Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Isó Dorottya: A VALLÁSOS NEVELÉS FELFOGÁSA A PEDAGÓGIA TUDOMÁNYÁBAN

Az egyház népének Krisztustól kapott küldetése, hogy hirdesse az evangéliumot, a megváltásról szóló örömhírt, s így munkálja a jézusi parancs valósulását: „Tegyetek tanítvánnyá minden népet”. (Mt 28,19) Ebből a szolgálatban a pedagógia tudománya nyújt segítséget. A nevelés története során neves pedagógusok által megfogalmazott gondolatok, a didaktika és a módszertan eredményei, a vallásos nevelésről alkotott pedagógiai nézetek, és azok ismerete nélkülözhetetlenek a küldetés végzésében. E gondolatok jegyében foglalkozik a tanulmány a kiemelkedő magyar pedagógusok vallásos nevelésről alkotott nézeteivel, illetve a vallásnak és a pedagógiának a kapcsolatával. A Pedagógiai Lexikon (1997) meghatározásainak ismertetése és értelmezése után két római katolikus, Fináczy Ernő és Weszely Ödön, két református, Imre Sándor és Karácsony Sándor, és egy evangélikus vallású, Schneller István pedagógiai gondolkodó nézeteit mutatja be.

A vallásos nevelés a Pedagógiai Lexikon (1997) szerint

            Az Pedagógiai Lexikon (1997) a „keresztény/keresztyén nevelés” címszó alatt így fogalmaz: „Keresztény/keresztyén nevelés a keresztény/keresztyén hit és erkölcs szellemében való nevelés.” Hangsúlyozza azt, hogy „a keresztény nevelésben a hit a nevelés alapvető célját, az erkölcs pedig az alapvető módszereit, a kettő együtt pedig a keresztény nevelés embereszményét határozza meg”.1

            A továbbiakban megfogalmazza a hit és az erkölcs tartalmát, valamint azt, hogy a keresztény nevelés közösségi jellegű. Fontos mondata: „Az Istenre irányultság egyúttal a keresztény nevelés céltétele, és minden egyéb csupán ennek alárendelt eszköz. Ez különbözteti meg minden más olyan pedagógiától, amely pl. az önmegvalósítás, önkibontakoztatás, önkifejezés vagy más ön- megjelöléssel Isten nélkül csupán az egyéni, csoportigények szintjén marad.”2

            A közösségi nevelés elvét így fogalmazza meg: „Közösségben, a közösség által, a közösségért, egyéni felelősséggel.”3

            Jelentős gondolata: „A keresztény nevelés nem egyetlen, monolitikus nevelési rendszer, hanem olyan kétezer éves és ma is élő nevelés, amely önmagában is sokszínű.”4

            E címszó alatt megismerkedhetünk jeles tudósokkal, akik keresztény hitű emberek voltak, valamint keresztény teológusokkal, akiknek munkássága a neveléstudomány számára is jelentős. Megtudjuk, hogy a keresztény nevelés különböző egyesületekben, iskolán kívül megszervezett tevékenységekben is folyik. Külön említésre kerül Don Bosco, mint a kereszténység szociális érzékenységének példája.

            A címszó szerzői, Horánszky Nándor és Jelenits István, gazdagon ismertetik a keresztény nevelés lényegét. Munkájukban feltűnik az a törekvés, hogy a korábbi Pedagógiai lexikontól eltérően, a marxista ideológiától mentesen, keresztényként fogalmazzák meg a keresztény nevelés értelmét. (Az 1977-es Pedagógiai Lexikon a „vallásos nevelés” címszavát használja, mely alatt „az egyes felekezetek hittételeinek és vallásgyakorlatának megfelelő tudat- és magatartásformálás”-t ért. Hangsúlyozza: „A vallásos nevelés célja hitbuzgó ember nevelése, aki életének formálásában a hittételeket és a hit erkölcsi útmutatásait tartja mindenkor szem előtt.” 5  Bírálja a vallás erkölcsi követelményeit, mint amelyek károsak az ember pszichéjére. E megfogalmazás azt sejteti, hogy a vallásos nevelés tartalma leginkább az „idomítás” szóval adható vissza. A vallásos nevelés ezen megközelítése alkalmatlan a további  használatra!)

            Az új Pedagógiai lexikonnak azonban van még egy címszava, melyről itt szó kell, hogy essék. Ez a címszó a hitoktatás. Mészáros István megfogalmazásában a hitoktatás „egy-egy vallás tanításának megismertetése s annak a meggyőződésnek a kialakítására való törekvés, hogy a tanuló mind az iskoláskorban, mind felnőttként e vallásos tanítás szerint alakítsa magatartását, tetteit, egész életét”.6

            E megfogalmazás rámutat arra, hogy a vallásos nevelésnek van egy tanítható tartalma – ez a tanítás megismertetése –, és van egy „taníthatatlan” tartalma, mely törekvés a meggyőződés kialakítására, vagyis arra, hogy a tanuló hitre jusson. A szerző ismerteti még a hitoktatás korábbi és jelenlegi rendszerét és tartalmát.

