Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
angol rezümék

2007. ÉVFOLYAM - 3-4. SZÁM

Kurucz Rózsa: VITÁK A MONTESSORI-PEDAGÓGIÁRÓL (1910-1956)

Maria Montessori a 20. századi pedagógiai örökségünk legkiválóbbjai közé tartozik, akinek nagy szerepe volt a modern gyermekpszichológia és pedagógia megteremtésében. A szigorú elveken alapuló természettudomány és orvostudomány fegyelmezett kutatójaként, nagy tudású egyetemi professzorként missziójának tekintette a gyermek új értelmezésének és a nevelés új ideájának hirdetését. Tette ezt 50 évig fáradhatatlanul, lankadatlanul.

1907-ben, 100 éve alapította Rómában első intézményét, a „casa dei bambini”-t.  2007 a centenárium éve, így az egész világon kutatók, gyakorlati szakemberek százai méltatják munkásságát, elemzik, értékelik gondolatait, s az újra és újra reneszánszát élő, megerősödő, nevével fémjelzett pedagógia eredményeit. Napjainkban a Montessori-pedagógia a Föld szinte minden sarkában jelen van. A legutolsó adatok szerint 100 országban több mint 22 ezer Montessori-intézmény működik a világon.
Mivel magyarázható, hogy egy évszázada nem szűnik diadalmenete, s, hogy feltehetően a további évtizedekben is fennmarad? Elsősorban azzal, hogy nevelésfogalma átfogó és globális, s ezért a legkülönbözőbb kultúrákba integrálódhatott. Beépült a kísérleti kutatásba, a reális tények feltárásába, az eszmékbe, az alaptézisekbe, a legkülönbözőbb vallásokba (katolikus, teozófia, buddhizmus), a racionális gondolkodásba, a keleti meditációkba ugyanúgy, mint a nyugati civilizációba, az elnyomottak (asszonyok-gyermekek) jogaiért folytatott harcba és a pacifizmus irányzatába. Maria Montessori kezdetektől fogva azt kívánta, hogy a nevelők önállóan gondolkodjanak és döntsenek, ne egy módszer mankójára támaszkodjanak, hanem saját lábukon megállva saját pedagógiájukat tudják alkalmazni. Ha a Montessori-teóriát egy módszerré redukálnánk, akkor sem többet, sem kevesebbet nem tennénk, mint pedagógiáját megcsonkítanánk – horribile dictu –, valójában a törzsét amputálnánk. Könyveit, tanulmányait, előadásait áttekintve kitűnik, hogy egész életében minden erejével legfőképp az ellen harcolt, hogy elméletét kizárólag egy tanulási és alkalmazható módszerként értelmezzék.
Az On the Child című, utolsó nyilvános előadásában a hallgatók legnagyobb döbbenetére feltárta élete legnagyobb csalódását: „Non hanno capito niente” (Önök nem értettek meg semmit) – mondta. E keserű csalódással teli szavak, a kínzó frusztráció hátterében az állt, hogy miközben ő 50 évig azért tevékenykedett, hogy a „nevelők ujjukkal mindig a gyermekre mutassanak”, addig, mint mondta, hallgatói, tanítványai, követői „egész idő alatt a gyermek helyett, saját mutatóujjukra meredtek”. (Böhm, 1998. 13. o.) Élete utolsó szakaszában önkritikusan maga fogalmazta meg teóriája korabeli meg nem értését. 
Mennyiben járult hozzá a Montessori-elmélet és -gyakorlat részleges, hiányos és sokszor torz megismeréséhez a különböző országokban kialakult viták sorozata? Kik voltak legfőbb kritikusai, követői, ellenségei és ellenfelei? Melyek voltak azok az eszmék, tények, események, amelyek meghatározták a Montessori-pedagógia elfogadását, illetve elvetését, majd tiltását? Hogyan viszonyult a vitákhoz, a negatív véleményekhez a híres kutató és szerző? Vizsgálatainkat nem szorítjuk az életrajzi adatok keretei közé és nem zárjuk le halálának évével.

