Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Szerkesztőség
Események, tájékoztatók

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Angol rezümék
Szerkesztőség
Német rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümék

2006. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Tölgyesi József: Farkas István: Tanügyi rendszerek Erdélyben a XVIII. század végéig. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. 2006. 271. (Bibliotheca Transsylvanica 44.)



„Az is való, hogy egy országnak a boldogsága az iffiakot való jó neveltetésekből áll...” - olvasható Mikes Kelemen 1725-ben íott sora az ajánlásoldalon. Apáczai és más jeles erdélyi tudós pedagógusai gondolatai visszhangja is feidéződhet az olvasóban e szavak nyomán. Sokat, de mégis oly keveset tudunk Erdély  sok évszázados iskolaügyéről, tanítóikról, iskoláikról, azokról a nyomtatott és kéziratos pedagógiai dokumentumokról, amelyek oly szórványosan jutottak/jutnak el az anyaországi olvasókhoz, oktatókhoz, kutatókhoz.
    A hazai neveléstörténet-tudomány is adós még egy olyan szintézissel, amely komplex módon mutatja be a  magyarnyelvűség (nemzetiségi nyelvekkel  átszőtt) földrajzi területének oktatásügyét, annak különböző, a  történelmi  sorsfordulók által meghatározott változásait.
   Maga a szerző is érzékelteti, hogy  Erdély neveléstörténete több annál, mint amit egy kötetben az olvasók elé lehet tárni. „...csak arra vállalkozom, hogy bemutassam azokat a tanügyi módszereket, amelyek évtizedeken-évszázadokon át meghatározták, illetve nagymértékben befolyásolták az erdélyi magyar nevelés-oktatás fejlődését” - írja  az Előszóban. Munkájában elsősorban a legnagyobb számú tanuló- és pedagógusréteggel rendelkezett nevelési-oktatási intézményekkel kapcsolatos tananyag- és módszerbeli változásokat követi nyomon,  s kevésbé hangsúlyosan - de összefüggést keresve - tér ki a főiskolai/akadémiai és egyetemi rendszerek bemutatására. Érinti -  a kapcsolódások megértését  biztosító - szász és román vonatkozásokat is.
   A kötet első fejezetében a (magyar) középkor tanügyi előzményeinek néhány karakteres, a kort jellemző iskoláinak ismertetése olvasható: az egyetlen  erdélyi káptalani iskoláról, a gyulafehérváriról, valamint általános ismertetéssel a plébániai, a kolostori és a székesegyházi (káptalani) iskolákról.
   Az erdélyi vallásváltást követően a protestáns tanügyi rendszer a 16. századtól érezhető dominanciája évszázadokon át meghatározó lett az iskolaügy alakulásában, annak ellenére, hogy nem csak az ellenreformáció, hanem  számos más vallásfelekezet is hatott e térség művelődéstörténetére, iskolakultúrájára. Feladat bőséggel volt. Az 1556-ban  Gyulafehérváron tartott országgyűlés szükségesnek tartotta, hogy felemelje szavát „...az ifjúság nevelésének elhanyagolása miatt..”, mert ennek következményeként  „...a műveletlenség napról napra terebélyesedik és növekszik...”. Az uralkodói intézkedések (iskolaalapítások) szerencsésen találkoztak azzal az Erdélyben különösen fogékony lutheri felfogással, hogy a minden gyermekre kiterjedő oktatás állami kötelezettség. (A katolikus plébániák helyett létrejött protestáns parókiák  lelkészei mellett - többnyire - külön személy, az iskolamester oktatta a gyermekeket.)
   A szerző részletesen bemutatja a protestantizmus kiemelkedő (nyugati) tanító személyiségeinek munkásságát, s hatását az erdélyi protestáns iskolahálózat kialakulására, fejlődésére, s vele párhuzamosan a jelesebb helyi iskolaszervező, tudós tanítókat is. (A kolozsvári, a brassói és a nagyszebeni iskolákról olvashatunk e részben.)