            A következőkben neves magyar pedagógiai gondolkodók vallásos nevelésről alkotott tanítását ismertetem.

Fináczy Ernő nézetei

            Fináczy Ernő pedagógiai rendszerét két eszményre alapozza: a vallásosságra és a nemzettudatra. Az általa kedvelt ún. „kirekesztő művelet” módszerével kizárja azokat a világnézeteket, ideológiákat, melyek semmi esetre sem képezhetik a nevelés alapját. „Szilárd pedagógiai állásponthoz jutni … a legnehezebb feladatok egyike.” – vallja. „Értek oly álláspontot, mely a pártok fölött áll, mintegy sub specie aeternitatis, mely tehát idő- és történetfölötti, azaz abszolút érvényű. Ezt a szilárd pedagógiai álláspontot nem is lehet másképpen elérni, mint szilárd világnézeti megalapozással, tehát ezt a szilárd világnézeti alapot kell mindenekelőtt megtalálnunk.”7

            Ezek alapján nem fogadható el számára a realizmus és az utilitarizmus, sem a hedonizmus és az eudaimonizmus. Lehetetlennek tartja a cél nélkül való nevelést is, hiszen „Cél nélkül nincs nevelés, mert nincs mire irányuljon a gyermek vezetése. Cél nélkül nem tudjuk megmondani, mivé neveljük a gyermeket. De cél ismerete nélkül nem is értékelhetjük az életet s nem értékelhetjük a nevelést sem. A célgondolatnak benne kell lennie minden tevékenységben, tehát a nevelői tevékenységben is, a róla való elmélkedésben is.”8

            Egyedül az idealizmus világképe az, mely nem nélkülözheti a vallást, és alkalmas egy pedagógiai rendszer megalapozására.

            „Milyen lesz tehát a pedagógia megalapozására alkalmas világnézetünk?” – teszi fel a kérdést. „A mondottakból következik, hogy csak az, mely állandó, abszolúte értékes célt szolgáltat. Ilyent azonban az örök változásnak, alakulásnak, fejlődésnek alávetett tények tűnékeny világában nem találhatunk; fel kell keresnünk az abszolút értékek, vagyis az eszmények világát. Ezekre kell alapítanunk világnézetünket.”9

            Ehhez később az alábbiakat csatolja hozzá: „Az idealisztikus világnézetnek imént kifejtett értelmezéséből önként következik, hogy ez a világnézet nem lehet el vallás nélkül, sőt egyenesen benne gyökerezik  s belőle indul ki. Mert a teljes tökéletesség a valóságban sehol nem található fel; csakis a vallásban, elsősorban Isten létezésének megdönthetetlen igazságában lelhetjük fel azt, ami egészen tökéletes.  … Életünket tehát végső elemzésben csakis a tökéletesség eszménye, Isten szabályozhatja. Ez szolgáltatja a normát, melyet életünk berendezésében, cselekvéseinkben, egész magatartásunkban szem előtt kell tartanunk.”10

            Kifejezi azt a meggyőződését, hogy a tökéletességre való törekvés „nyitja meg a legszélesebb perspektívát nemcsak az egyén, hanem egész emberi nemünk haladásának”.11

            „Ez tölt el bennünket hittel és reménnyel – fogalmazza meg –, hogy az emberiség – minden eltérülés vagy visszaesés dacára – felfelé haladó vonalban mindjobban meg fogja oldani erkölcsi feladatát. Ez adja meg igazi értelmét a nevelésnek is; ebben rejlik az educatio nagy titka.”12

            Fináczy számára a vallásosság nem a világtól elrugaszkodott magatartást jelent, sem a világ megvetését, de puszta rajongást sem. Számára a vallásosság éppen aktivitást, tevékeny életet jelent, mely által az ember nemes célok szolgálatába áll, és a világ, az élet megjobbítására törekszik. Hangsúlyozza: „Bizonyos fokú önzésnek tekintjük, ha valaki teljesen elzárkózik a világtól, nem veszi ki részét a tevékeny életből, csupán azért, hogy saját magának, habár csak lelki szükségletének is, élhessen.”13

            Munkája első fejezetében összegezésként így fogalmaz: „A vallási és nemzeti eszmény az idealisztikus világnézet két sarkpontja. Nincs értékes élet Isten és haza nélkül. Azért vagyunk a földön, hogy magunkat az Isten-eszmény mértéke szerint tökéletesítsük, közvetlenül nemzetünk, közvetve az egész emberiség javára. Nagyobb, szentebb, nemesebb életcélt nem ismerek.”14