A MONTESSORI-PEDAGÓGIA ÉRTELMEZÉSE

A továbbépítkező Montessori-pedagógia megjelenése első pillanatától a viták kereszttüzében állt.  A 20. század elején már számos országban ismerték, követték koncepcióját, de emellett többen bírálták is (pl. kortársai, marxisták és idealisták, filozófusok, pszichológusok és pedagógusok).  Ellenfeleinek és követőinek vitája híven tükrözi a küzdelmet a régi formákhoz való ragaszkodás és az új előretörése, valamint a különböző pedagógiai és reformpedagógiai irányzatok eltérő állásfoglalásai között.
Merőben más kritikai észrevételeket fogalmaztak meg azok, akik ismerték életművét, pedagógiai munkásságát, mint azok, akik egy-egy művének elemzésére koncentráltak. A korai írásairól, műveiről készült bírálatok jelentősen eltérnek a mai tudományosan megalapozott elemző megállapításoktól. Első műveit a szigorú természettudományos-empirikus kritériumhoz kapcsolták, s elsősorban azt kifogásolták, hogy kizárólagosan a természettudományos kutatásaira alapozva fogalmazta meg tételeit.
Különös sajátossága e pedagógiának, hogy legeltérőbb ideológiákra épülő pártok, a legkülönbözőbb vallások (katolikusok, zsidók, buddhisták) érezték sajátjuknak, s találták meg e rendszerben azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekkel saját nézetüket igazolhatták. Maria Montessori életének különböző szakaszaiban más-más irányzat, vallás volt hatással személyiségére, pedagógiájára. A róla és pedagógiájáról készült írásokat áttanulmányozva az is kitűnik, hogy ahány kutató, kritikus, szerző, annyiféle nézőpont, vélemény született műveinek és pedagógiai munkásságának értékelése során.
Koncepcióját nem lehet kizárólagosan biológiai, filozófiai, pszichológiai, antropológiai, vagy szociológiai aspektusból bonckés alá venni. Rendszere továbbfejlesztett, továbbépítkező pedagógia, így a korai szakaszban megfogalmazott elmarasztaló kritikák ma már érvényüket veszítették, mert ezek az írások első két műve alapján készültek és pedagógiája egyoldalúságát erőteljesen kifogásolták.
A korai Montessori-művek egy olyan nevelői gyakorlatot körvonalaztak, mely kevésbé volt teoretikus, jóval inkább tapasztalaton, gyakorlaton nyugvó.  A később megjelenő művei integrálták tételeit, s „gyermekre orientált nézőpontból” közelített meg mindent, anélkül, hogy alaptételeit, módszereit, eszközeit feladta volna. Többen elismerték szemléletmódját: „Montessori igazán közel áll a gyermekhez. A nevelés azt jelenti szerinte, hogy egy rózsának megengedjük, hogy rózsává fejlődhessen.” (Schwarzwald, 1925. 3. o.) A gyermek megismerésének fontosságát  jelzi legnagyobb elterjedésű és jelentőségű The Secret of Childhood című műve is. (Montessori, 1936)
A viták sokféleségét az is befolyásolta, hogy különböző országokban a Montessori-pedagógiát más és más csoportok érezték sajátjuknak, propagálták, támogatták. Így a kritikák minőségét, tartalmát, mennyiségét a társadalmi és politikai hozzáállás is meghatározta. (Pl. Németországban 1929 után, – amikor Josef Schröteler a katolikus vallás nevében elfogadta Maria Montessori koncepcióját –, ugrásszerűen lecsökkent a negatív kritikák száma.)
A pedagógiáját támogatók köre eltérő volt az egyes európai országokban. Németországban kezdetben a szocialisták, Franciaországban a teozófusok, Hollandiában a liberálisok, Ausztriában a Ferenc-rendi Mária Misszionáriusnők, majd 1920-ban a szocialisták vallották magukénak. Olaszországban, Németországban, Hollandiában, Spanyolországban és Csehszlovákiában pedagógiáját a katolikusok elismerték és alkalmazták.
Maria Montessori olyan pedagógiai elmélettel és gyakorlattal jelentkezett a 20. század elején, mely robbanásszerűen tört be kora pedagógiai reformnézetei közé. Ennélfogva is érthető az iránta tanúsított rokon-, illetve ellenszenv.
A kritikákra, észrevételekre nagyon ritkán válaszolt. Kutatásunk is ezt erősíti meg. Egy alkalommal, amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem reagál a bírálatokra, a következőket mondta: „Ha egy létrán felmegyek és egy kutya meg akar marni, akkor két választásom van; vagy visszalépni, vagy magasabbra fellépni. Én szívesebben lépek feljebb.” (Standing, 1959. 56. o.) Ezt az önismeretet rendhagyó életútjának is köszönheti, mert céljai eléréséhez szívós akaraterőre, nagy megértésre, kitartásra és folyamatos küzdelemre volt szüksége. Türelmes építkező. Nem hagyta figyelmen kívül a legképtelenebb ellenvetéseket sem, de műveiben, előadásaiban érvel, bizonyít, beláttat, teremt, továbbépíti pedagógiáját, s hangsúlyozza a gyermek igazi megértésének fontosságát. Későbbi műveinek címében is jelzi a gyermekorientáció kiemelt szerepét. Pl. A gyermek a templomban (1922), A gyermek a családban (1923), A gyermekkor titkai (1936) stb.
A pedagógiáját ért elmarasztaló, megalapozatlan véleményekre, negatív kritikákra hívei, követői, tanítványai válaszoltak. A kutatásunk során feltárt több mint száz kritikai észrevételből arra következtethetünk, hogy a korai időszakban kevés, a pedagógiáját átfogóan értékelő tanulmány készült. A Montessori-vitaanyagot áttekintve megállapíthatjuk, hogy elsősorban a módszer eredetisége, az eszközök szerepe, a szabadság és az autoritás kérdése, a nevelő helye és szerepe a Montessori-pedagógiában, a politika befolyása a Montessori-pedagógiára témakörök, a Montessori-Fröbel, a Montessori-Agazzi és a Montessori-Dewey viták kerültek reflektorfénybe. E tanulmányunkban csak néhány terület elemző bemutatására térünk ki.

 MONTESSORI-VITÁK (1910-1936)

