Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Csinády Judit: FELSŐOKTATÁSI REFORMOK ÉS JELENTŐSÉGÜK A VIKTORIÁNUS KORI ANGLIÁBAN

A tanulmány a felsőoktatás megreformálását tárgyalja a késő Viktoriánus kori Angliában, amely egyenes következménye volt a az elemi szintű és középiskolai reformoknak, s ezek csak néhány évvel előzték meg a felsőoktatásban zajlókat. Anglia, Oxfordtól és Cambridgetől eltekintve, nem büszkélkedhetett színvonalas felsőoktatással, ezért egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy új egyetemeket is kell alapítani, és át kell alakítani a túlságosan merev, megcsontosodott, az addigi hagyományok révén nagy presztízzsel rendelkező két vezető egyetemet. A tanulmány azt mutatja be, hogy kik voltak a kezdeményezői a szükséges újításoknak és nyomon követi, hogyan, milyen lépésekben mentek végbe a változások. Szó esik a legfontosabb területekről, kérdéskörökről, dilemmákról, melyeket érinteni kellett a reformoknak és arról, hogy ezek a törekvések végül milyen eredményeket hoztak.

Sokan és sokféleképpen méltatták a Viktória-kor különböző területein elért előrelépéseket, vívmányokat, melyek igen nagymértékben mozdították elő a brit társadalom hegemón helyzetét a 19. század utolsó harmadában, és nagy horderejűnek bizonyultak a 20. századra nézve is. Ki ne méltányolná a számos technikai találmányt, újítást, a demokrácia kiteljesedését, a hatalmas gyarmatbirodalom sikereit és a többi, mindenki által csodált angol sikert? Még azt is elmondhatjuk, hogy mindezek hátterében felismerték az oktatási reformok jelentőségét és neves történészek, pedagógusok foglalkoztak az iskolareformok elemzésével, értékelésével. Azonban a kutatások némileg megrekedni látszanak az elemi és középiskolai szint méltatásánál, pedig ezek csak előfeltételei voltak az igazán fontos változásoknak, melyekre a felsőoktatásban került sor, igaz, jelentős huzavona után.

Ennek több oka volt. Az egyik az, hogy a public school sok tekintetben a velejét, de egyben a végét is jelenthette a gentleman-képzésnek, hiszen Thomas Arnold, a Rugby School igazgatójának reformjai alapján képzett diákok azért jelentkeztek ezekbe a nagyhírű és komoly hagyományokkal rendelkező bentlakásos iskolákba, mert tudták, hogy az itt eltöltött négy vagy öt év olyan startot jelent, amely elég lehet a végzős növendékek számára ahhoz, hogy némi társadalmi kapcsolatkeresés segítségével, mindenféle egyéb tanulmányok nélkül is képesek legyenek akár a legbefolyásosabb posztok betöltésére is birodalmi szinten.[1] Röviden szólva, egyetemre csak annak kellett menni, aki specializálódni kívánt valamilyen tudományágban és nem elégedett meg azzal, hogy a Clarendon iskolák[2] valamelyikében Thomas Arnold instrukciói alapján vérbeli angol keresztyén gentlemant képezzenek belőle, akinek tökéletesen elég ha a klasszikus tárgyak – főleg görög és latin irodalom, valamint némi matematika – elsajátítása után a megfelelő kapcsolatok révén bizalmi állásba kerülhetett civil servant-ként (kormányhivatalnokként) vagy más, túl nagy szakértelmet nem kívánó szellemi dolgozóként. 

Azonban a reformok megértéséhez tisztán kell látnunk azt, hogy az egyetemi struktúra jellege a viktoriánus kori Angliában, (értem ezalatt most a college-nak és magának az egyetemnek sajátos viszonyát), valamint azt, hogy valójában milyen status quo-ba avatkoztak be a reformok és mi tette ezeket szükségessé. A továbbiakban a jelen írás azzal is foglalkozik, hogy kik voltak a változások elindítói, kivitelezői, és, hogy mely területeket érintették a módosítások, végezetül pedig azt vesszük szemügyre, hogy milyen eredménnyel zárultak a tárgyalások

Köztudott, hogy a középkor óta Angliában Oxford és Cambridge töltötte be a felsőoktatási fellegvár szerepét. Kezdetben, még a college megjelenése előtt, úgynevezett Hall-ok voltak, melyeknek megvolt a maguk vezetősége. A diákok az egyetem területén, szállásokon laktak és a szó gyakorlatilag ugyanazt jelentette, amit a bentlakásos iskola  középiskolai szinten. A college később jelent meg független, önellátó, királyi alapítólevéllel rendelkező intézményként,  melynek  célja az volt, hogy bizonyos számú és háttérből jövő diák számára meghatározott időn keresztül ingyenes szállást és oktatást biztosítson. Az, hogy egy college független és önellátó volt, azt jelentette, hogy saját maga intézte ügyeit, beleértve a pénzügyeket is, és anyagilag nem függött senkitől. Ezt úgy tehette meg, hogy egy mecénás finanszírozta az itt folyó tanulmányokat, ami az egyetem egészére már nem volt igaz, mert az a mindenkori államtól függött, és úgymond, nemzeti tulajdonban volt. Az alapelv az volt, hogy az egyetem tanulói részére alapos általános műveltséget kell adni és erősíteni a nemzeti jelleget. Ebből látható az alapvető különbség, vagyis az, hogy az egyetemet egyfajta nemzeti intézménynek tekintették és úgy is kezelték, melyet a közösség hozott létre a közösség épülése végett, míg a college-nak mindvégig megmaradt a magán jellege és inkább az egyén boldogulását volt hivatott szolgálni. Nem csoda tehát, hogy bár szervesen összetartoztak, az egyetem és a college sokszor került konfrontációba egymással az eltérő érdekek miatt.

A fő érv, ami talán az egész reformmozgalmat indukálta, a viktoriánus kor közepén az volt, hogy az egyház még mindig túlságosan dominált, hogy kezében futottak össze a szálak, és még mindig nagyon erősen vallásos jellege volt az itt folyó képzésnek. Ezen kívül szinte kizárólag a papság gyermekei, illetve a társadalom elitje engedhették meg maguknak, hogy egyetemre járjanak.