            Ebből az alapállásból kiindulva érthető, hogy Fináczy a nevelő személyiségével kapcsolatosan hangsúlyozza: „A nevelőnek legelébb is vallásos embernek kell lennie. … A vallástalan ember vagy a nem őszintén vallásos ember ne legyen nevelő.”15

            Mindezekből pedig az is következik, hogy Fináczy a vallásoktatást rendkívül fontos feladatnak tekinti, olyannak, melyre az erkölcsi nevelés alapozható. „Értékbecslésekre és értékítéletekre mindenekelőtt a jól vezetett vallásoktatásnak kell alkalmat adnia” – írja. „Nélküle növendékünk merőben relatívnak fogja tekinteti az erkölcsöt.”16 Kiemeli: „A vallásos hit azonban nemcsak erkölcsi értékelésre tanít meg, hanem rendkívüli mértékben fokozhatja a jóra való akarat erejét és állhatatosságát, pedig erre törekszünk a nevelésben.”17

            Amint láthattuk, Fináczy számára a vallás és a vallásoktatás alapvető fontosságú. Meghatározza, áthatja egész pedagógiáját. A ma hitoktatói, hittantanárok és lelkészek is sokat meríthetnek keresztény gondolataiból.

Weszely Ödön nézetei

            Míg Fináczy Ernő Elméleti pedagógia című művében saját elmélkedésének eredményét18 kívánja adni, addig Weszely Ödön Pedagógia című munkájában a pedagógiai gondolkodás összegzésére törekszik. Így megfogalmazásai, állításai figyelembe veszik a pedagógia különböző megközelítéseit. Igaz ez az állítás a vallásos nevelés témájára is.

            Weszely Ödön nem foglal állást egyetlen világnézet mellett sem, mint amely egyedüli alapját adhatja a nevelésnek. De világnézeti alap nélkül ő sem tudja elképzelni a nevelést. „Hogy életfeladataink közül melyeket tartjuk fontosabbaknak s hogyan hozzuk őket harmóniába, az függ  világnézetünktől. A világnézet az a kép, melyet magunknak a világegyetem szerkezetéről s benne az ember életéről kialakítunk. Felelet ez az élet legnagyobb kérdéseire. … Ebből látható, hogy a nevelőnek állást kell foglalnia a világnézet kérdésében, mert erre van alapítva egész pedagógiája. De a világnézet nemcsak alapja  a nevelésnek, hanem végső célja is. A nevelő arra törekszik, hogy növendékei egységes világnézetet kapjanak, mely biztos irányt jelöl számukra az életben követendő magatartásra. Egész nevelésünk és tanításunk arra irányul, hogy ennek a világnézetnek alapjait már jókor lerakjuk.”19

            Vallja, hogy „A világnézet objektív tudományos és vallásos rendszer, melynek egyénektől független önálló léte van, de igazi sajátjává mindenkinek csak akkor lesz, ha mindenki a saját lelkében újra fölépíti.”20  Ezért Weszely fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a világnézetet nem lehet rákényszeríteni senkire sem. Azt pedig sikerként lehet elkönyvelni, ha a tanuló szabadon kialakított  világnézete egyezik azzal, melyet  a nevelő is vall.21

            Az erkölcsi nevelést sem bízza teljes egészében a vallásos nevelésre, bár hangsúlyozza, hogy „Minden erkölcs eredetileg vallási alapon fejlődött ki. Az emberek azért cselekedtek erkölcsösen, mert az erkölcsi törvényt Isten parancsa gyanánt fogták fel.”22

            Miközben ismerteti a filozófiai erkölcstan jellemzőit, ő maga kijelenti: „Ám a hit az, ami erőt ad nehéz küzdelmeinkben, s győzelemre segít.”23

            A vallásos nevelés témáját különválasztja az erkölcsi nevelés területétől Bár mindkettőt a szellemi nevelés kultúrértékek továbbszármaztatása témakörébe csoportosítja, az erkölcsi nevelést a realisztikus értékek, a vallásos nevelést pedig az ideális értékek körében tárgyaltatik.

            A vallásos nevelés fontosságát nem a hitben és a hitből fakadó tevékeny életben látja, hanem abban, hogy a „vallás lelki szükséglet”24. Erre a megállapításra a pszichológia eredményei és a vallás világtörténelemben való jelenléte vezeti el. „Bármilyen legyen is valakinek a vallásos meggyőződése, annyit el kell ismernie, hogy a vallás pszichológiai jelenség és világtörténeti tény. Nagy hiba volna tehát ezt a fontos lélektani jelenséget s ezt a világtörténeti tényt figyelmen kívül hagyni.”25

            Érdekesség Weszely gondolkodásában, hogy a vallásos nevelés szükségességét jogi alapon is hangsúlyozza, ti. a törvények kötelező vallásoktatást írnak elő.26

            A vallásos nevelés jelentőségét 3 pontban foglalja össze:

   „1.                A vallástanítás adja meg a vallás és az erkölcsi igazságok ismeretét. A vallás erkölcstan fogalmazza az erkölcsi tanítást. Itt tanulja meg a gyermek: mik a helyes cselekvés törvényei, mi az erény, mi a bűn, mit kell tennie.

