az a Ballérra jellemző visszafogott-halk – már-már önironikus –vallomás a viszonylag hosszabb előszóból (szerzőnk nem az önmutogató, nem a nyilvánosság előtt élő alakja pedagógiánknak): „A közölt írások ugyanakkor azt is jelzik, hogy szerzőjük mintha szívesebben foglalkozott volna (kiemelés tőlem – T.L.) a tantervelmélet tanulságaival.” Ballér tehát azon tudósként definiálja (ismétlem, a rá jellemző szelíd, már-már rezignált öniróniával), akit a kihívások tántorítottak el a lezajlott folyamatok tudósi értékelésétől, s e kihívásokra válaszul vált a „kurrens tantervelmélet” egyik hazai „kályhájává”.

S olykor – egy-egy oktatási reform „tűszünetében” vagy várakozási idejében – Ballér adózott e vágyott „kedvtelésének”. Forrásértékű tanulmányt szentelt (egy könyvválogatás előszavaként) a tantervelmélet egyetemes XIX-XX. századi fejlődésének, aztán pontos, árnyalt rajzolatot készít a két háború közti „értékközpontú” tantervelméletekről. Visszafogott, árnyaltan adatolt rézkarcok ezek, sosem – születtek volt bármelyik oktatáspolitikai kurzusban a 40 esztendőből (volt bőven ebből!) –, harsány, ideologikus-ideológiateremtő, -igazoló szövegek. A maga csendes módján tér vissza-vissza a kérdés – több írásban is – kérdéssé maradva: ugyan miért nem fogadta be a magyar szakma a már a 30-as években lefordított Dewey-t? Talán a kérdésként maradottság egyik oka az is, hogy se pro, se kontra nem vállalt fel – pedig talán mégiscsak megkerülhetetlen – kritikai Herbart-elemzést. (E két feladat Ballér tanítványaira vár.)

Váratlanul „neveléstörténeti humorára” ismerünk a kötet első tanulmányában, az „őskori tantervelméletről” szóló példabeszédben. Álláspontja már ebben a 78-ból származó írásban is világos, ehhez konzekvens marad: a releváns tudás és a kánon dinamikus harmóniáját kell megteremteni a tantervben.

Ezzel a nézetrendszerrel kísérik végig tanulmányai, írásai az elmúlt negyven év tantervelméleti gondolkodásának folyamatait, tantervi reformjait az emlékezetes akadémiai műveltségképtől a NAT változataiig.

Ballér „aktuális” írásai alapvető neveléstörténeti forrásoknak tekinthetők. Nemcsak azért, mert – túl a humoros ősember-fiction-on –, elegáns történeti műveltséggel rendelkezvén így reflektálja az aktuális történéseket. De „kortárs-hivatkozásai” közt a XX. századi „világ-szakma” bálványai, klasszikusai jelennek meg (újabb adalék a Ballér-önportré megkapó-megindító hitelességéhez: „a ,Tyler-Bloom-modellt’ ugyanis nem lehetett egyszerűen hozzáilleszteni a magyar viszonyokhoz, s több itt közölt írásban is érezhető bizonyos erőltetett doktrinerség…”), Husén, Postlethwaite stb. Nem utolsó sorban neveléstörténeti írássá s forrássá teszi a kötetet az a korrektség, ahogyan Ballér „négy évtizedével” (s ebben hazai kortársaival) elszámol. Nem „öncenzúrázott” a kötetben. A kutató számára az 1972-es párthatározat az 1972-es párthatározat (a „krumplileves krumplileves” – hogy stílszerű analógiát írjak). S Nagy Sándor Nagy Sándor, Faludi Szilárd Faludi Szilárd, Gáspár László Gáspár László, Zsolnai is Zsolnai (fenntartások és a fenntartások – megintcsak ezt kell írnom jellemzésül: korrekt – felszámolása minden utólagos kozmetika nélkül). (De hasonlóképp a négy évtized „kismestereit” is pontosan, súlyuknak megfelelően idézheti majd fel a XX. század kutatója Ballér tanulmányai alapján. Így van ez a „NAT-történet” esetében is. Nélkülözhetetlen adatok, adalékok, érvelések, összefüggések megrajzolása.

Egyszer tán lesz neveléstörténeti perspektívája annak a néhány hónapnak is, amikor óvatosan megingani látszott a NAT-ban összefoglalható dinamikus-progresszív törekvések szükségességében és indokoltságában. Az 1998. év történéseiről van szó. Hogy erről még van mondanivalója Ballérnak, azt jelzi az, hogy több írásban is visszatér a hivatkozás Szebenyi Péterrel közösen az Országos Köznevelési Tanácsnak írt, kéziratban maradt szövegére (s alighanem az is, hogy a kötetbe nem került be).

De ez a vita már egy másik szerző összegyűjtött tanulmányainak közreadása szükségére utal. A vita fontos hozzászólójáról, Pőcze Gáborról van szó. Neki nem adatott meg, hogy tisztelői hetvenévesen bibliográfiát, hetvenötévesen tanulmánykötetet adjanak ki. Korán lezárult, teljes életmű. Az Arcképek sorozatban legközelebb ezt olvasnám szívesen.





Készítette