Míg a 18. században a gentleman-ideál megkövetelte, hogy a jelölt egyetemi tanulmányokat folytasson, hiszen csak így tehetett szert kifogástalan modorra, válhatott műveltté, illemtudóvá és igazi társasági emberré, a Viktória-kor hajnalán, mivel sokan tartottak a francia forradalom átterjedésétől, az iménti ideálhoz társult egyfajta moralizáló elvárás is, melyet leginkább Oxbridgeben (vagyis Oxfordban és Cambridgeben) lehetett megszerezni. Más szóval, aki ide járt, nemigen vált a csőcselék részévé, tehát az oxbridgei tanulmányok garantáltan józan, keresztényi életet ígértek. A század további részében az eddigi hagyományokat vitték tovább egészen a század utolsó harmadáig, amikor a reformok egyszerűen nem késhettek tovább. A leggyakrabban kifogásolt vonások az alábbiak voltak:

A vallási szakadároknak (dissenters) nem engedték meg, hogy Oxfordba jelentkezzenek, egészen 1854-ig, Cambridgebe pedig 1856-ig, melynek következtében bizonyos társadalmi rétegek fiai nem juthattak elit egyetemi képzéshez, és kénytelenek voltak Londonba vagy a skóciai egyetemekre menni tanulni. Az 1871-ben hatályba lépett Test Act vetett véget ennek a diszkriminatív gyakorlatnak.
A tanári karnak nőtlenségi fogadalmat kellett tenni, valamint elvárták, hogy tagjai az Anglikán egyházhoz tartozzanak. Ez meglehetősen belterjes és kifelé cseppet sem nyitott közösségeket hozott létre a tanári gárdán belül, és így aligha volt várható, hogy a megcsontosodott körülmények között az oktatók nyitottak legyenek bármiféle változásra. Mivel nem volt semmiféle kapcsolat a business-szférával, nem is terelgették diákjaikat a termelő iparágak felé, hiszen ez a tevékenység nem csak idegen volt számukra, hanem megvetéssel is illették azt.
Az egyetem látogatása és a bentlakás igen magas anyagi terhet rótt az ide jelentkezőkre. Ez az állapot 1868-ig volt jellemző, amikor is az Oxford college reálisabb lakhatási árakat szabott.
Oxfordban nem járt ösztöndíj a természettudományokban elért kiváló eredményekért, ami komoly gondokat okozott az alacsonyabb társadalmi rétegből jelentkezők számára, sőt, el is tántoríthatta őket a társadalom számára egyre inkább szükségessé váló tudományágak tanulásától.
A kötelező görög tanulása egyre terhesebbé kezdett válni, mivel az oxfordi és a cambridge-i diákok nem látták már a gyakorlati hasznát, és egyre többen szerettek volna helyette természettudományi tárgyakat tanulni. Ennek ellenére a görög az elit egyetemeken megmaradt egészen 1920-ig.
A helyzet tehát sok tekintetben nem volt kecsegtető, és bár a hatóságok és az illetékes szervek főleg az elemi és középiskolai reformokkal voltak elfoglalva, egyre világosabbá vált, hogy orvosolni kell a felsőoktatásban tapasztalható több évtizedes lemaradást is.

A Macmillan Magazin a következőket írta az egyetem funkciójáról 1881-ben: „Az egyetemen gyűlnek össze a nemzet legképzettebb és legrátermettebb férfiúi, akik arra hivatottak, hogy az igazságot kutassák fel, őrizzék meg, gyarapítsák és közvetítsék az egész nép épülésére. Nevelő szerepe abban áll, hogy serkentse és mozgásba hozza a nemzet legerősebb szellemi energiáit azáltal, hogy bölcs útmutatás mellett, az itt tevékenykedő  közösség minden  tagja sajátos szellemi teljesítmény elérésére törekszik.”[3]

Meg kell jegyezni azt is, hogy az általunk vizsgált korban az egyetemnek volt némi rálátása a public schoolokban folyó munkára, hiszen innen vette saját hallgatóit és javarészt ezzel magyarázható az is, hogy a középiskolákban is oly sokáig tartotta magát a klasszikus tantárgyak oktatása. Az 1850-es években új típusú vizsgákat vezettek be, az ún. helyi vizsgákat (locals), és az ezekben folyó munkát főként egyetemi oktatók felügyelték. A királyi vizsgálóbizottságok (Clarendon és Taunton Commission) kedvező képet festettek az egyetem és a public school közötti együttműködésről, mert ettől magasabb szintű képzést vártak, és azt, hogy a középiskolákba is jobban beszivárognak majd a természettudományok és némi specializáció, mert erre is egyre nagyobb igény volt.

Arra a kérdésre, hogy ki ment tovább egyetemre, azt lehet válaszolni, hogy Oxford és Cambridge mindig is az elit gyermekeinek állt nyitva, amin főleg a nemességet, a klérust és az értelmiség krémjét kell érteni. Ami itt változást jelenthet, az az, hogy a reformok előrehaladtával a középosztály, sőt kivételes esetekben a társadalom alsóbb rétegei számára is megnyílt a lehetőség az egyetemi továbbtanulásra. Ezt a tendenciát erősítették az újonnan feltörekvő iparvárosokban alapított új egyetemek (red brick, azaz vöröstéglás egyetemek), melyek tetemes számban járultak hozzá a felsőoktatás kiszélesedéséhez pl. Birminghamben, Southamptonban, Liverpoolban és Leedsben. T. W. Heyck történész szavaival élve: „Oxfordban és Cambridgeben két dolog változott. Az egyik a felsőbb osztály gyermekeinek összetétele, és az, hogy a végzősök hol próbáltak elhelyezkedni tanulmányaik befejeztével. Mindkét tendencia azt mutatta, hogy az egyetem egyrészt szekularizálódott, másrészt megfigyelhető lett egy professzionalizálódási folyamat is.”[4] Az is tény ugyanakkor, hogy a kor vezető politikusai, az ország irányítói, vagyis számos miniszterelnök, államtitkár, bizottsági tag stb. igen nagy számban még mindig Oxbridgeben végezték tanulmányaikat.