2.    A vallás tölti el a lelket tisztább és nemesebb érzelmekkel s az Istenben való hit, a remény, a szeretet szabályozóivá lesznek az egész érzelmi életnek.

3.    A vallás hat legerősebben az akaratra. Azok az érzelmi motívumok, azok a misztikus hulllámzások az emberi lélekben, melyeket a vallás táplál, sokkal erősebbek s meghatározóbbak, mint az értelmi megfontolás. Ezért fejlesztheti ki a vallás legjobban a lelkiismeretet, mely azután biztos irányzója s mértékadója a cselekvésnek.”27

            Weszely a tanár fontos feladatának tartja azt, hogy a vallás gyakorlásában tanulóival együtt vegyen részt, segítse a hitoktató munkáját, és tisztelje tanulói vallását, bármely felekezethez is tartozzanak.28

            A vallásos nevelésről adott összefoglalását ezekkel a szavakkal zárja: „Ha a tanítványnak így megadtuk az erkölcsi jellem alapját, ha akaratának a vallás szárnyakat, kételyeinek a hit megnyugvást ad, kielégítést talál lelke majd minden irányban, s nemcsak derék honpolgárrá, hanem boldog emberré is tettük.”29

Imre Sándor nézetei

            Imre Sándor Neveléstan című könyvét abból a célból írta, hogy az iskolai nevelésben érintettek gondolkodását a nevelés terén tudatossá tegye.30 Ezért munkájában szigorúan a pedagógiai megfogalmazásokhoz ragaszkodik. Nem keres a nevelés számára világnézeti alapot. A nevelést egyszerűen úgy határozza meg, hogy a nevelés „embernek emberre irányuló alakító tevékenysége,  … hatások sorozata, … a nevelés hosszú ideig tartó, folyamatos és változatos tevékenység”.31

            A nevelés munkájához nevelői lelkületre van szükség, melynek két összetevője van: a hatás tudatossága és a növendék iránt való jóindulat.32 Ugyanakkor nem titkolja, hogy maga a pedagógus rendelkezik valamely világnézeti alappal, mely befolyásolja nevelői gondolkodását. Ebben azonban inkább korlátokat lát, mint lehetőségeket, mert ezt írja: „Különbséget idéz elő a nevelői gondolkodásban a világnézeti alap,  … különböző tudományok alapulvetése, … sokszor a nevelés valamelyik részletének hangsúlyozása, … esetleg a tudományos álláspontnak … vagy a módszernek  … tulajdonított különös jelentőség. … Ha valamelyik alapról indulva, a másik alap követelményei valamilyen módon meg nem oldatnak, akkor azon az alapon a nevelői gondolkodás nem lehet teljessé, hanem egyoldalú lesz. (Így pl. ha a materialista álláspontú gondolkodó a vallásos élet szükségleteit észre sem veszi, vagy ha az idealizmus álláspontján az élet gyakorlati oldala, az eszmény szolgálásának anyagi nehézségei mintha nem is volnának.) … Ebben az esetben csupán igen szűk körben mozog és a nevelői gondolkodás nevét nem érdemli. A nevelői gondolkodás egész területe akkor tárul fel előttünk, ha számba vesszük, hogy a tudományos kutatás a nevelés ügyében mire terjed ki.”33

            A nevelés céljának a teljes fejlettséget tűzi ki, mely magába foglalja a testi fejlődést és annak eredményét, az egészséges életet; az értelmi fejlődést és annak eredményét, a szellemi önállóságot; az erkölcsi fejlődést és annak eredményét, a nemes jellemet.34 Az egyes ember teljes fejlettsége pedig a közösségnek is érdeke – így fejlődik a közösség, a társadalom, a nép.35