Vélemények a Montessori-módszer eredetiségéről

Pedagógiája legelső bírálóihoz tartozott az angol Edmond G. A. Holmes. Az Angol Közoktatásügyi Minisztériumhoz 1910-ben benyújtott (Educational Pamphlets N. 24.) c. jelentésében észrevételezte, hogy Maria Montessori az Il metodo della pedagogia scientifica... 1909 című első művében nem utalt rá, hogy pedagógiai rendszerét a múltbeli pedagógusok tapasztalatai alapján dolgozta ki. Holmes úgy vélte, hogy Montessori pedagógiai gondolatai fellelhetők az ókori indiai filozófusoknál, Platon, Rousseau és Pestalozzi műveiben. Ő vetette fel elsőként, hogyha Montessori leírja a magasabbfokú iskolák tanítási módszerét is, sok apró hibát kiküszöbölhetett volna. Kiemelte és elismerte az „érzékszervek gyakorlására szolgáló módszer” nagy értékét. (Canfield-Fisher, 1927. 18. o.) Magyarországon 1912-től jelentek meg ismertetések a Montessori-pedagógiáról. Elsőként Várnai Sándor, Weszely Ödön és Ozorai Frigyes adtak reménytkeltő tájékoztatást a nevelőknek az olasz orvosnő nevelési nézeteiről. Ozorai Frigyes hangsúlyozta, hogy Montessori nevelési rendszere két fő pilléren nyugszik; az elveken és a módszereken. Ezek kölcsönhatása a rendszer fő erőssége. Aggódva megjegyzi, hogy „az egyiknek, vagy a másiknak meg nem értése, az egyiknek, vagy a másiknak előtérbe helyezése, az egész rendszernek csődjét, összeomlását vonná maga után.” (Kurucz, 1995. 41. o.)
E. Sallwürk 1913-ban megjelent ismertető füzetében fejtette ki az eljárás nagyszerűségét. Feltárta, hogy még a főiskolai hallgatók nagy részénél is az érzékszervek erős tompultságát lehet tapasztalni. Ezt a hiányosságot a kisiskoláskori nevelés nagyfokú mulasztásaként értékelte. (Sallwürk, 1913. 44. o.) (Közel sem véletlen, hogy az aggályoskodó véleményekre adott válaszként Montessori módszerét kidolgozta az iskoláskorra is, és 1916-ban megszületett a L’autoeducazione nelle Scuole Elementari című műve).
A módszer eredetiségét Németországban J. Trüper bírálta. Szerinte nem lehet Montessorit mint reformert értékelni, mert a német pszichológiai és pedagógiai szakirodalom már túlnőtt az ő elgondolásain. (Trüper, 1914-1915. 101. o.)
Az olasz Umberto Saffiotti hangsúlyozta, hogy nincs originált Montessori-módszer. (Saffiotti, 1914. 9-16. o.) Mario Barbero jezsuita szerzetes észrevételezte, hogy Maria Montessori többször kettős nyelven beszél. Másképpen szól a katolikusokhoz és másképpen a modern természettudomány képviselőihez. (Barbero, 1919. 37-49. o.) 
Maria Boschetti-Alberti a Montessori-pedagógiában semmi újat nem vélt felfedezni. A hagyományos pedagógia tükörképének tekintette. Montessori érdemeit abban látta, hogy a gyakorlatban zseniálisan valósítja meg módszereit és elgondolásait.
A La Civilta’ Cattolica és a Vatikán lapja, az Osservatore Romano a viták lezárásaként arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy Montessori módszere és pedagógiájának szellemisége a katolikusok számára elfogadható és alkalmazható.
A korai bírálók, így John Dewey tanítványa, William Heard Kilpatrick, a progresszív pedagógia képviselője is szerény irodalomismeretre támaszkodhatott, hiszen egyetlen mű, a The Montessori Method (1912) alapján írt elutasító véleményt. Elsősorban azt kifogásolta, hogy Montessori a gyermek szellemi erejét a testi tapasztalatok útján, de életidegen és absztrakt eszközökkel kívánta erősíteni és képezni. Hiányolta a fantázia fejlesztéséhez szükséges konstruktív játékot és az esztétikai minőségű tevékenységet. Kéziratát 1913-ban eljuttatta több kollégájához és tanárához is azzal a kéréssel, hogy véleményét vizsgálják meg. John Dewey 1913-ban írt válaszlevelében, – amely 1996-ig ismeretlen volt a kutatók előtt –, pozitívan értékelte Montessori fejlődéslélektani nézőpontját. Kiemelte, hogy az érzékelés és a mozgás koordinációja döntő momentum a gyermeki intellektus kiműveléséhez. (Knoll, 1996. 209. o.) Feltételezhető, hogy e vélemény megalkotásához hozzájárulhatott Dewey és Montessori személyes találkozása, illetve a Pedagogical Anthropologhy (1913) című Montessori-mű megjelenése is. Kilpatrick 1914-ben jelentette meg a Montessori-szisztémáról angol nyelvű tanulmányát. (Kilpatrick, 1914).

A Montessori-Pedagógia megítélése  (Németország – Magyarország)