Változások tehát voltak már a 19. század közepén is, mégis, további változásokra volt szükség, mert a rendszer még mindig túlságosan merev, megcsontosodott és így  idejétmúlt szabályok és rutin alapján működött. Pl. sokáig alig akadt valaki, aki az ún. liberális oktatási rendszer létjogosultságát megkérdőjelezte volna. Végül egy maroknyi kísérletező kedvű újító, nevezetesen Sir William Hamilton., William Whewell, Edward Copleston, J. S. Mill, John Henry Newman, Herbert Spencer, T. H. Huxley, Mark Pattison  és Benjamin Jowett (a legtöbben társadalomfilozófusok, politikusok, koruk legmeghatározóbb gondolkodói)[5]  megkérdőjelezték a fennálló rendszer létjogosultságát és vitát indítottak az alábbi pontokról:

A haszonelvűség hívei (utilitarians) vitatták az eddig domináns, monopol helyzetben lévő liberális oktatás fenntarthatóságát. Akik még mindig kitartottak mellette, azzal érveltek, hogy a régi rendszernek fontos jellemformáló, nemesítő funkciója volt, amely megfelelt a kor embereszményének, a gentleman-ideálnak. Azt hangoztatták, hogy a klasszikus tanulmányok olyan mentalitást és modort alakítanak ki, amely azután a nagybetűs életben általános problémamegoldásra teszi képessé azokat, akik ezt elsajátították. Ezzel szemben a haszonelvűség hívei elvetették az elme öncélú pallérozásának elvét és azt vallották Newmannel az élükön, hogy a liberális műveltség nem lehet  végcél, hanem csak eszköz ahhoz, hogy hasznos dolgokat hajtsanak végre a közösség hasznára.
A következő pont hasonló természetű, mint az előző. Most a liberális oktatás ellenpólusaként a professzionális oktatás problémáját vetették fel, ahol a fő kérdés az volt, hogy a jövőben az egyetem általános műveltséget adjon-e, vagy inkább a specializáció felé mozduljanak el. Még J. S. Mill is azt vallotta, hogy az egyetemnek nem feladata, hogy profikat képezzen.[6] A kompromisszum végül azt jelentette, hogy az elit egyetemek, Oxford és Cambridge folytatták a klasszikus tárgyak oktatását, míg a tananyag modernizálása olyan új alapítású intézményekben valósult meg, mint pl. a Londoni Egyetem (University of London), és később a már említett iparvárosi red brick egyetemeken, mint pl. a manchesteri vagy a durhami.
A következő vitatott pont az volt, hogy szükség van-e, és milyen mértékben, a természettudományos tárgyak oktatására, valamint arra, hogy lehessen műszaki tanulmányokat is folytatni felsőoktatási szinten. Ma már kissé különösen hangzik, hogy ez akkor egyáltalán kérdésként merülhetett fel, de tudnivaló, hogy a viktoriánus korban a természettudományok meglehetősen éles ellentétbe kerültek az addigi igen vallásos világnézettel, és mivel a darwini evolúcióelmélet amúgy is egy elég drasztikus szekularizációt indított el, és alapjaiban rendítette meg az addig kialakult világképet, az emberek vonakodtak a tudományoknak még nagyobb hangsúlyt adni, márpedig a teológia visszaszorulása a tudományok mögött, reális veszélynek tűnt. Ezen kívül a két régi egyetem vezetősége tisztában volt azzal, hogy a természettudományok oktatásához új helyiségek, laborok, könyvtárak építésére és felszerelésére lenne szükség, amely hatalmas anyagi terheket jelenthetett, főleg, ha az egyetem nem kapott a fejlesztésekhez állami támogatást. Az ellenérvek között szerepelt az is, hogy a műszaki fejlesztés előbb-utóbb a már amúgyis tehetős és még inkább harácsolni akaró iparmágnások malmára hajtaná a vizet, és a viktoriánus társadalom, kissé képmutató módon, igyekezett elhatárolni magát a kapzsi pénzemberektől. A pénzt persze senki sem vetette meg, de igyekeztek úgy feltüntetni saját tevékenységüket, hogy az a közösségért van, és a fizetés csupán másodlagos. Ugyanakkor a tantárgybővítés támogatói aláhúzták annak a fontosságát, hogy Nagy-Britannia nem maradhat le a nagy vetélytársak, pl. Németország mögött, ahol már több éve nagyban folytak a tudományos fejlesztések. Angliának már így is kezdett behozhatatlan lenni a hátránya ezen a téren, és ez egyre inkább megmutatkozott a gazdasági visszaesésben, amely a század utolsó harmadában lett igazán szembeötlő.
A vita érintette azt a kérdést is, hogy a jövőben milyen módszerrel folyjon az oktatás, vagyis, hogy az egyetem elsődlegesen oktató intézmény legyen-e, vagy a kutatómunka élvezzen-e inkább prioritást. Megint ott lebegett a német modell, amely szerint az egyetem alapvetően a tudomány fellegvára, a nemzet számára fontos kutatások helyszíne, de ugyanakkor feladatának tekinti, hogy a megszerzett tudást átörökítse a következő generációkra is. Bár Whewell, Copleston és Jowett ellenezték, hogy esetleg a kutatás nagyobb hangsúlyt kapjon mint az oktatás, mert attól tartottak, hogy a tudományok térhódításával megkérdőjeleződnek majd az addigi erkölcsi normák, a vélt igazságok, és ez gyengítheti a nemzeti stabilitást. Féltették a klasszikus tanulmányok monopóliumát és a régen beállt rend szószólói lettek. Egy időre úgy tűnt, hogy sikerül is érvényre juttatni saját elképzelésüket.
Az egyetemek oktató főszerepe tehát maradni látszott. Így viszont felmerült egy járulékos kérdés, nevezetesen az, hogy az oktatás milyen formában zajlik majd a jövőben. Voltak, akik az előadások mellett szálltak síkra, míg mások, pl. a konzervatív vallási vezető, Pusey, követelték, hogy legyen szeminárium is, és ha lehet, folyamatos konzultáció folyjon a hallgatók és tanáraik között, mert csak így garantált a siker. A csupán előadásokon alapuló oktatásnak meglett volna az a veszélye, hogy a hallgatók túlságosan passzívan állnak az elsajátítandó anyaghoz.