            Imre Sándor neveléselmélete szakít a keresztény gyökerekkel és pusztán szakmai és humánus, emberi alapokra helyezi a nevelést. A vallásos nevelést az erkölcsi nevelés témakörében tárgyalja. Az erkölcsi nevelés tartalma a nemes érzületre való nevelés. „A nemes érzületben jóindulat, igazságszeretet, becsületérzés uralkodik; ekkor az ember ura lett ösztöneinek, érzelmi élete tisztult, képzeletét, akarását öntudatlanul is magas szempontok irányítják. … Az erkölcsi nevelés arra törekszik, hogy emelkedetté tegye: az egyéni cselekvés mozgatói között a magasrendűeket juttassa uralomra.”36 Ezt a vallásos nevelés nélkül is megvalósíthatónak tartja. Hangsúlyozza azonban, hogy „Az egész nevelésnek az ad hitelt és biztosít lehető eredményt, hogy a tanító személyében ott áll-e a tiszta és nemes példa, amelyet követni lehet”37 – vagyis fontosnak tartja a nevelő példamutatását. E mellett pedig kinyilvánítja: „Nem tudhatjuk, kivel milyen erkölcsi minőség csírái születtek, de tudjuk, hogy ezek a csírák a jó és a rossz irányában egyaránt alakulhatnak s ezért a test ápolása, az elme védelme, a környezet erkölcsi tisztasága által gondoskodni kell arról, hogy a jó iránti  fogékonyság megmaradjon.”38

            Imre Sándor a vallásos nevelésnek pusztán erkölcsi jelentőséget tulajdonít. Igaz, hogy a vallás eszményeit a „legnagyobb eszménynek”39 nevezi. Ugyanakkor a vallástanításnak inkább csak a negatívumait látja meg. Bizonyára közrejátszik ebben korának felekezeti vetélkedése is. Nehézséget lát abban, joggal, hogy a több felekezetű iskolában többféle tartalommal telítődik meg a vallásoktatás; nem-felekezeti iskolában a tanárok is különböző vallásúak; a tanulók vallásossága és vallási szükséglete is nagyon eltérő, sőt, a vallástan anyaga és módszere eltér a többi tantárgy anyagától és módszerétől. Ezért Imre így fogalmaz: „Állandó az a veszedelem, hogy a vallástanítás és a többi oktatás nem egy irányban hat; egyes növendékek különösen súlyosan érzik azt a zavart, mely a hit világának feltárásával és az érzéki világtól való eltérésének felismerésével jár.”40

            Ezért Imre szerint „A vallástanítás csak akkor éri el célját, akkor tudhatja kifejteni erkölcsi,  hatását, ha a vallástanító és a többiek egyaránt tiszteletben tartják a fejlődő lélek sajátosságait: egyik türelemmel figyeli és óvatosan irányítja a természetes kétségek és a hittételek küzdelmét, a másik, még ha talán nem táplálja is, gyöngéden óvja a tanulók bontakozó vallásos érzületét.”41

            Imre Sándor gondolataiból különösen fontos figyelni arra az aggodalomra, melyet a felekezeti különbségek és az azokból fakadó „villongások” miatt fogalmaz meg, és amelyek  károkat okozhatnak a nevelésben.

Karácsony Sándor nézetei

            „Nincs külön rendszerem, hanem az a rendszerem, hogy élek és mozgok, gondolkodván.”42 E szavakkal jellemzi Karácsony Sándor önmaga munkásságát, a pedagógia tudományában végzett tevékenységét. Gondolatai, tanításai tanulmányokon keresztül ismerhetők meg, melyek mindig a gyakorlati élet és a pedagógia gyakorlati kérdéseiből táplálkoznak.

            Karácsony Sándor pedagógiáját társaslélektani koncepciója határozza meg43, nevelő személyiségét pedig mélyen vallásos, református hite. E két tényező alakítja a vallásos nevelésről alkotott nézeteit.

            Amikor vallásos nevelésről beszél, nem valamely felekezet, esetleg a református vallásosság kérdéseit feszegeti, hanem általában véve foglalkozik a vallással és a vallás erejével. A mai magyar ifjúság lelki arca című tanulmányában így fogalmaz: „Igyekezzünk óvatosan megfogalmazni, és kerülni minden dogmatikus vagy éppenséggel felekezeti ízű meghatározását a vallásnak.”44 Befejező sorai is erről az alapállásról tanúskodnak: „Szándékosan beszéltem mindvégig általában a vallás, s nem az ilyen vagy olyan vallás erőiről. Minden vallás ígér és ad erőt. Nekem a magam vallása ígérte és adta azokat az erőket, melyekre nevelő munkám közben szükségem volt. Hadd mutassak hát reá hálás szívvel, mint bő és kiapadhatatlan forrásra – kinek-kinek a maga vallására.”45

            Mi tehát a vallás? „A vallás … nem lelki tartalom, hiszen tudatosulása, tehát tartalommá válása pillanatában már megszűnt vallás lenni. Nem is lelki tartalom, hanem lelki potencia, amely a lelket állandóan működésben tartja és tartalommal telíti”46 – vallja. A vallás ebben az értelemben tehát nem egy szervezetten templomban lezajló szertartási gyakorlat, olyan vallásosság, mely elválasztja a keresztény felekezeteket egymástól, hanem belső erő, mely „működteti” az embert, áthatja minden  élettevékenységében.