Az első időszak kemény bírálatai között tartjuk számon Eduard Spranger és Martha Muchow véleményét. Spranger a német idealizmussal állította szembe Montessori naturalista, pozitivista gondolkodásmódját.  Észrevételeit ő is Montessori első műve alapján fogalmazta meg. „Maria Montessori egy régi pszichológiai irányzat tételeiből indul ki... Gondolatai a pozitivizmus intellektuális-analitikus feltevéséhez kapcsolhatóak. Szeretné az emberiséget szabaddá tenni az értelme felhasználásához és az értelmet szabaddá tenni, hogy jobbá váljon a társadalom.” (Spranger, 1921. 3-7. o.)
Martha Muchow, a marxista beállítottságú német gyermekpszichológus, és Maria Montessori, Jean Piaget illetve Charlotte Bühler között komoly nézetkülönbségek alakultak ki a gyermeki játék értelmezése kapcsán. Muchow a játékot a gyermekkor uralkodó tevékenységének tartotta, magyarázatai, ellenérvei megalkotásakor újra és újra Friedrich Fröbelhez nyúlt vissza, mintegy elindítva a mai napig fennálló Montessori-Fröbel vitát. Friedrich Fröbel és Maria Montessori címmel közös publikációt jelentetett meg Hilde Heckerrel. A gyakorlat szempontjából vizsgálta a Montessori pedagógiát Hilde Hecker, Martha Muchow gyermekpszichológiai kritikát fogalmazott meg. Kilpatrick álláspontjához hasonlóan kifogásolta, hogy a fantáziát fejlesztő meséknek, játéknak nincs jelentősége a Montessori-koncepcióban. (Hecker-Muchow, 1929)
Montessori és Fröbel összehasonlítása 1933 előtt igen gyakori volt a német szakirodalomban. „Mindkettőnél megállapítanak pozitív és negatív vonásokat, azonban a végső értékeléskor tartózkodnak attól, hogy  a mérleg serpenyőjét Montessori javára billentsék. Olyan javaslatok is olvashatók, hogy az egyiket a másikkal ki kellene egészíteni.” (Búzás, 1989. 182. o.)
Josef Schröteler elemzésében vázolta, hogy Montessori könyveinek első kiadásában a naturalisztikus magyarázatok erőteljesen vannak jelen. Kifejtette, hogy a Montessori-módszer összeegyeztethető a katolikus templomban folyó tanítással, s mivel Maria Montessori maga is hívő, áldozó katolikus, így az egyház elfogadja pedagógiáját. (Schröteler, 1928-1929. 81-82. o.) A Montessori-koncepció iránti csodálat nem volt egységes és végighúzódó folyamat Németországban. Mindig vissza-visszatérő kritikai pontok: a nacionalizmus egészen a rasszizmusig kiterjesztve és/vagy kisarkosítva a Fröbel-Montessori vitára.
A Fröbel mozgalom a gyermek minden tevékenységét játékként interpretálta, és a játék és a munka fogalmaknak ellentétes jelentést tulajdonított. Montessori a „dolgozni” igét alkalmazta arra a zseniális gyermeki tevékenyégre, amelynek segítségével a gyermek önmagát felépíti. 
A szocialista körök a korábban propagált Montessori-pedagógiát visszautasították, mialatt a Montessori-követők inkább a katolikus és a zsidó körökből kerültek ki.  (Pl. Elsa Ochs és Clara Grunwald.)
Clara Grunwald – aki 1921-ben Londonban elvégezte a Montessori-kurzust, és a német Montessori-mozgalom egyik úttörője volt –, miután 1929/1930-ban feszültté vált a viszonya Maria Montessorival, egy másik egyesületet hozott létre. Aktivitása megszűnésével a Német Montessori Egyesület munkája is visszaszorult. Az 1929-ben Berlinben létesült Association Montessori Internationale (AMI) alapítói között már nem találjuk a nevét.
A fasiszta rezsim a Montessori-intézményeket bezáratta (Németország 1933, Olaszország 1934, Ausztria 1938). Montessori műveit a tiltott könyvek listájára tették, a könyvtárakból eltávolították, sőt, nyilvánosan elégették. A politika által előidézett hanyatlás feltartóztathatatlan volt. Gondolkodásmódja, elvei miatt a nemzetiszocialista állam nemkívánatos személynek nyilvánította Maria Montessorit.
1912-1945-ig kevés Montessori-intézmény működött Magyarországon. A Montessori-pedagógia hazai terjesztésében, értékelésében jelentős szerepet töltöttek be Fináczy Ernő, Kenyeres Elemér, Kiss József, Bélaváry Burchard Erzsébet, Garai József, Bardócz Pál. A két világháború közötti magyarországi kritikák pozitív hangvételűek, reményt keltőek. Fináczy Ernő kiváló éleslátással tárta fel az értékeket: „Montessori vállalkozásának érdemét abban látom, hogy az alkalomszerű és tervszerű nevelést igen szerencsés összhangba tudta hozni, vagyis a természetes fejlődést akként tudta pontosan a kitűzött célok szolgálatába állítani, hogy a gyermek egészen természetesnek érzett egymásutánban halad végig saját tevékenységével mintegy spontán módon azokon a fokozatokon, amelyeket elméleti belátása eléje szabott.” (Fináczy, 1927) Véleménye a Montessori-pedagógia teljes körű megértésére utal.
Időnként fellelhető a külföldi szakirodalom által befolyásolt kritika is. Ambrus Béla Az Agazzi-módszerről írt tanulmányában összehasonlító elemzést készített a Montessori és az Agazzi-módszer azonos és eltérő jegyeiről, értékeiről. A szerző lépésről lépésre összevetette a két módszert, de mindenkor az Agazzi-módszert emelte ki pozitívan. Az írás realitása megkérdőjelezhető, hisz olyan megállapításokat közölt, melyeket Montessori nem határozott meg pedagógiájában. Pl. „Montessori nevelési elveiben domináló tény és motívum: hogy a gyermek érzékszerveinek fejlesztése elegendő a gyermeki lélek fejlődéséhez, intelligen-ciájának finomításához.” (Ambrus, 1938. 6-12. o.) Hogy elegendő lenne, ezt Montessori sohasem jelentette ki. Ambrus ugyanakkor másutt megállapította, hogy az Agazzi-koncepcióban is meghatározó az érzékszervek fejlesztése.  A szerző Casotti: Il metodo Montessori e il metodo Agazzi című tanulmányát használta fel. (Ambrus, 1938. 11-12. o.)