Vitás kérdésnek bizonyult az is, hogyan javítsák az oktatói gárda karrierlehetőségeit és a tanárok már-már tarthatatlannak számító életminőségét, melyet az egyetemi élet szigora kötött eddig gúzsba. Említettük a nőtlenségi fogadalmat, a kizárólag az egyetem zárt világán belül folyó alkotómunkát, és ehhez járultak még a méltatlanul alacsony fizetések. A reformok előtt az sem volt világosan körvonalazva, hogy milyen előléptetési lehetőségek léteznek az ígéretes oktatók számára, és, hogy ezek milyen szabályok alapján működnek. Mark Pattison és Benjamin Jowett lettek a fő támogatói annak a kezdeményezésnek, hogy a specializáció bevezetésével a tanárok közötti teammunka is megvalósulhasson.
 

A reformok megvalósulása, kivitelezése és ezek hatása a felsőoktatás további fejlődésére

 

Miután az egyház évtizedeken, sőt századokon keresztül egyfajta monopóliumként tartotta kezében az oktatásügyet, a Viktória-korban egyértelmű elmozdulás következett be a szekularizáció irányába az oktatás minden szintjén. Végül Oxford és Cambridge is azt kezdte fontolgatni, miként teremthetne kapcsolatot az üzleti szférával, melynek kezdetben szinte minden oktatásra szánt pénzforrása a Midland iparvárosaiban elszaporodott, új alapítású egyetemeket gazdagította. Természetesen a red brick egyetemek anyagilag szinte teljesen a pénzügyi szférától függtek, hiszen az üzletemberek gyermekei főképp ezekre az egyetemekre mentek, hogy aztán tanulmányaik befejeztével képzett szakemberekként térjenek vissza a vállalkozásaik élére. Számos mérnöki kar indult pl. Sheffieldben, Leedsben, Newcastleban vagy Liverpoolban. Látható tehát a tendencia, hogy Angliában a felsőoktatásnak nyitnia kellett az üzleti szféra irányába, mert anyagilag csak így maradhatott életképes.

A magánszponzorokon kívül persze szükség volt állami támogatásra is, bár az állami beavatkozás mértéke az egyik, szintén sokáig vitatott pont volt. A gazdasági életben oly sok sikert hozó laissez faire elv (vagyis az állami be nem avatkozás elve) sokáig tartotta magát az élet egyéb területein is, és hosszú időbe telt, míg a reformerek is belátták, hogy ami oly jól működött a gazdaságban, nem feltétlenül térült meg az élet egyéb szféráiban, így az oktatásban sem. Felmerült az a kompromisszumos lehetőség, hogy az állam egyfajta minimál szintet fog megállapítani minden egyetem számára, de azon túl meghagyja a felsőoktatási intézmények autonómiáját, sőt az is kívánatossá vált, hogy ez a működési rend állandó állami felügyelet alá kerüljön.

A reformokra végül nem kis megosztottság után került sor, úgy, hogy előzőleg a felsőoktatás fő illetékesei két nagy szembenálló táborba csoportosultak, és vérremenő vitába bocsátkoztak egymással. A konzervatív csoport képviselői, Hamilton, Copleston, J. S. Mill, Whewell és Pusey kitartottak a hagyományos nevelési eszmény mellett és azt vallották, hogy a társadalom megsínylené, ha likvidálnák a klasszikus műveltséget, és számukra még az sem jelentett problémát, ha így a képzés nem a valós élet kihívásaira készítette fel a hallgatókat. Ők megtartották volna az egyetem elsődlegesen oktató jellegét és a szemináriumok mellett szálltak síkra. Még a század közepén is Newman, J. S. Mill és Mark Pattison makacsul a liberális és klasszikus modell mellett kardoskodtak, mindenek elé helyezve az általános problémamegoldó-készséget és az általános műveltséget, valamint a modort, mely oly fontos volt a kor embereszménye számára. Sanderson könyvében így idézi Mill szavait: „Viszonylag általános az egyetértés abban, hogy milyen ne legyen az egyetem. Ne folyjon falai között profiképzés. Nem az a cél, hogy tanítványaink azért tegyenek szert tudásra, hogy utána ezzel keressék kenyerüket. Nem az a cél, hogy rátermett jogászokat, orvosokat vagy mérnököket neveljünk ki, hanem az, hogy pallérozott elméjű emberek végezzenek nálunk, akik utána megállják helyüket az élet bármely területén.”[7]

Ezzel a csoporttal szöges ellentétben álltak a haladó szemléletűek, kiknek sorába tartozott Herbert Spencer, T. H. Huxley, Benjamin Jowett, Sir Henry Roscoe, Philip Magnus és mások, akik azért emeltek szót, hogy az egyetemeken folyó oktatás mihamarabb haszonelvűvé és praktikussá váljon, olyan intézménnyé, amely szakembereket képez, hiszen csak így maradhat a nemzet versenyképes az egyre intenzívebbé váló nemzetközi versenyben.

Egy harmadik csoport kompromisszumot javasolt a két szélsőséges álláspont között, és vagy mérsékelt változtatások mellett kampányoltak, vagy radikális változásokat szerettek volna ők is látni, de csak szelektíven. Előfordult, hogy üdvözöltek volna egy gyökeres változtatást, míg a többi területet érintetlenül hagyták volna. Ide tartozott a század későbbi szakaszában a már említett Pattison, Jowett és Matthew Arnold is. Nem egyszer előfordult, hogy ugyanazon személyek átértékelték saját addigi nézeteiket, és átsoroltak egy másik csoportba attól függően, hogyan alakult saját meggyőződésük, vagy merre terelgették őket a friss fejlemények és a társadalmi erők.

Az egyetemi kutatómunka szószólói, pl. az Association for the Organization of Academical Study (A Felsőoktatás Megszervezésének Szövetsége) mellett sorakoztak fel, és 1869-től az Akadémia című folyóirat mellett is, melyet Charles Appleton, az oxfordi St. John’s College tanára szerkesztett, és melyet Pattison is támogatott.

A vita végkifejlete az lett, hogy teljesült Huxley, Spencer, Mill, Pattison és Arnold azon vágya, hogy a természettudományokat végül kezdjék rendszeresen egyetemi szinten is oktatni, valamint az, hogy az egyetem mind az oktatás, mind pedig a kutatások fellegvára lehessen a jövőben, és, hogy ez a kettős funkció ne is legyen megkérdőjelezhető a jövőben. A vita fő vesztesei Mill és Newman voltak, mert ők ellenezték a legmakacsabbul, hogy a végzősök az értelmiségi pályákon próbáljanak elhelyezkedni. Az ő törekvésük nyilvánvalóan a társadalom alapvető igényével ütközött volna. A század végére elfogadottá vált, hogy az egyetemnek számos funkciót kell ellátni, és még az is természetessé vált, hogy az egyetemi végzettség a társadalmi felemelkedés lépcsője lett.