            Ebből a gondolatból fakad, hogy Karácsony Sándor a vallásos nevelést nem egyszerűen a bibliai történetek és a tantételek megtanításával, de az erkölcsi neveléssel sem azonosítja. A vallásos nevelés az ő számára „vall-ás”, azaz megvallása annak a transzcendens erőnek, Istennek, aki a hit létrehozója, és aki az éltetője, fenntartója, megváltója a világnak és az egyes embernek.

            A vallásos nevelés „kulcsfigurája” így maga a nevelő lesz, aki, míg tudományát tanítja a tanulóknak, egyúttal bizonyságot tesz hitéről. „Az ifjúság lelki krízisének egyetlen lehetséges megoldása – egyéni hitünk bizonyságtétele. Ez sem zálog, csak szerény kilátás.” 47 – írja.

            A bizonyságtevés tartalmáról is beszél. A nevelőnek le kell mondania a kritika, az ítélkezés előjogáról és bűnvallást kell tennie. A bűnvallás azt jelenti: megkeresni és megtalálni azokat a hibákat, bűnöket, melyeket az egyén, és a megelőző generáció elkövetett. A nevelő ezzel állhat az ifjúság szolgálatára. Ezután pedig elmondhatja nekik, hogy a fiatalok  örökölték az öregek bűneit. A megújulás, a meggyógyulás csak felülről jövő erővel lehetséges a fiataloknak is és az öregeknek is. Karácsony hangsúlyozza: „Idáig jutva azonban tovább mennünk nem szabad. … Szerepünk egyenlőre véget ért. Bizonyságot tettünk arról, hogy az ember, úgy ahogy megszületett, és életének mai napjáig eljutott, magával jótehetetlen. Őszintén megvallottuk alapos gyanúnkat, hogy partnerünk negatív magatartása (panasz, kritika, undor) a mi régi helyzetünkhöz hasonló lelki helyzetre enged következtetni. A magunk lelki helyzetén beállott pozitív változás birtokában bíztatást nyújtunk neki, hogy az ő lelki életében is beállhat hasonló változás. Kétséget kizáró módon kijelentjük, hogy rajtunk a vallás transzcendens, szabad, áradó erői segítettek, s meg vagyunk győződve róla, hogy máson is, tehát rajta is csak ezek az erők segíthetnek.”48

            A tanár személyén keresztül a vallásos nevelés nemcsak a vallásórákon valósul meg, hanem minden órán, mert „Vallásos viszonyulással akkor is kénytelen a magyar nevelő, ha hivatása szerint nem pap, mert csak papi lélekkel lehet pedagógiailag viszonyulni. A pedagógiai viszonyulás ugyanis egyike az emberi lélek legmagasabbfokú intenzitásban beálló relációjának. Az egyik embernek, a nevelőnek áhítatosnak, a másik embernek, a növendéknek szeretőszívűnek kell lennie. Áhítat: a legmagasabb intenzitású vallás, szeretet: a legmagasabb intenzitású társadalmi magatartás.”49

            A nevelő pedig nem „értelmiségi”, azaz olyan ember, aki az érvényben levő igazságokat megolajozottan megvalósítja, hanem „szofokrata” (σοφια = szofia, a bölcsesség szóból), azaz lélekszerinti professzor, akit áhítatos kétely jellemez, mely a problémalátás előfeltétele.50

            Az Utazás a Biblia mélységei felé című munkájában önmaga vallásos fejlődéséről írva bemutatja, hogy gyermekkorának iskolája és tanári magatartása mennyire ellentétes az általa ábrázolt nevelői eszménnyel. „A vallástanárom krisztusi lelkű ember volt ugyan, de a diákközvélemény farizeusnak tartotta, s saját kollégái sem tagadhattak meg maguktól egy kicsinylő kézlegyintést, ha róla volt szó, még szemünk láttára sem. No meg órákon is mindenütt a rövidebbet húzta a szegény vallásosság. Poétikaórán rég elmúlt és soha vissza nem térő korszak gyanánt említtetett az az idő, mikor még az emberek a pietizmus tömeghisztériájában szenvedtek. A természetrajztanár úgy beszélt a Föld történetének különböző korszakairól, mint akinek egyszer már mód adatott lelepleznie bizonyos dajkameséket a világ teremtése felől, s végrevalahára kirukkolhat a tiszta színigazsággal.”51

            A második világháború utáni időszak a vallás, az egyházak, és a hit számára egy egészen másfajta kort hozott. Karácsony Sándor gondolatainak mélységét, tanításának igazságát mutatja az, hogy amit korábban leírt és vallott, az helytálló, időszerű és aktuális maradt.