Elmarasztaló kritikák A Montessori-eszközökről

A sajátos Montessori-eszközök kezdetektől fogva a bírálatok centrumába kerültek. Többen eredetiségüket kérdőjelezték meg, felvetve, hogy Jean-Marc Gaspard Itard és Edouard Séguin már korábban megalkotta és alkalmazta ezeket az eszközöket. Vissza-visszatérő probléma, hogy nem illeti meg a „prioritás joga” Montessorit, hiszen ezek az eszközök már az 1800-as években a gyógyító nevelés szolgálatában álltak.
Nagyon leegyszerűsödne a kérdés, ha elfogadnánk azt az véleményt, hogy ezeket az eszközöket Montessori a francia orvosoktól kritika és továbbfejlesztés nélkül vette át. A Scuola Ortofrenica-ról szóló előadásában azt taglalta, hogy Séguin nyomdokain haladva az „abnormális gyermekek” fejlesztésére különleges eszközöket dolgozott ki. A II. Nemzetközi Pedagógiai Kongresszuson tartott előadásában felvázolta az eszközök történeti előzményeit. Kíméletlen kritikusa volt Olaszországban Giuseppe Lombardo-Radice, aki kifejtette, hogy Montessori a francia pozitivizmus által diktált anyagot a „lélekfejlődés táplálékaként” hasznosítja. Két Montessorit különböztetett meg. Az egyik Montessori az, aki a didaktikus eszközszemléletre alapoz, a másik, aki protestál az elnyomás ellen, s harcol a gyermek-felnőtt megértő, harmonikus kapcsolatáért, és segíti a gyermek önállósodási folyamatát. „Az első a didaktikus-dogmatikus Montessori, a második az idealizmus, az olasz lélek képviselője.” (Rignori, 1955. 8. o.)
William Stern német pszichológus is az eszközöket bírálók csoportjába tartozott. Kifogásolta, hogy Maria Montessori az érzékszerveket egymástól elszigetelten fejleszti. Hiányolta, hogy az eszközöket nem használhatják szabadon a gyerekek. Véleménye szerint a Montessori-eszközök a kisgyermekkorban csak a többi játékeszközzel együtt hatásosak.  Az iskolás gyerekeknél viszont hasznosnak tartotta a didaktikai eszközök alkalmazását. (Stern, 1928. 10. o.)
Sergius Hessen szerint Montessorit szenzualista-naturalista állásfoglalás jellemzi. Eszközeit egyoldalúnak értékelte, s úgy vélte, hogy Montessori nem értette meg a gyermek játékában rejlő filozófiai lényeget. Saját filozófiájához viszonyított, miszerint minden emberi aktivitás – a gyermek játéka is –, a fantáziából bontakozik ki és a külső és belső fejlődéssel egyidejűleg alakul fokozatosan munkává. A Montessori-eszközökkel történő foglalkozást a bemutatott gyakorlatok mechanikus utánzásának minősítette. (Hessen, 1926. 65. o.)

A Montessori-pedagógia elismerői , követői

Montessori tevékenységét különösen sokra értékelték a reformpedagógia olyan jelentős személyiségei, mint a  svájci Adolph Ferriére és a belga Ovide Decroly.
„A Montessori-pedagógiát továbbfejlesztő iskolamodellek, módszertani jellegű irányzatok  bontakoznak ki  az Egyesült Államokban  is, amelyek közül a Dalton- és Winnetka-plan vált világszerte ismertté.” (Németh, 2002.  26-27. o.) Helen Parkhurst amerikai pedagógus és Maria Montessori között is intenzív együttműködés alakult ki. A kooperáció tetőfoka az volt, hogy Parkhurst Montessori-mintaiskolát és -képzést szervezett és vezetett. 1918-ban elvált Montessoritól és a Laboratóriumi Terv alapján hozta létre első reformiskoláját, mely 1920-ban Dalton városban Dalton-plan néven valósult meg. 1922-ben megírta tapasztalatait. Műve nagy érdeklődést váltott ki. Később visszavonult az aktív iskolai tevékenységtől és csak a kutatásoknak élt. Könyveket adott ki, terjesztette a Dalton-plan koncepciót Angliában, Svédországban, Olaszországban, Hollandiában. Két kézirata maradt bevégezetlen: egy Maria Montessoriról és egy önmagáról.
Ausztriában Maria Montessori követője, munkatársa a bécsi Montessori-mozgalom egyik alapítója Lili Roubiczek volt. Roubiczek lelkes szocialista, karizmatikus egyéniség nagy szakmai gyakorlattal és kiváló ékesszólással. 1922-ben óvodát, majd 1924-ben iskolát hozott létre Bécsben. Roubiczek és társai szakfolyóiratokban, publikációikban népszerűsítették a Montessori-pedagógiát. 1923-ban kiadatták a Gyermek a családban című Montessori-művet. Bécs városa anyagilag is támogatta a Montessori-mozgalmat.
Montessori levélben kérte fel Sigmund Freudot egy intézet létesítésének támogatására. (Berger, 1996. 85-98. o.) Freud válaszleveléből kitűnik, hogy mennyire elismeri, nagyrabecsüli Montessori tevékenységét.
„Tisztelt Asszonyom!
Szerfelett örültem, hogy levelet kaptam Öntől. Kezdetektől fogva a gyermeki lélek tanulmányozása foglalkoztat, ezért éppúgy emberbaráti, mint megértéssel teli nagy szimpátiát tanúsítok Ön iránt, és lányom, aki analitikus pedagógus, az Ön lelkes követője. Nagyon szívesen kész vagyok arra, hogy egy kis intézet alapítási felhívását, amelyet Frau Schaxel tervez, aláírjam. Az ellenállást, amelyet a nevem a közönségben ébresztene, az Ön nevének sugárzása legyőzi majd.
                                                                          Odaadó híve: Freud" (Freud, 1968)