   Az ellenreformáció során a jezsuiták tanügyi törekvéseinek eredményeit is felvillantja a szerző: a gyulafehérvári kollégiumot  és az 1599-ben kiadott, hosszú időn át hatást gyakorló Ratio Studiorumot. A katolikusok tanügyi reformjaiban a 18. században a piaristák játszottak szerepet, főképpen az 1753-as tanügyi tervezetükkel, s természetesen, iskoláikkal.
   Az erdélyi protestáns iskoláztatás fejlődésének kronologikus bemutatása  a 17. századi történések: a Collegium Bethlenianum, a Collegium Aulicum, valamint Comenius hatásának és Apáczai tevékenységének ismertetésével folytatódik. (A szerző különösen nagy figyelmet szentel az ún. Apáczai-jelenségnek.)
   Az egységes református tanügyi rendszer kialakulásának időszaka a 18. század. A kollégiumok belső  autonómiája bármennyire is kedvezett a sokszínűségnek, azonban  ez később akadályozója lett az egységes oktatási-nevelési rend bevezetésének. Ez utóbbiak között tartható számon (amelyek részletes bemutatást is kaptak), a Methodus Docendi (1769) és Methodus Studiorum.  (Ez utóbbi melléklete volt az előzőnek: s részletes útmutatásokat tartalmazott.)  Ezek a bécsi  kormányzat tervezett rendelkezései ellenhatására jöttek létre, amit  Fazakas István nyomatékosít is: „Kidolgozásában az a felismerés játszott döntő  szerepet, hogy csak a kor színvonalán álló egységes tanügyi rendszerrel lehet kivédeni a bécsi kormányzat kezdődő tanügyi reformjának fenyegető következményeit.” (Utalás a később, 1777-ben kiadott Ratio Edocationis munkálatainak megkezdésére.) A Ratió reformátusok általi negligálása tette szükségessé, hogy  saját felfogásuknak megfelelő rendeletet alkottassanak az uralkodóval, II. Józseffel. Az erdélyi  tanügyet szabályozó törvény,  a Norma Regia 1781-ben jelent meg, s ez valamennyi felekezet iskolájára vonatkozott. (A törvény két részből állt: az első az iskolák igazgatását, a második az iskolai szabályzatot és a tanterveket tartalmazta.)
   Végül - e fejezetben - a  szerző iskolafokozatonként összegzi a tanügyi reformok eredményét,  hatását a következő évtizedek oktatási-nevelési gyakorlatára, amely elvezetett a 19. században megvalósult, s főképpen a monarchia időszakában kiteljesedő, az európai színvonalhoz közelítő, s ezt számos vonatkozásban elérő változásaihoz.
   Fazakas István az Utószóban összegzi és értékeli az erdélyi tanügyváltozás több évszázados történéseit, amelyek hol a birodalmival, esetleg az anyaországival együtt, hol pedig az önálló Erdélyi Fejedelemség keretében  valósultak meg. Kétségtelen, az európai iskoláztatás történetében különleges helyet foglal el az erdélyi, amely számos vonatkozásban illeszkedett a kontinentális folyamatokhoz, de ugyanakkor magán viselte azt a sajátos egyediséget is, amely  egy jellegzetes történelmi kontextusban és földrajzi, nemzeti-nemzetségi, vallási  környezetben valósult meg.
   A kötet tartalmazza a szerző által felhasznált forrásokat,  a vonatkozó irodalmat,  s ez utóbbiban az iskolamonográfiák bibliográfiai adatait is. A kötet használatát név- és helynévmutató segíti.
   A könyv Függelékében az 1030 és 1784 közötti dokumentumokból olvashatunk részleteket. Ez különösen hasznos lehet az összehasonlító neveléstörténetet művelők, valamint a főiskolákon, egyetemeken neveléstörténetet oktatók számára.
  Reméljük, hogy e kitűnő könyv anyaga  beépül majd az újabb, a magyar iskoláztatást komplexen tárgyaló neveléstörténeti munkákba.




Készítette