Schneller István nézetei

            Bár Schneller István Fináczynak és Weszelynek volt kortársa, Imre Sándornak pedig közvetlen elődje a kolozsvári-szegedi egyetemen, neves pedagógusainknak a vallásról, a vallásos nevelésről alkotott nézetei ismertetésében azért hagytam őt utoljára, mert e pedagógusok között ő az egyetlen evangélikus vallású. Evangélikus lelkész gyermekeként maga is teológiát tanult és teológiatanári pályára készült. 52

            Teológiai ismeretei és személyes vallásossága együttesen játszottak közre pedagógiájának megalkotásában, melyet a személyiség pedagógiájának nevezett el.

            Személyiségpedagógiája abból a teológiai gondolatból indul ki, hogy Isten a világot és benne az embert valamilyen célból teremtette, s ez a cél a „Krisztusban megszentelt személyiség” elérése. „Minden Isten akaratánál fogva azért van, hogy a végső szervezett egység Isten állandó nevelő beavatkozása által kialakuljon.”53

            A „végső szervezett egység” a szeretet országa, amely „csak úgy lesz valóvá, ha elengedhetetlen kötelességünknek érezzük azt, hogy mindannyiunkban kialakuljon a teremtés célja megvalósítását elősegítő Krisztusban megszentelt személyiség szelleme”.54

            E cél elérésében a nevelésnek van mindenekfölött való szerepe. „A világegyetem, s vele az emberiség célja csakis a nevelés által valósítható meg. … az isteni akarat azért nevel állandóan bennünket embereket, mert a teremtés végső céljának elérésére erre szükség van.”55

            A nevelési parancs tehát a személyiséggé válás, mely során az ember három lépcsőfokon keresztül halad át: az „érzéki Éniség” állapotából, melyet az önzés jellemez, a „történeti Éniség”-en keresztül, melyet a törvények megtartása jellemez, a „tiszta Éniség”-re jutásig, melyet belülről fakadóan, életelvvé vált, (így is fogalmazhatnánk: hitből fakadóan) erkölcsösség jellemez. A tiszta Éniség személyiségei alkotják a szeretet országa közösségét.56

            Hogyan tudja a nevelés a személyiséggé válás parancsát teljesíteni? Schneller azt a választ adja rá, hogy a szeretet által. „Pedagógiai érosz”-nak nevezi ezt a szeretetet, és lényegét így fogalmazza meg: „Ezen szeretet nyitja meg a szíveket, ezen szeretet alapján bizalommal tárulnak fel a lelkek, s az e közben létesült kölcsönhatás, élet és átélés alapján megtaláljuk a növendéknek máskülönben előttünk elzárt lényegét is. Csakis az életnek más életébe való áthasonulás alapján, avagy más élettapasztalatainak általunk való igaz átélése alapján értjük meg csak a mást.”57

            Ennek a szeretetnek kell áthatnia a nevelőt, mert „Egyes egyedül a tanító személyiségéből kisugárzó szeretet nyitja meg a növendék szívét bizalomra, nyíltságra, s egyedül a tanító személyiségéből kisugárzó szeretetnek melege kezeskedik arról, hogy a tanító egész személyiségében megnyilatkozó vallás-erkölcsi erő megtermékenyítheti az erre fogékony lelket.”58

            Mindezekből látszik, hogy Schneller pedagógiai felfogásának középpontjában a nevelő és a növendék áll. „A nevelő tanítónak magának is személyiségnek kell lennie, hogy személyiséggé tudjon nevelni. A nevelés sikerének kulcsa tehát a tanítószemélyiség, mert csak személyi odaadás  és  lelkesülés  szül  odaadó lelkesült munkát.”59

            Az oktatásban, mely csakis nevelő jellegű lehet: „A főérdek nem az ismereti birtok gyarapodása, hanem az ember értékben való gyarapodása.”60 „A növendék, … ha kevesebb ismerettel terhelődött is meg: vitt magával egy élő, minden ismeretanyagnál többet érő tőkét.” 61

            Nevelői eszményképének gyermekkora egyik tanárát, Beyer Jánost, tartotta, akiről így vall: „Kik hivatásukat és kötelességük teljesítését Istentiszteletnek tartották s ezért minden idejüket, erejüket a reájuk bízott gyermekeknek s azok java előmozdítására szentelték.”62

            Ezekből a gondolatokból következik, hogy a vallásos nevelés Schneller István pedagógiájának alapját jelenti és áthatja minden mozzanatát. „Az oktatást is a valláserkölcsi hatalmak befolyása alá kell rendelni s hogy az oktatásnak épp úgy, mint a nevelésnek a jobb Én kifejlesztése a célja; vagyis az etikai személyiség létesülése.”63 „A nevelési cél érdekében minden tantárgynál ki kell emelni annak etikai, a személyiségre vonatkozó jelentőségét.”64

