Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezumé

2005. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Mikonya György: Szabó Miklós: Az orosz nevelés története (988-1917) Akadémiai Riad: Budapest, Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2003. - 518. p.



A nyuga¬ti kiskocsmák értelmiségi köreiben a délutáni, esti beszélgetések állan¬dóan visszatérő téma az orosz ember, az orosz kultúrkör problematikáin. A Dosztojevszkijt, Tolsztojt, Bulgakovot és Szolzsenyicint olvasó tájékozott entellektüelek tudatában furcsán keverednek a klasszikus írók, költők és a krimik által generált elképzelések. Az orosz történelem 1917 előtti idejét egyébként a jótékony feledés homálya borítja, úgy a hazai, mint a külföldi publicisztikában. Történik mindez annak ellenére, hogy a mai viszonyok megértése csak az előzmények ismeretében lehetséges.
Szabó Miklós írásában kísérletet tesz arra, hogy az olvasóval éreztesse ár a különbséget, ami az orosz ember nyílt érzéseket tükröző döntései és Nyugat latolgató, kiszámított gondolkodásmódja között fennáll. A könyv az olyan igényes, türelmes, a részletekre is kíváncsi elmélyedő érdeklődők számára íródott, akik a nevelés- és művelődéstörténetre fűzve kívánnak tájékozódni, fogódzókat keresni az orosz kultúra és végső soron az orosz ember megismeréséhez.
A nyelvész-történész Szabó Miklós első kézből, eredeti orosz szakirodalmi forrásokra alapozva írta meg az összehasonlító pedagógia és a történeti komparatisztika kutatási módszereire épülő könyvét. A most 93 éves szerző még Prohászka Lajos professzor ösztönzésére, állami ösztöndíjasként keres¬te a kulcsot az orosz lélekhez. Sajnálatos módon, mire a mű elkészült (1948) már nem volt érdeklődés az ilyen szellemiségű írások iránt, így a kézirat majd félévszázadon keresztül kiadatlanul maradt. Mindez azonban nem akadályozta a szerzőt abban, hogy közben az újabb szakirodalom felhasználásával bővítse se könyvét, így egy olyan sajátos szemléletű régi és mégis új könyvet tarthat a kezében az olvasó, amely a pedagógiai tényeket olyan folyamat részeként mutatja be, mely kulcsot ad az orosz kultúrkör lényegének megismeréséhez.
Kezdjük az orosz kultúrával való ismerkedést egy gyakran hallható véleménnyel, mely szerint „Moszkva - a harmadik Róma". Igen ám, de hogyan jutottunk erre a megállapításra és mi van mögötte? Ezt a kérdést, azaz az óko¬ri római kultúra Bizáncon keresztüli továbbélését és ennek a művelődésbe, az iskoláztatásba ágyazott viszontagságairól több fejezetben is olvashatunk.
Maga a szerző így ír erről:
„Az ókori Róma ugyanis elvesztette a keresztény vallás tisztaságát - mondják -, ezért kellett elbuknia 476-ban, a második Róma (Bizánc) a fi¬renzei unió (1439) elfogadásával eretnekségre hajlott, ezért büntette Isten a törökkel; a „harmadik Róma" Moszkva, mely hű marad az ortodoxiá¬hoz, „negyedik Róma"pedig nem lesz, mivel már közel van a világvége" (Szabó, 2003) - vélték az orosz pravoszláv gondolkodásban a 16. század ele¬jén és innen került át az európai köztudatba.
Az orosz nevelés korai időszakában, a nyugathoz hasonlóan meghatározó a papság szerepe, azzal a lényeges különbséggel, hogy az ortodox papok csa¬ládot alapíthatnak. Ennek következményeként olyan papdinasztiák jönnek létre, amelyek néha évszázadokig vezetnek egy-egy parókiát. Ezért orosz kö¬rülmények között nem jön létre a klerikusképzés nyugatihoz hasonló, az ok¬tatás lényegét jelentő rendszere. A papképzést a kezdeti időszakban sajátosan családon belül végzik. A legfontosabb cél hosszú évszázadokon keresztül a bi¬zánci hagyományok változatlan átadása lesz. Ez egyrészt stabilitást, átlátható viszonyokat teremt, de hiányzik belőle a megújulást segítő dinamizmus.