T. H. Huxley 1874-ben azt írta a Contemporary Reviewban, hogy „Az ideális egyetemnek a 19. század végére olyan hellyé kell válnia, ahol mindenféle tudományágban lehet tudásra szert tenni és mindenféle módszer segítségével, amely a tudás megszerzésére alkalmas. Az ideális egyetemen a tanárok eleven példája serkentse a hallgatókat, hogy ők is akarjanak még eddig feltáratlan területek ambíciózus úttörőivé lenni.”[8] Huxley természetesen nem vitatta az erkölcsi tartalom fontosságát, sőt, ő még egyfajta szépség iránti fogékonyság, tehát esztétikai érzék kialakítását is a célok közé sorolta. Saját szavait idézve: „Az emberiségnek szüksége van arra, hogy szépérzékét, logikáját és erkölcsi tartását állandóan fejlesszék és a helyes irányba tereljék. Véleményem szerint az átfogó egyetemi képzésnek feladata ezt az embert nemesítő feladatot ellátni.”[9]

 

A reformok eredménye

 

A legfőbb eredménynek az tekinthető, hogy a kor szakemberei hajlandók voltak tudomásul venni a felsőoktatási rendszer hiányosságait. Attól kezdve, hogy a felismerés megtörtént, tudatosan igyekeztek a helyzet megoldását megtalálni. A reformok szakaszosan történtek, és a változások összessége tette ki azt a folyamatot, melyet ma Egyetemi Bővítési Folyamat és Egyetemi Rendezési Folyamat néven ismerünk (University Extension Movement and the University Settlement Movement), melyek közül az utóbbi egyfajta kiegészítése volt az előbb említettnek.  A bővítést az 1860-as években és a ’70-es évek elején James Stuart kezdte el a Cambridge-i Egyetemen, ami azt jelentette, hogy a történelem során most először munkás családok fiai is bekerülhettek felsőoktatási intézményekbe, bár ez kezdetben főleg az újonnan alapított egyetemekre vonatkozott, ezek között is főleg Sheffieldre, Nottinghamre és Readingre.

A felsőoktatási rendezési program inkább a szegényebb hátterű diákok lakhatási nehézségeit igyekezett kezelni. A másik fontos komponens az volt, hogy az emancipációs folyamat a felsőoktatásban is kezdte éreztetni hatását. A nők számának drasztikus emelkedésével egyre inkább szükségessé vált új, igényes megélhetési formát biztosítani az eddig jól bevált házasságon túl is. Demográfiai tény, hogy a század utolsó harmadában jelentősen kitolódott a házasságkötés átlagos kora (illetve vissza is esett a házasságkötések száma), és nem volt ritka, hogy mind a férfiak, mind pedig a nők harminc év körül állapodtak meg. Ezért a nők számára is lehetővé vált, hogy magas szintű tanulmányokat folytassanak, illetve, hogy ne a férjüktől kelljen várniuk, hogy eltartsa őket. Ezen kívül egyre nagyobb igény jelentkezett a társadalomban a női specialisták iránt az értelmiségi szakmákban. (Pl. egyre több nő ragaszkodott hozzá, hogy nőorvos végezze a szükséges nőgyógyászati vizsgálatokat.)

Jól látható tehát, hogy a reformokat több tényező indukálta, és, hogy több szakaszban következtek be, úgy, hogy mindegyik a maga sajátos feladatát volt hivatott végrehajtani. Az első szakasz 1845-1870 közé tehető, amikor az ’50-es években a királyi vizsgálóbizottságok még csak felmérő, puhatolózó tevékenységüket végezték, és ekkor már megtették az első gyakorlati lépéseket is a fennálló rendszer javítására. A nagy reformerek között is úttörőnek számított H. H. Vaughan, aki oxfordi reformer társai élén először szorgalmazta, hogy a német egyetemekhez hasonló professzori rendszert vezessenek be, melynek során az oktató munka mellett bőven jut lehetőség kutató tevékenységre is. Ezzel párhuzamosan tantervi bővítést is szerettek volna véghezvinni, hogy elősegítsék az értelmiségi végzettség terjedését. Azért, hogy az oktató pályát vonzóbbá tegyék, Vaughan és társai fontolgatták, hogy először a cölibátust szüntessék meg és javítsák az oktatók előmeneteli lehetőségeit. Kampányuk eredményeképpen több magas rangú státuszt nyitottak az egyetemeken és nőtt a specializáció. Új tanszékek is létesültek, mint pl. az ásványtani, vegyész és természetföldrajzi.  E megmozdulás eredménye az is, hogy a disszentereket (vagyis a fő és elfogadott vallási irányzatokhoz nem tartozókat) is kezdték felvenni az elit egyetemekre, és hosszú idő után most először az egyetemek erőviszonya is egyre kiegyenlítettebbé vált a college-dzsal szemben. Erre az időszakra tehető az is, hogy az egyetem nyitottabb lett a külvilág, vagyis a társadalom igényeire és az ott végbemenő folyamatok iránt.

Az 1850-es és ’60-as években kezdődött a már említett együttműködés a középiskolákkal, mely mindkét fajta intézménynek igen gyümölcsöző volt. Az egyetemi oktatóknak így lehetett rálátása, hogy milyen hallgatói anyag volt várható az elkövetkezendő években az egyetemeken. Betekinthettek a public schoolokban folyó képzésbe és helyi vizsgákat szerveztek. A középiskolák pedig abból profitáltak, hogy olykor egyetemi tanárok vállaltak náluk óraadást és koordinálták a vizsgákat. A oktatási minőség javulása ellenére a szülők még mindig más megfontolásból küldték gyermekeiket egyetemre – nem annyira azért, hogy kiváló szaktudásra tegyenek szert, mint inkább azért, hogy módjuk legyen a megfelelő társadalmi kapcsolatokat már ott kialakítani.