            Mindehhez azonban hozzá kell tenni azt, hogy Schneller nem felekezeti és egyházi jellegű vallásosságról beszél, hanem az Isten és az ember között létrejött személyes kapcsolatról. „Nálunk a vallásos szó távol áll minden felekezeti és egyházi jellegtől, ez semmi egyéb, mint az egyesnek viszonya magához az absolutumhoz.”65

***

A vallásos nevelés témája, s annak a pedagógia tudományában való elhelyezkedése sok évtizeden keresztül elhanyagolt volt hazánkban. Lényegében a pedagógia és a vallás elvált egymástól: lett egy világi pedagógia, amely a vallásos nevelés vizsgálatát kizárta magából, s lett az egyházak által művelt vallásos nevelés, mely sokszor pedagógiai ismeretek hiányában végezte tevékenységét.

            Ezért e téma átgondolása mai világunkban talán nem csak a lelkészek, hitoktatók, és hittantanárok számára hasznos, akik sokat gazdagodhatnak általa hivatásukban, hanem azoknak is, akik a világi pedagógia talaján állnak, s nem rendelkeznek vallásos kötődéssel. Számukra a pedagógiának ezzel olyan ága nyílik meg, melyről talán még nem, vagy nem eleget ismertek, tudtak. S így talán lehetőség nyílik a kölcsönös egymás felé közeledésre is.

***

Jegyzetek

1 Pedagógiai Lexikon; (1997) Főszerk.: Báthori Zoltán, Falus Iván. Keraban Könyvkiadó, Budapest, 208.

2 Uo. 208-209.

3 Uo. 209.

4 Uo. 209.

5 Pedagógiai Lexikon I-IV. (1977-1979) Akadémiai Kiadó, Budapest. 432.

6 Pedagógiai Lexikon. I.m. 670.

7 Fináczy Ernő (1995): Elméleti pedagógia. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Az OPKM hasonmás kiadványai. 10-11.

8 Uo. 12.

9 Uo. 15.

10 Uo. 16.

11 Uo. 16.

12 Uo. 16.

13 Uo. 17.

14 Uo. 19.

15 Uo. 61.

16 Uo. 126.

17 Uo. 126.

18 Uo. 9.

19 Weszely Ödön: Pedagógia - A neveléstudomány rendszere rövid összefoglalásban. Révai kiadás. Az OPKM hasonmás kiadványai. (évsz. nélk.) 27. 

20 Uo. 27-28.

21 Uo. 28.

22 Uo. 162.

23 Uo. 163.

24 Uo. 174.

25 Uo. 174.

26 Uo. 174.

27 Uo. 174-175.

28 Uo. 175.

29 Uo. 175.

30 Imre Sándor (1995): Neveléstan  -  Bevezetés az iskolai nevelés munkájába. A „Studium” kiadása, Budapest. Az OPKM hasonmás kiadványai. 5.

31 Uo. 14-15.

32 Uo. 17.

33 Uo. 31-32.

34 Uo. 59.

35 Uo. 60.

36 Uo. 304.

37 Uo. 315.

38 Uo. 305.

39 Uo. 316.

40 Uo. 316.

41 Uo. 316-317.

42 Karácsony Sándor pedagógiai írásaiból - 9 tanulmány. 1922-1946. Válogatta és a kiadást gondozta: Hatvany László. Exodus Kiadó. 255.

43 Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla (2003): Neveléstörténet – Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Osiris Kiadó, Bp. 349.

44 Karácsony Sándor (2003): Magyarság és nevelés. Válogatott tanulmányok. Áron Kiadó, Budapest. 45.

45 Uo.  55.

46 Uo. 45.

47 Uo. 47.

48 Uo. 50-53.

49 Uo. 110.

50 Uo. 111.

51 Karácsony Sándor pedagógiai írásaiból. I.m. 78-79.

52 Pukánszky Béla (1997): Schneller István neveléstana: a „személyiség paedagogikája”. In: Keresztyén Igazság. Az Ordass Lajos Baráti Kör folyóirata, Új folyam, 35. sz. ősz. 21.

53 Tettamanti Béla (1995): A személyiség nevelésének magyar elmélete - Schneller István rendszere. Az OPKM hasonmás kiadványai. 177.

54 Uo. 177.

55 Uo. 177.

56 Pukánszky Béla: Schneller István neveléstana. I.m. 23-24.

57 u.o. 24.

58 u.o. 24.

59 Tettamanti Béla: i.m. 222.

60 Uo. 223.

61 Uo. 227.

62 Uo. 227.

63 Uo. 213.

64 Uo. 195.

65 Pukánszky Béla: Schneller István neveléstana. I.m. 27.





Készítette