Tölgyesi József: Mann Miklós: Magyar oktatási miniszterek 1848-2002. Önkonet, Bp. 2005. 206.



„A kötet szerzője arra a feladatra vállalkozott, hogy időrendi sorrendben haladva, bemutassa azokat a magyar politikusokat, akik hazánkban az elmúlt másfél évszázadban rövidebb-hosszabb ideig az oktatásügyet irányító minisztérium élén álltak” - olvasható a kötet bevezetőjében.
    A szerző, aki a dualizmus kori pedagógia kutatója, már több  tudományos értékű művében foglalkozott a magyar történelem e kiemelkedő, a progresszív, polgári fejlődési szakaszának  tanügyével. E munkája  azokat a történelmi személyiségeket veszi sorra, akik a művelődés- és  (de elsősorban) az oktatásügy irányítói voltak. Különböző időszakok különböző politikai és felkészültségű, valamint családi provenienciájú személyiségeiről van szó, akik  (működésük időtartamától is függően)  kisebb vagy nagyobb mértékben  hatással voltak az oktatásügy aktuális állapotára és fejlődésére. Működésük megítélésében azonban nem hagyható figyelmen kívül az a mindenkori társadalmi-politikai és gazdasági kontextus, amely munkájuk során  korlátozó, esetleg megengedő volt,  vagy éppen szabad döntési jogosultságot biztosított számukra. Ugyanígy nem hagyható figyelmen kívül - de ez már túlmutat a szerző által vállalt,  e kötetben prezentált anyagon -, hogy a minisztereknek - bármennyire is érvényesítették személyi kiválasztási jogukat -, olyan politikai, szakmai apparátussal  kellett együtt dolgozniuk, amelyek  segítők, de számos esetben fékezők vagy éppenséggel kiegyenlítő hatással voltak a döntések (törvények, rendeletek, utasítások stb.)  végrehajtásában.
      A miniszterek tevékenységének megítélésében a társadalmi meghatározottság mellett fontos szempontként kell  értékelnünk - és  Mann Miklós következetesen érvényesíti is  - azt, hogy a személyes kvalitás  és ambíció mellett a mindenkori kormányban politikailag mennyire voltak/lehettek érdekérvényesítők. Számos más történelmi műből tudható, hogy a miniszterek mozgástere (akár szakmailag vagy politikailag, sőt, néha emberileg is) számos körülmény által befolyásolt volt. (Csak néhány egyéni momentumot felidézve: korai halál, betegség stb., vagy éppenséggel a tőlük relatíve független körülmény: a kormány rövid időn belüli lemondása, rendszerváltozás, a politikai erőviszonyok megváltozása stb.) Voltak azonban olyan  miniszterek is, akiknek megadatott az újraműködés lehetősége. De közülük csak azok maradtak  meg közismerteknek  még  a tudományos-szakmai közgondolkodásban is, akik teljesítményükkel  emlékezeteset, az oktatásügyet előbbre vivőt  alkottak.
      A szerző  időperiódusokra osztva mutatja be a minisztereket, s ez a csoportosítás megfelel azoknak a nagy történelmi változások időpont-határainak, amelyek új társadalmi (politikai, gazdasági, művelődési) tartalmakat hordoztak. (S hozzátehetjük: az országhatárok többszöri módosulása, az ország politikai és más függőségi viszonyai is közrejátszottak abban, hogyan alakult a mindenkori oktatásügy.)
   A miniszterek bemutatása három szempontot követ: a szorosan vett személyes életrajzukkal párthuzamosan oktatáspolitikusi tevékenységük felvázolása és munkásságuk neveléstörténeti értékelése.
   Az első periódus 1848-1849: Eötvös József és Horváth Mihály minisztersége, amely bár mindkettőjüknél torzóban maradt, azonban  új lehetőséget vetettek fel a közoktatás kötelezővé tétele és állami felügyelete tekintetében. Ezek a későbbiekben már mint megkerülhetetlen axiómák lehettek jelen a köz- és politikai gondolkodásban,  az oktatásügy újjászervezése során.
   Az 1867-es kiegyezés fél évszázadra meghatározóan új alapokra helyezte az oktatásügy lehetőségeit, fejlődésének tartalmi elemeit és ütemét. Ebben az időszakban a szerző  az újra miniszter lett Eötvös, valamint  Trefort Ágoston és Wlassics Gyula  működését tartja koncepcionálisan is meghatározónak.
  Mann Miklós a  két világháború közötti két és fél  évtizedben Klebelsberg Kunót tartja meghatározónak, aki  törvényeivel, építkezéseivel alkotott jelentőset, s ezekkel még miniszterségét követően is hatni tudott a magyar társadalomra. A második világháború alatti zaklatott állapotok közepette a gyors miniszterváltások nem tettek lehetővé olyan szakmai teljesítményt, amely emlékezetes lehetne.  1945 után  a viszonylagos  - bár rövid ideig tartó - stabilitást, az új  szakmai építkezés kezdetét Keresztury Dezső minisztersége jelentette. A szerző az 1990-ig tartó időszakot Pozsgai Imre, Köpeczi Béla és Glatz Ferenc működésével reprezentálja, majd a rendszercváltást követő miniszterek közül - törvényalkotói tevékenysége okán - Mádl Ferencet emeli ki 
   Mann Miklós így vélekedik és összegez: „Áttekintve a magyar oktatáspolitikusok másfél évszázados, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő tevékenységét, a neveléstörténész megpróbál néhány szempontot kiemelni abban a reményben, hogy a szükséges tanulságokat a jövendő oktatáspolitikusai megszívlelik. Hiszen a hagyomány, a folytonosság tiszteletet parancsol még akkor is, ha egyes miniszterek nézetei, tettei ma már elfogadhatatlanok számunkra”.  De ez már az utókor megítélése, a múlt története megváltoztathatatlan. Marad a tanulság: a mindenkori miniszter egyben politikus és oktatásügyi szakember, aki az egész nemzet kulturális állapotáért, jövőjéért felelős. De a másfél évszázad alatt ezt a felelősséget nem mindegyik miniszterünk vállalta fel úgy, hogy progresszív irányba vitte volna az ország szellemi-morális létét. Ebből tanulni sohasem lesz későn.
        A kötet olvasóját, felhasználóját néhány oldalas fényképösszeállítás, valamint Forrás- és irodalomjegyzék, majd a Függelékben  nagyon hasznos,  a  minisztériumok aktuális osztály- és ügybeosztása tábklázatai segítik.