A vizsgált időszakban Sir Henry Roscoe is mint nagy reformer érdemel megkülönböztetett figyelmet. Tevékenysége eredményeként az új alapítású egyetemek a Midland iparvárosaiban egyre színvonalasabb és versenyképesebb intézményekké váltak, ahol főleg magas szintű műszaki tanulmányokat lehetett folytatni. A leglátványosabb a Londoni Egyetem (University of London) profilváltozása volt, mely kevésbé szelektált, mikor a jelentkezőket felvette soraiba.

A korszak végső fejleményei között kell megemlíteni az Általános Orvostanács létrejöttét, mely arra volt hivatott, hogy eldöntse, mely kollégákat veszi fel a regisztrált orvosok listájára. A listára kerülés azt jelentette, hogy az illető orvos szabadon és elismerten praktizálhatott az ország bármely részén anélkül, hogy bárki is megkérdőjelezhette volna szakértelmét. Ez azért volt nagyon fontos, sőt egzisztenciális kérdés, mert akkoriban igen sok képesítés nélküli vagy gyenge szaktudással rendelkező praktizált. Az 1858-as Orvostörvény ezeket próbálta kirekeszteni a praktizálásból úgy, hogy az orvosregiszter révén elismerte a profikat.

Javulás volt még tapasztalható a jogászok, a mérnökök, valamint a történészek soraiban és munkafeltételeiben is. Ugyanakkor a Civil Servants (az államapparátus működését biztosító képzett bürokraták) tudása még sok kívánnivalót hagyott maga után. A továbbra is meglévő hiányosságokat a reformok következő fázisában kellett orvosolni.

Az 1850-1870-es évek jelentették a reformok második szakaszát, és ezek már egészen a Viktória-kor végéig éreztették hatásukat. Az első fontos lépést egy vizsgálóbizottság felállítása jelentette 1850-ben, melyre Lord John Russell kormánya adta a megbízást. A bizottság széleskörű reformokat sürgetett, és ennek első kézzel fogható eredménye az 1854-es parlamenti törvény lett, mely új vizsgarendet tett lehetővé. A korszak végén egy másik törvény, az 1872-es, az oxfordi egyetem és kollégiumainak anyagi helyzetét volt hivatott rendbe tenni. A parlament végre eltörölte az ún. Egyetem Teszteket (University Tests), amely a vallási megkülönböztetés végét jelentette a két nagyhírű egyetemen. 1877-ben egy újabb bizottsági döntés tette lehetővé, hogy a college-ok pénzéből az egyetemi újításokat finanszírozzák, és az egész felsőoktatás szerkezetében döntő változások történtek. A college vesztett addigi önállóságából, az egyetem pedig egy új képviseleti tanács révén jobban a maga kezébe vehette az irányítást, mint korábban. Az egyetem több autonómiát kapott, és egyre elfogadottabbá vált, hogy minden oktatónak meglegyen a maga szakterülete, de egymással egyeztetve teamben is dolgozhattak.

Ennek a reformhullámnak volt köszönhető az is, hogy egy minden eddiginél átfogóbb világiasodás és demokratizálódás ment végbe az egyetemeken. A tanárok most már nősülhettek, látogatók érkeztek Londonból és máshonnan, sőt, még bálokra és egyéb rendezvényekre is sor kerülhetett. Az arisztokrácián kívül a tehetősebb középrétegek fiait is felvették az elit egyetemekre. A diákok és a tanárok egyaránt több szabadságot élveztek az öltözködésben és a szabadidő eltöltésében. Innen már csak egy lépés volt az, hogy a női társadalom is csatlakozzon az új lehetőségek kiaknázásához.

A harmadik szakaszban, az 1870-es évektől a Viktória haláláig terjedő időszakban az addigi alapozás hatására már spontán fejlemények alakították a felsőoktatást. Amint azt a kortárs lapok is közölték, a tendencia az volt, hogy a minimális életbenmaradáshoz szükséges pénzeken kívül sikerült a college-oknak megtakarítást elérni, és ettől fogva egészséges verseny alakulhatott ki az oktatók között a prémiumokért, a hallgatók között pedig az ösztöndíjakért. Ezek a college-on belül jelentettek presztízst. Ezzel újra eltolódott a fontossági hangsúly a college javára, és az egyetem valójában csak a hátteret és az intézményi keretet biztosította a tanulmányi sikerekhez.[10]

Az egyetem jelentőségének meghatározása a college-dzsal szemben  sok fórumon zajlott az 1870-es évektől, és az 1877-es Universities Act-ben került tisztázásra, melynek alapjául a még az ’50-es években összehívott Peacock Bizottság kutatásai szolgátak. A parlamenti vitában érvként szerepelt, hogy mind az oktatás rendszerében, mind pedig a college-ok költségvetésében szintén előfordultak kimutatható hiányosságok. Peacock azt javasolta, hogy legyen összehangolt együttműködés a college-ok között, mivel ez a diákok osztályozását és minősítését is megkönnyítette volna. Az egész vita végkicsengése az volt, hogy az egyetem tehetetlen a college-ok segítsége nélkül és effektív munkát aligha tud végezni. Más szavakkal szólva, sokkal nehezebbnek tűnt új lendületet adni a régi intézményeknek, mint azt eredetileg feltételezték.

A reformok során fontos szerepet töltött be az 1877-es Egyetemi Törvény, mely az alábbiakat kötötte ki az új szabályzatokra vonatkozóan:

- fel kell duzzasztani az oktatói gárdát,

- központi irányítás alatt az oktatókat három kategóriába kell rangsorolni,

- a reformok kivitelezését államilag kell finanszírozni.

Az első pont azt jelentette, hogy a felsőoktatásban dolgozóknak igazi karrierlehetőséget kell biztosítani, vagyis rendszeres előlépési lehetőséget kell kapniuk. A reformerek ettől azt remélték, hogy nem lesz annyi eltékozolt tehetség mint korábban, és, hogy a tanult fiatalok kedvet kapnak majd az egyetemi oktatómunkához, s így biztosítható a rendszeres utánpótlást.

A három kategóriába sorolás nagyjából megfelelt a mi magyar tanársegédi, adjunktusi és docensi fokozatainknak. Ettől a belső hierarchiától azt remélték, hogy nagyobb lesz a rend, és mindenki jobban megtalálja a saját helyét és tevékenységi körét az egyetemi munkán belül, s könnyebb lesz megteremteni a diákok hatékony oktatásához szükséges  munkamegosztást is, melyben mindenki számára világos, hogy mi az ő egyéni feladata.