Anna Freud, Montessori követője már az 1920-as években előadásokat tartott a Pedagógusok bevezetése a pszichoanalízisbe témakörben. Roubiczek és a Montessori munkacsoport tagjai részt vettek ezeken az előadásokon és szemináriumokon. Roubiczek erősen szorgalmazta Maria Montessori  és Anna Freud együttműködését és  a pszichoanalízis bevezetését a bécsi intézményekbe. Montessorinak a pszichoanalízissel szemben fenntartásai voltak. Ez Lili Roubiczek és Maria Montessori elidegenedéséhez vezetett. Világosan feltárta ezt az ellenérzést Lili Roubiczek a német Clara Grunwaldhoz írt levelében: „Kedves Frau Grunwald! Köszönöm a tanulmányomról írt jóindulatú kritikáját. A Dottoressának nem tetszett, nagyon felbosszantotta, hogy pedagógiáját összeolvasztottam a pszichoanalízissel. Írt egy keserű-haragos levelet és teóriájának és a pszichoanalízisnek minden további összevegyítésétől eltiltott." (Berger, 1996. 88. o.) Lili Roubiczek 1934-ben férjével, Sigismund Pellerrel elhagyta Ausztriát és Amerikában folytatták munkájukat. Lili Roubiczek a pszichoanalízis követője volt, de mint ez sok későbbi írásából is kitűnik, soha nem távolodott el a Montessori-pedagógiától.
1934-1938 között a bécsi gyermekházak a Montessori-koncepció szerint dolgoztak tovább. Anna Freud változatlanul sokat segített a gyermekek és problémáik jobb megismerésében.
A Montessori-mozgalom aktív támogatója volt Jean Piaget, a fejlődéslélektan legjelentősebb kutatója, az 1932-ben alakult svájci Montessori Társaság elnöke.  Az Education in a changing society téma keretében közös előadást tartottak Montessorival. 1934-ben a 4. Nemzetközi Montessori Kongresszuson mint reprezentatív vendég, Piaget is megjelent. 
Thomas Edison, Graham Bell, Jan Masaryk, Guglielmo Marconi, Giovanni Gentile, Gandhi, Nehru és Rabindranath Tagore stb. Montessori pedagógiáját ismertették, továbbfejlesztették és világhírnevét erősítettek. 

A MONTESSORI -PEDAGÓGIA RENESZÁNSZA ÉS MAGYARORSZÁGI KRITIKÁJA
 (1945-1956)

A II. világháborút követően Európa számos országában Montessori megítélése higgadtabb, tárgyilagosabb lett, s mindez különösen azokra az országokra vonatkozik, amelyekben az 1930-as években szigorúan tiltották, elutasították, majd 1945 után újjáéledt a mozgalom. Angliában, Hollandiában, Olaszországban, Franciaországban, Svédországban és Norvégiában új intézmények létesültek, tanfolyamok, konferenciák szervezésére került sor, miközben a tudományos kutatások is megkezdődtek.
Ausztriában, Bécsben, miután a legtöbb zsidó származású Montessori-pedagógus emigrációba kényszerült, az újrakezdés nem jöhetett szóba. Más volt a helyzet Innsbruckban, ahol az ott élő Maria Josepha Retter testvérével együtt az 1938-ban bezáratott óvodáját 1945 után újra megnyitotta. Így került sor 1951-ben a Nemzetközi Montessori Társaság és az Osztrák Oktatási Minisztérium együttműködésével egy Nemzetközi Montessori Tanfolyam megszervezésére Innsbruckban. A kurzust 1951. július 15-én a 81 éves  Maria Montessori nyitotta meg és fia, Mario Montessori vezette. Újra megalapították Innsbruckban az Osztrák Montessori Egyesületet, mely 1954-ig igen aktívan tevékenykedett.
Németországban, Frankfurtban közvetlenül a háború után Paul Scheid és Mario Montessori szervezte újjá a Német Montessori Egyesületet.  Berlinben az aktív Irene Dietrich – aki az 1920-as években szerezte Montessori-diplomáját –, meggyőző munkája eredményeként felélénkült a mozgalom. Berlin közelében Helene Helming és diákjai járultak hozzá a Rajna-vidéki Montessori Mozgalom újjáalakításához. 1949-ben a düsseldorfi Katolikus Tanítói Kör (később Montessori Szövetség) foglalkozott intenzíven a Montessori-pedagógiával. Nagy erőfeszítéseiknek köszönhetően továbbképzést szerveztek a nevelőknek Frankfurtban és eszközöket készítettek az alakuló intézmények számára. 
Az 1950-es években a Montessori-intézmények számában örvendetes gyarapodást tapasztaltak. A Montessori-tanfolyamok folyamatosan gondoskodtak a szakember-utánpótlásról és elősegítették a gyógypedagógiai szemlélet sikeres kibontakozását is.
1958-ban P. Oswald tudományos kutatása eredményeként megszületett az első disszertáció Maria Montessori pedagógiájáról.

A Montessori-pedagógia hazai elfogadása (1945-1948)

A németországi és az osztrák Montessori-mozgalom hazánkban is hatással volt a kutatókra, szakemberekre. Az 1945 után színrelépő magyar pedagógusok és pszichológusok, mint Faragó László, Kiss Árpád, Mérei Ferenc és köreik demokratikus útkeresése közepette lehetővé vált Montessori nevelési nézeteinek terjesztése, publikálása.  Faragó László elengedhetetlennek tartotta, hogy a magyar pedagógusok széles körben megismerjék – a polgári társadalmakban elterjedt – gyermekre orientáló új tudományt, annak módszereit és alkalmazását. Az 1945 májusában indult rádiósorozatának A gyermek felfedezése címet adta. A századot a „zsenge életkor iránti entuziasztikus szeretet korának” nevezve méltatta azokat, akik felfedték, hogy a gyermek lényegileg más mint a felnőtt. (Zibolen, 1990. 34. o.) A sorozat utolsó előadásában megfogalmazta, hogy a gyermekre vonatkozó új tudomány, új nevelői módszer miért nem tud mindenütt tért hódítani a világon. Véleményét a reformpedagógiákról így összegezte: „Csak az érett polgári társadalmakban tudnak nagyobb arányú mozgalommá kifejlődni, ahol a szabadságeszmének több százados hagyományai vannak, ahol tehát a gyermek szabadsága is először tudott puszta követelményből tényleges nevelési gyakorlattá válni.” (Zibolen, 1990. 35. o.)
Faragó László és köre vallotta, hogy egy új, demokratikus társadalomban csak úgy tud új embereket nevelni a pedagógus, ha ismeri a gyermeki szabadság nagy felfedezőit, azok tanítását és példáját. 1948-ig, a fordulat évéig, ez a szemlélet erőteljesen hatott a pedagógusokra.
Az 1948-ban megjelent Demokrácia és nevelés című tanulmánykötetben – melynek utolsó fejezete Maria Montessoriról szól –, Faragó László még így írt: „ ...talán már nincs messze az az idő, amikor a gyermek századának ígéretét a mi századunk valóra váltja”. (Faragó, 1948. 231. o.) Nagyon pozitív hangvételben, igen elismerően vélekedett Montessoriról: …„a modern nevelői gondolatok hirdetője és alkalmazója...nem is lehet más, mint az elnyomottak szabadságáért küzdő haladó szellemű, demokratikus ember”. (Faragó-Kiss, 1949. 74. o.) Egy esztendővel később azonban már a „leleplezések” sora következett be, s így objektívebb, részletesebb ismertetésre, elemzésre csak évtizedek múlva nyílt lehetőség hazánkban.