Szabó Miklós könyvében egyediek és ezért a hazai olvasók számára isme¬retlenek az apró mikrotörténések, így például a következő XIV századi rész¬let az iskolakezdésről:
„Az iskolaév annak az évnek a december l-jén kezdődött, amelyikben a gyermek 7. életévét betöltötte. Az egész család templomba ment. Az isten¬tisztelet után rövid áldáskérő ájtatosságot (molében) tartottak. A mester előre megbeszélt időpontban megjelent a szülők házánál. Tisztelettel, szí¬vélyesen fogadták, s az apa átadta neki a tanítványt. A gyermek három¬szor földig hajolt előtte, Ő pedig jelképesen három ostorcsapást mért reá. Az anya sírni kezdett és kérlelte, hogy ne kínozza a fiát a tudománnyal. A tanítás az „A" betűvel kezdődött. Az első óra befejeztével a mestert meg¬vendégelték és megajándékozták. A második napon már a gyermek ment el hozzá." (Szabó 2003, 52)
Elemezzük ezt a leírást: meglepő a tanévkezdés ideje, dec. l és a hétéves életkor. A további részletek - az iskolakezdés szabályokba kódolt rituáléja - viszont nagyon tanulságos, megvan benne a személyesség, az alárendelődés és a védelemnyújtás motívuma. Fontosak az olyan részletek is, mint az első tanítási óra megtartása a családi háznál, így a szülőkkel való kapcsolat eleve biztosított, valamint a tanár első óra utáni megajándékozása, azaz a tanár jó¬indulatának elővételezése. Ez a kis történés a maga egyszerűségében nagyon jól mutatja a hagyományok általi szabályozás nagyszerűségét és fontosságát, valamint a merevséget is, ami megnehezíti a nem szokványos helyzetekhez való alkalmazkodást.
Az orosz kultúra másságát további tényezők befolyásolják, az egyik ilyen - az ortodoxia miatt - a skolasztika elmaradása, ahol nincs skolasztika, ott másként zajlanak a viták és más lesz az egyetemek belső élete. A skolasz¬tika elmaradása mellett a reneszánsz és a humanizmus gondolatvilága csak nagyon vékony szálon és sokszor erősen átalakult formában érvényesült, a reneszánsz időszakának humanistáit gyakran eretneknek tartották, a latin országokból hazatért kereskedők, utazók kénytelenek voltak szertartásos vezeklést tartani. (Szabó 2003, 67) Ezzel szemben a 15. század közepétől jól mű¬ködnek az úgynevezett bratsztvo-ískolák. Nézzünk meg, hogyan történik itt i tanulók bcíratása:
„Az apa fiának beíratása előtt három napon át megtekinthette az is¬kola életét. Ha megfelelőnek látta, akkor a statútumok tudomásulvétele után, két magával hozott tanú előtt szerződést kötött az iskola vezetőjével Ugyanezek a tanúk kötelesek jelen lenni akkor is, ha kivenné fiát az isko¬lából..." (Szabó, 2003, 74)
A statisztikai adatok feldolgozása elősegíti a közoktatási viszonyok pontosabb feltérképezését, egy-egy kiugró adat pedig további kérdéseket vethet fel így például érdekes tény hogy 1651-ben Moszkvában, az üzletbe beérkezett 2400 bukvárt (olvasókönyvet) még aznap szétkapkodták. (Szabó, 2003, 85) Vajon mi lappang az ilyen mértékű könyvéhség hátterében?
I. Péter a maga dinamikus természetéből kiindulva az oktatási és a hozzá¬juk kapcsolódó radikális életmódbeli (ruházat, táplálkozás, illemtan) reformok megvalósításában sem ismert akadályt. Ha úgy látta erőszakos eszközök igénybevételétől sem riadt vissza: az elit intézménynek számító Tengerészeti Akadémia minden termébe egy idősebb katonát ültetett, akinek korbáccsal. kezében az volt a feladata, hogy a szabályokat megsértő növendékeket számázasukra való tekintet nélkül verje el, ily módon is gondoskodva az előadások „zavartalanságáról".
A 18. századra beértek I. Péter reformjai és a rendi iskolázás rendszer¬nek létrejöttével stabilizálódtak a viszonyok. Ennek értelmében a nemesek gyermekeit a nemesi kadétiskolák fogadják be; a papok fiai kötelezően szemináriumokba járnak; a katonák fiai garnizoniskolában tanulnak; az orvosok, gyógyszerészek fiai apjuk foglalkozásának megfelelő tanulmányokat folyt¬nak; a kereskedők fiai vagyoni helyzetüknek megfelelő intézménybe járnak. Csak a jobbágyok tanításával volt gond, őket még a garnizoniskola sem fogadhatta be, teljesen a földesúr joghatósága alá tartoztak. Külön érdekesség, hogy az egyetemek, melyek Európa más részein ekkoriban dinamikusan fejlődtek, orosz körülmények között alig látogatottak.
Az összehasonlító pedagógia művelői számára kiváló forrás V. Ny. Tatyiscsev munkásságának tanulmányozása. Egyrészt a 27 paragrafusból álló, konkrét módszertani utasításokat tartalmazó Szabályzata (1736) iránt mutatkozhat érdeklődés, másrészt igazi különlegesség az általa alkalmazott hasznossági alapelvekre épült tudományfelosztás, így beszélhetünk:
• szükséges tudományokról - mint anyanyelv, háztartás, jog, fegyverforgatás (!), orvostudomány, logika és teológia;
• hasznos tudományokról - mint írás, nyelvtan, ékesszólás, idegen nyel¬vek, számtan, mértan, mechanika, csillagászat, történelem stb.
o előkelő tudományokról - mint költészet, zene, tánc, lovaglás, rajzolás, festészet;
• hiábavaló tudományokról - mint asztrológia, fiziognómia, kiromantia, alkímia;
• ártalmas ismeretekről - mint varázslás, jóslás, boszorkányság, szel¬lemidézés és mágia. (Szabó, 2003. 126)
A korábbiak alapján érthető, hogy a felvilágosodás eszméi is sajátosan jelennek meg Oroszországban, ennek számos, sokszor ellentmondásos, ön¬magában is érdekes részmozzanatával. Ilyenek a következők:
o II. Katalin belső konzervatizmusa és merevsége, a valóság torzítása (Patyomkin falvak) - de nyitottság kifelé, levelezés, kapcsolat a nyu¬gaton sokszor üldözött vagy mellőzött filozófusokkal.