Az utolsó pont a gyakorlatban azt jelentette, államilag garantálták, hogy évente az egyetem mintegy 30 ezer fontot kell, hogy kapjon a college-ok magánköltségvetéséből részben pénz formájában, részben pedig munkaerő átirányítása révén.

A század utolsó két évtizedében további királyi vizsgálóbizottságok munkálkodtak azon, hogy újabb és újabb módosításokkal alakítsák át az angol felsőoktatás szerkezetét a kor egyre változó követelményeihez, hogy hatékonyabbá és a kontinensen oly sikeresnek mondható német professzori modellhez hasonlatossá tegyék.

A kezdeményezések ellenére a hagyományos egyetemek ragaszkodtak addigi klasszikus tananyagukhoz és magához a college-rendszerhez, viszont a tanári kar professzionálizálása és a specializáció bevezetése nagyjából sikeresen végbement a század végére.

Az utókor mindezek ellenére keserű szájízzel okolja a reformok elégtelen voltát számos olyan társadalmi, és főleg gazdasági jelenségért, amely Németország, Amerika és Japán mögé utasította Nagy-Britanniát a világháború előestéjén. A kritikusok főleg azzal érveltek, hogy egy lényegesen praktikusabb, haszonelvűbb oktatási rendszerre lett volna szüksége  Angliának ahhoz, hogy a tudományokban, a műszaki életben, és így a gazdasági versenyben lépést tudjon tartani riválisaival. A Contemporary Review az alábbi kritikus megjegyzéseket tárta olvasói elé 1887-ben: „Oktatási rendszerünk egyik legkikezdhetőbb pontja az, hogy az egyetemek, szakiskolák és a public schoolok még mindig el vannak szigetelve az üzleti szférától és az iparvállalatoktól. Így nagyon nehéz a tanintézeteknek azt a fajta képzést biztosítani, amelyet a gyártók, a kereskedők vagy az iparosok a leginkább értékelnének. Az iskolában és a tankönyvekben használt nyelvezet nem felel meg a hétköznapi élet követelményeinek és a mesterember, aki ahhoz van szokva, hogy a műhelyében tanítja tanoncát, joggal kérdezheti, hogy annak, ami ma az iskolában folyik, van-e bárminemű gyakorlati haszna, vagy ez a tudomány csak papíron létezik?”[11]

Philip Magnus, aki az USA-ban tett szakmai látogatásáról számol be, arra mutat rá, hogy az Egyesült Államokban a felsőoktatáshoz sokkal szélesebb rétegek juthatnak hozzá, és jóval gazdagabb a választék a műszaki tanulmányok terén. A középiskolák általánosabb ismereteket közvetítenek, és ezt szervezettebb keretek között teszik. A fő tanulság szerinte az, hogy az amerikaiak sokkal lelkesebben, teljes odaadással végzik munkájukat mind az iskolákban, mind pedig a gyakorlati életben, és etekintetben a britek mindenképpen alulmaradnak. Magnus a ’lelkesek’ közé sorolja még a németeket, a svájciakat és a japánokat is.[12]  A szociológus adatai szerint Németországban gyakorlatilag kétszer annyian szereztek egyetemi diplomát az ország húsz egyetemén, mint Angliában. Ehhez járultak hozzá még a szakközépiskolák, szám szerint tizenegy, valamint erdészeti főiskolák és más egyetemi szintű tanintézetek.

1894-ben a Brit Szövetségi Jelentés (British Association Report) az angol szakképzésben és kereskedelmi tanulmányokban megmutatkozó hiányosságokra hívta fel a figyelmet, valamint arra is, hogy amennyiben ezeket a hibákat nem sikerül időben korrigálni, Nagy-Britannia menthetetlenül lemarad majd gazdasági vetélytársai mögött. Eric Hobsbawm így adott hangot éles kritikájának: „Nincs kézzelfogható magyarázat arra, hogy a szakképzés és a tudományok oktatása miért maradt le olyan gyászosan Nagy-Britanniában egy olyan korban, amikor már a kutatólaborok létesítése és a gyártásban szerzett gyakorlati tudás sem kompenzálhatta a hiányos felsőoktatást és a gyatra elméleti képzést a szakiskolákban. Semmi sem indokolhatta azt, hogy Nagy-Britanniában csupán 9 ezren tanultak egyetemen még 1913-ban is, míg Németországban ugyanebben az évben 60 ezren kaptak lehetőséget. Míg a németek 3 ezer mérnököt indítottak útnak évente, ez a szám Angliát és Walest együttvéve is csak 350 volt. Ezen kívül ez a szám nem csak a mérnökképzést jelentette, hanem a 350 végzős között voltak természettudományokban, műszaki területen végzett hallgatók, valamint matematikusok is. A század során számos kritikus figyelmeztetett a felsőoktatás visszamaradott állapotára, azt sem lehet mondani, hogy ne akadt volna anyagi támogatás a reformok végrehajtásához és még inkább voltak persze tehetséges hallgatók, akik érdemesek voltak arra, hogy  továbbtanuljanak.”[13]

A verseny tehát éleződni látszott.  Miután elhangzottak a kritikák, általában azt várták, hogy az egyetemeken frissen bevezetett specializációnak köszönhetően javul majd az ipari termelés a Viktória-kor végére. Ez részben meg is valósult. A másik nagy eredmény, hogy a század utolsó éveiben sokkal természetesebb és elterjedtebb lett a tudományok és a műszaki ismeretek oktatása a felsőoktatásban. A Londoni Egyetem szakmai elismertsége jelentősen nőtt, és ez elősegítette a mélyen gyökerező hagyományokkal való szakítást. Az 1880-as és ’90-es években megint szükség volt egy kimondottan oktatásra koncentráló egyetemre. A University of Londonnak jutott ez a szerep, a vizsgáztatás jogát pedig a Victoria Egyetem és a Durhami Egyetem kapta. Azon kívül, hogy jól mutatkoztak be az újonnan létesített egyetemek a pragmatikus tárgyak tanításában, az volt az elképzelés, hogy a régiek főleg a teológiát, a jog- és orvostudományokat vigyék tovább, így a létező legteljesebb mértékben ki lehetett elégíteni a hatalmas birodalom aktuális igényeit.