Elmarasztaló kritikák, mellőzés, kiszorítás az 1950-es években

A tanügyigazgatás átszervezésével, a Szovjetunió példáját követő óvodapedagógiai szakanyagokban jelent meg az 1950-es években a legtöbb megalapozatlan, a tudományos elveket nélkülöző, egyoldalú vélemény és érdemtelen kritika Magyarországon. Sorra kiadták a szovjet szerzők könyveinek magyar nyelvű fordításait. A Szovjetunióban már az 1930-as években száműzték a Montessori-pedagógiát, így a koncepció érvényrejutását hazánkban sem engedélyezték. A Gyermeknevelés című óvónői szaklapban megjelent cikkek (I. Kairov: Az iskola előtti nevelésről, valamint E. J. Volkova: Az alkotó játékról) többek között azt a célt szolgálták, hogy a nevelőknek legyen módjuk megismerni a szovjet szakirodalmat. (Kairov, 1951. 20-22. o.; Volkova, 1951. 25. o.)
Szívós harc kezdődött a „burzsoá osztályérdekeket szolgáló” polgári pedagógia ellen. A Montessori-pedagógia óvodákból történő kiszorítását jelzi Sevkin és Piszkunov cikke is, melyben az USA Montessori-pedagógiáját az imperialista reakció eszközeként értékelték. A reális összehasonlító elemzést mellőzték, csak a szovjet pedagógiát ismerték el. „A szovjet óvodai pedagógia a legtudományosabb a világon, mert eszmei alapja az egyetlen tudományos filozófia: a marxista-leninista elmélet.” (Sevkin-Piszkunov, 1952. 352. o.)
F. N. Bleher magyar nyelven is kiadott Szervezett foglalkozások az óvodában című munkájában – mely a korabeli óvodák kézikönyve is volt –, a legalaptalanabb vádakat sorakoztatta fel Montessori ellen: „Rendszere reakciós, metafizikai lélektanon nyugszik... A gyermek különálló képességeit egymástól elszigetelve fejleszti.” (Bleher, 1950. 4-9. o.) (Megjegyezzük, hogy a könyvben található eszközök közül kb. 12 eszköz minden változtatás nélkül átvett Montessori-eszköz, de a szerző saját kidolgozású didaktikai eszközként mutatja be pl. a gyöngykészletet vagy a kockatornyot.) Uszova tudományos alapot nélkülöző cikkében a Montessori-eszközök mellőzésére figyelmeztet. „A szovjet óvoda már régen megtagadta az olyan segédeszközök alkalmazását, mint Montessori didaktikus anyaga... amelyről azt tartja, hogy azok egyáltalán nem felelnek meg a szocialista nevelés feladatainak.” (Uszova, 1954. 41. o.)
A didaktikus játékok az óvodában (1955) című munkában is szakmailag hiteltelen bírálattal zárták ki a Montessori-pedagógia alkalmazását az óvodából. „Montessorival ellentétben nem öncélúan valamelyik érzékszervet fejlesztjük, hanem szilárd képzeteket, fogalmakat igyekszünk kialakítani a gyermek tudatában. Mi azt követeljük a gyermektől, hogy végezzen megfigyeléseket, gondolkozzék önállóan, nem pedig azt, hogy mechanikusan oldja meg a rábízott feladatokat." (Kőrösi, 1955. 13. o.) A Montessori-pedagógia értői számára ezek a szavak visszatükrözik, hogy a tudományos alapelvek, az eszközök valódi funkciói, a Montessori-szakirodalmak mind-mind ismeretlenek voltak a véleményezők körében.
Az erőteljes, megalapozatlan, ellentmondásokkal teli kritikák, támadások célba értek. A magyar pedagógusok évtizedeken át nem ismerhették meg a teljes körű szakirodalmat, nem alapíthattak Montessori-intézményeket, nem végezhettek kutatásokat.