• Küzdelem, konfliktusok a katolikus lengyelekkel - de menedék az idő¬legesen megszüntetett jezsuitáknak.
• A szabadkőművesség térnyerése Oroszországban - de a jobbágyok és
a polgárság merev korlátok közé szorítása.
Az összehasonlító pedagógia kutatói számára érdekes lehet a porosz Felbiger-féle normaiskolai modell összevetése a Jankivic által szerkesztett 1783-as Vezérfonallal, vagy az 1786-os Orosz Birodalmi Iskolai Szabályzattal.
A neveléstörténeti monográfiákban ugyan nem központi téma a taná¬rok jövedelmi helyzetének a vizsgálata, de ez mindenkor igaz mércéje a deklarált elvek és a valóságos helyzet közötti viszonynak. 1804-ben a cári Oroszországban, ez a középiskolai tanárok számára a következőket jelenti:
,Mint állami hivatalnokok ők is egyenruhát hordtak karddal, kaptak ki¬tüntetéseket stb. ... A pedagógusok nyugdija: 10 éves szolgálat után fizeté¬sük egyharmada, 25 év után kétharmada, 30 évi szolgálat után a teljes fi¬zetés. A kerületi-városi tanítók fizetése igen alacsony, hivatali besorolás is csak 12 évi kifogástalan működés után jár nekik: a XIV. rangosztály. A kö¬zépiskolai tanárokat szaktárgyaik alapján a IX-XH. osztályba sorolták." (Szabó, 2003, 221)
Az orosz kultúra számos olyan találmányt, gondolatot vet fel, amelyek a nyugatinál jóval előbb keletkeztek, de mivel a hazai viszonyok között nem találtak táptalajra, fokozatosan megszűntek. Ilyen, a reformpedagógia gondo¬latkörét elővételező észrevétel olvasható például Belinszkijnél, aki nem annyira a pedagógia, hanem inkább a gyermekirodalom felől közelít a témához:
„a gyermek nem következtetéseket, érveket és logikai következetessé¬get kíván, hanem képeket, színeket, hangokat. A gyermek nem szereti ár eszméket, neki történetkék, elbeszélések, mesék, regék kellenek". (Szabó. 2003, 232)
Ugyanez a gondolat, de most már filozófiai alapozással jelenik meg az amerikai Dewey írásaiban.
Szabó Miklós könyvében kiemelten foglalkozik a két kiemelkedő tanáregyéniség: Usinszkij és Tolsztoj munkásságának részletes bemutatásán Kettőjük közötti fontos hasonlóság, hogy mindegyikük a művészetnek tartja a tanítást, és ezért eltérő modelleket valósítanak meg. Usinszkij pedagógiai munkásságából a recenzió terjedelmi korlátai miatt csak két, napjainkhoz sem mellőzhető gondolatot emelek ki: (1) a gyermeket meg kell tanítani tanulni, (2) kb. a 10 életévéig nem kell otthoni feladattal terhelni.
Az Akadémiai Kiadó gondozásban megjelent monográfia alapvetően adatok, tények sokaságának feldolgozásában, értelmezésben edzett szakemberek számára készült, és magas szinten eleget is tesz e követelménynek. Ennek ellenére az olvashatóságot megkönnyítené táblázatok, ábrák, térképek és leginkább képek, rajzok beillesztése. Tartalmi vonatkozásban két észrevétel tehető: (1) hiányzik, vagy elenyészően kevés az orosz és más nemzetiségek nem kodifikált népi kultúrájának, illetve az ebben rejlő, széles értelemben vett pedagógiai vonatkozásoknak a bemutatása, (2) fontos lenne még néhány további, a modern neveléstörténeti kutatásban alkalmazott részlet megismerése: így a tanterem berendezésére és felszereltségére, a taneszközökre, a tanári és tanulói iskolai egyenruhára, az iskolai élet dokumentumaira vonatkozó leírások bővíthetnék ismereteinket.
Összességében a fordítást és a hiányzó pedagógiai szakkifejezések pótlását, a rendszerezést, a lényeg kiemelését és az élvezetes bemutatást magára vállaló szerző hatalmas munkát végzett, amit csak értékesebbé tesz a  pontos hivatkozási rendszer és a rendkívül igényes, orosz és nemzetközi forrásokra épülő szakirodalmi tájékoztató. Most már csak a folytatás várat magára - egy igényes, képekkel illusztrált szöveggyűjtemény, illetve az 1917 utáni időszak pedagógiatörténetét bemutató kötetekkel.




Készítette