Az új tendenciák között kell még megemlíteni a menedzserképzés beindulását, melyet az egyre inkább iparosodott társadalom tett szükségessé. A gyárak élére szakképzett, profi vezetőket kellett állítani, akik munkáját a szintén újkeletű foglalkozást űző könyvelők hada segítette. A Londoni Közgazdaságtudományi Egyetem 1895-ben nyitotta meg kapuit, de 1902-ben külkereskedelmi fakultás nyílt Birminghamben is. A mezőgazdasági szakoktatás a Readingi Egyetemen volt a legerősebb. Magnus szerint az egyetemek modernizálása a mérnökképzésben volt a leginkább szembeötlő, különösen a vegyiparban.[14]

Az 1890-es évekre az egyetemek fejlődésében nagy előrelépést jelentett, hogy a különböző iparágakban használatos rutintechnológiákat már sokfelé tanították, pl. a szénbányászatban, a hajóépítésben, de nagy fejlődés mutatkozott a villamosmérnök-, illetve a fizikusképzésben is. A Cambridge-i Cavendish Laboratóriumban végzett kísérletek világraszóló eredményeket produkáltak és 1894-ben Sir Joseph Thomson elkezdte az atommagkutatást, mely a 20. századi fizikai felfedezések előfutárának tekinthető.[15]

E fenti tendenciákból látható, hogy a század végére Nagy-Britannia jelentős lépéseket tett azért, hogy tudományos nagyhatalommá is válhasson, viszont attól még mindig messze volt, hogy az élbolyba tartozzon. Többé-kevésbé megvalósult, hogy a tudósok a századforduló környékére kisebb belterjes közösségekbe szerveződtek, viszont még nem voltak hajlandók munkájukat a gazdaság és a társadalom érdekeinek alárendelni és aszerint alakítani. Kutatásaikban a piaci igények még nem játszottak olyan szerepet, mint más nemzeteknél, vagy a későbbiekben magában Angliában is. Így a tudósok kasztja még mindig viszonylag elszigetelten létezett a viktoriánus társadalomban, és az értelmiségi nők térhódítása is csak szórványosan valósulhatott meg. A profi értelmiség társadalmi elismerése még váratott magára, bár kétségtelen, hogy a 19. századi oktatási reformoknak köszönhetően már a századfordulóra létrejött a szellemi alap ahhoz, hogy Nagy-Britannia a következő száz évben a szolgáltató szektorral törhessen az élvonalba, majd a második világháború után jóléti állammá válhasson.

 

IRODALOM

 

Primer források

 

Modern Ideas of Education by William Hill. In: the Contemporary Review. July-December, 1896. 568-581.

Thoughts on English University Reform. In Macmillan Magazine. November-April, 1881-82. 125-134.

Inaugural Address delivered to the University of St. Andrews. Feburary, 1867. by J. S. Mill. In: Sanderson. The Universities of British Industry, London, 1972.

University Education for the People by William Garnett. In: the Contemporary Review. 1887. 652-653.

Educational Aims and Efforts (1880-1910) by Sir Philip Magnus (1910): London: Longmans, Green and Co., 1910. 218-219.

 

Szekunder irodalom

 

Heyck, T. W. (1982): The Transformation of Intellectual Life in Victorian England. New York: St. Martin’s Press.

Hobsbawm, Eric (1999): Industry and Empire: The Birth of the Industrial Revolution. Rev. Ed. New York: New Press. 160.

Macleod, Roy M. (1972): Resources of Science in Victorian England: The Endowment of the Science Movement, 1868-1900. In: Science and Society, 1600-1900. ed. By Peter Mathias, Cambridge.

Sanderson, Michael (1972): The Universities of British Industry, 1850-1970. London: Kegan Paul.

Wakeford, John (1969): The Cloistered Elite: A Sociological Analysis of the English Public Boarding School. London: Macmillan.

 

JEGYZETEK

 

[1] Az ún. ’Old boys’-rendszer azt jelentette, hogy az egyazon iskolába járt régi diákok a végzés után sem vesztették el egymással a kapcsolatot, hanem a nagybetűs életben is befolyásukkal, ismeretségi körük révén segítették egymás társadalmi boldogulását. Wakeford.

[2] Clarendon iskolák a legnagyobb presztízzsel rendelkező és legrégebbi alapítású iskolák voltak, nevezetesen Winchester, Westminster, Harrow, Eton, Rugby, Charterhouse, Shrewsbury és később ezekhez társult még a Merchant Taylor’s és St. Pauls is.

[3] Thoughts on English University Reform. In:  Macmillan Magazine. Nov.-April. 126.

[4] Ez utóbbi azt jelenti, hogy a hallgatók jelentős hányada az értelmiség soraiba próbált beszivárogni. Heyck, From Men of Letters to Intellectuals: The Transformation of Intellectual Life in  Nineteenth  Century England. Journal of British Studies. Issue 1. Autumn, 1980. 183.

[5] William Hamilton skót filozófus, az Oxford-mozgalom egyik kulcsfigurája, William Whewell a Cambridge egyetem egyik vezető tanára, Herbert Spencer a Social Darwinism atyja, Mark Pattison, az oxfordi Lincoln College rektora, T. H. Huxley vezető természettudós, Edward Copleston, Oriel Provostja a liberális oktatási rendszer támogatója, Benjamin Jowett vezető egyetemi tanár, John Stuart Mill radikális társadalomfilozófus.

[6] Sanderson, 122.

[7] J. S. Mill, Inaugural Address delivered to the University of St. Andrews, Feb., 1867. London in Sanderson, The Universities of British Industry, 1850-1970., Kegan Paul, 1972. 4-5.

[8] Sanderson, 30.

[9] Ibid, 665.

[10] William Hill (1896): Modern Ideas of Education. Contemporary Review. July - December, 568-581.

[11] William Garnett (1887): University Education for the People. Contemporary Reveiw. 652-653.

[12] Sir Philip Magnus (1910): Educational Aims and Efforts (1880-1910). London: Longmans, Green and Co., 218-219. 

[13] Eric Hobsbawm (1999): Industry and Empire: The Birth of the Industrial Revolution. Rev. Ed. New York: New Press, 160.

[14] Magnus, 240. 

[15] Roy M. Macleod (1972): Resources of Science in Victorian England: The Endowment of the Science Movement, 1868-1900. In: Science and Society, 1600-1900, ed. By Peter Mathias, Cambridge.





Készítette