ÖSSZEGZÉS

A Montessori-kritikák, -viták szinte áthatolhatatlan dzsungelében kerestük az utat, hogy eljuthassunk a következtetésekig. Kikristályosodott, hogy a Montessori-interpretációk nagyon eltérő nézőpontból közelítik meg a problémát, egy-egy részterületet érintenek, többnyire túl szűk irodalmi bázisra épülnek és legtöbbször a pedagógia meg nem értésére utalnak. Megmutatkozott az is, hogy a kevésbé reményt keltő, inkább aggályoskodó, sokszor elutasító és megsemmisítő vélemények, tiltások, pedagógiai viták ellenére is megerősödött és továbbfejlődött a pedagógia.
Egyértelművé vált, hogy az egyoldalú és megbélyegző kritikák, a pedagógia létjogosultságát is megkérdőjelező felvetések és a túláradó értékelések helyett célszerű minden sallangtól és szélsőségtől mentes reális véleményt alkotnunk.  Ehhez azonban mindenekelőtt ismerni kell Montessori műveit, életútját, intézményeit és pedagógiai koncepcióját. Ismernünk kell, hogy a kritikusok által a pozitivizmus címkéjével felruházott Maria Montessori beépítette de Vries evolúciós elméletét, Fabre nyomán olyan gyermekintézményt képzelt el és működtetett, ahol nap mint nap a gyerek megfigyelése és fejlődésének követése került a fókuszba, befogadta Bergson életfilozófiáját, miszerint az élet fejlődést teremt, s a gyermek önmaga építőmestere. Végezetül elmondható, hogy a békére neveléssel és a kozmikus neveléssel egy antropológiára alapozott praktikus modellt kínált, amely több kultúrába integrálható, amelyet nem a technika ural, hanem a világ szeretetteli megismerése.
Pedagógiája 100 éve elismert az egész világon. Godefray szerint: „Az emberi kultúra történetében talán az egyetlen pedagógiai eszme, mely teljesen a gyermek lelkéhez és intelligenciájához alkalmazkodik.” (Kurucz, 1994. 172. o.) Földes Éva szavait idézve: „Montessori pedagógiája nemcsak tudományos elmélet, de emberi tett is.” (Montessori, 1978. 151. o.)

IRODALOM

Ambrus Béla: Az Agazzi módszerről. In: Magyar Gyermeknevelés. Székesfehérvár, 1938. 1-2, 6-12.
Barbero, Mario (1919): Le Casa dei Bambini della Montessori e l’Autoeducatione In: Civilta’ Cattolica, 70.  39-49.
Berger, M.(1996): Lili Esther Peller-Roubiczek. Ihr Leben und Wirken für die Montessori-Pädagogik. In: Das Kind. 2. Halbjahr H. 20. 85-98.
Bleher, F. N. (1950): Szervezett foglalkozások az óvodában. Közoktatási Kiadó, Bp. 1950. 4-9.
Búzás László (1989): A reformpedagógia hatása a hazai nevelésre és oktatásra. Tankönyvkiadó, Bp. 182.
Böhm, Winfried (1998): Montessori-Erziehung und die Umfassung der Kulturen. In: Das Kind. Heft, 24. 11-13.
Canfield-Fisher (1927): Eine Montessori Mutter. Stuttgart. 18.
Fináczy Ernő (1924): Előszó. In: Bardócz Pál: Dr. Montessori nevelési rendszere és módszere. Bp.
Freud, Sigmund (1968): Briefe 1873-1939. Frankfurt
Faragó László (1948): Demokrácia és nevelés. Tanulmányok. Bp. 231.
Faragó László - Kiss Árpád (1949): Az új nevelés kérdései. Bp. 74.
Hecker, Helene - Muchow, Martha (1929): Friedrich Fröbel und Maria Montesori. 19.
Hessen, Sergius (1926): Fröbel und Montessori. In: Die Erziehung I. Jahrgang, 65.
Kairov, I (1951): Az iskola előtti nevelésről. In: Gyermeknevelés. 6. sz. 20-22.
Kilpatrick, William Heard (1914): The Montessori System Examined.
Kőrösi Andorné (1955): Didaktikus játékok az óvodában. Tankönyvkiadó, Bp. 13.
Kurucz Rózsa (1995): Montessori pedagógia. Nodus, Veszprém. 41.
Kurucz Rózsa (1994): Montessori-pedagógia története a háttértényezők, az alapelvek, az érvek és ellenérvek vetületében. (Kandidátusi értekezés) 172.
Knoll, Michael (1996): John Dewey über Maria Montessori. Ein unbekannter Brief. In: Pädagogische Rundschau 50. 209-219.
Montessori, Maria (1936): The Secret of Childhood. London-New York
Montessori, Maria (1978): Az ember nevelése. (Utószó.) Bp. 151.
Németh András (2002): Reformpedagógia és a századvég reformmozgalmai. In: Reformpeda-gógia-történeti tanulmányok. Szerk.: Németh András. Osiris, Bp. 26-27.
Rignori, Ersila (1955): Maria Montessori a l’ educazione dell’ infanzia. Róma. 8.
Saffiotti, Umberto (1914): Montessoris pädagogischer Versuch der Casa dei Bambini in der Kindergartenbewegung. In.: Zeitschrift für pädagogische Psychologie. 15.  9-14.
Sallwürk, E (1913): Die pädagogische Methode der Montessori. In: Deutsche Blätter für erziehenden Unterricht. 40.  44.
Schwarzwald, E. (1925): Dottoressa Montessori.  In: Neue Freie Presse vom 29. 3.
Schröteler, Josef (1928-1929): Die Montessori-Methode und die deutschen Katholiken. In: Schule und Erziehung 17.  81-116.
Sevkin-Piszkunov (1952): Az USA óvodai pedagógiája – az imperialista reakció eszköze. In: Gyermeknevelés. 11. sz. 351-352.
Spranger, Eduard (1921): Sinnesplege im frühen Kindesalter.  In: Kcs. 62. 3-7.
Standing, Edward (1959): Maria Montessori. Leben und Werk. Stuttgart. 56.
Stern, William (1928): Psychologie der frühen Kindheit. Leipzig. 10.
Trüper, J. (1914-1915): Zeitfragen. In.: Zeitschrift für Kinderforschung. 20.  101.
Uszova (1954): Oktatási segédeszközök az óvodában. In: B. Vincze Ágnes: Alkotó játék az óvodában. Tankönyvkiadó, Bp. 41.
Volkova E. J. (1951): Az alkotó játékról.  In: Gyermeknevelés. 6. sz. .25.
Zibolen Endre (1990): Faragó László. OPKM, Bp.





Készítette