Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események
Trencsényi László, Szabó Imre
Események, tájékoztatók

Interjú - Fórum
Kelemen Elemér, Trencsényi László
Pedagógiai örökségünk II.

Konferenciák

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Német rezümé
Szerkesztőség
Francia rezümé

2004. ÉVFOLYAM - 2. SZÁM

Szontagh Pál: Tudós tanár - tanár tudós: Dr. Kotsis Iván építészprofesszor

Dr. Kotsis Iván műegyetemi építészprofesszor nevét hiába keresnénk a neveléstörténet kézikönyveiben, lexikonjaiban. Annál több szó esik róla a XX. századi magyar építészetről szóló összefoglaló munkákban. Mégis, mi indokolja életművének taglalását egy neveléstörténeti szakfolyóiratban?

A professzor ismerői a róla szóló visszaemlékezésekben és méltatásokban szinte egyöntetűen és elsőként említik iskolateremtő műegyetemi oktatói tevékenységét: „Oktatói munkásságát valóban csak tanítványain keresztül tudjuk értékelni. A lista tekintélyes részét a későbbi professzorok és országosan elismert építészek, mint Pogány Frigyes, Gábor László, Bretz Gyula, Szendrői Jenő, Granasztói Pál, Preisich Gábor, Rimanóczy Gyula, Janáky István, Farkasdy Zoltán, Szrogh György és mások nevei adják.” 
„Kotsis professzor – mint évtizedekig az építészeti osztály tanmenetének gondozója – nagy érdemeket szerzett a sajátos, budapesti műegyetemi építészképzés megformálásban.”
 „Az építésznevelés, valamint az építészi szemlélet, illetve a modern építészet hazai elterjedése terén több évtizeden át kifejtett példamutató tevékenységét tanítványai, a magyar építészek kivételes tisztelete övezi.”
„Építésznevelő és pedagógiai munkája az új építészet szempontjából döntőbb volt, mint modern épületei. Tanítványai elbeszélése szerint új légkört teremtett az egyetemen, szabad utat nyitva a számukra a modern épületek tervezése terén akkor, amikor a legtöbb tanár még a régi történeti formákban való tervezést részesítette előnyben.”

Iskolai, egyetemi évek

Az 1889-ben született Kotsis Iván az aradi állami főreáliskolában végezte középiskolai tanulmányait. „A vidéki középiskolákban igen jó atmoszféra termelődött ki; a tanárok közelebb állottak a növendékekhez, mint a zsúfolt életű fővárosban; itt mindenki ismert mindenkit, a kapcsolat közvetlenebb volt, a hangulat megnyugodott és kiegyensúlyozott.” 
1907-ben iratkozott be a Műegyetemre függetlenségére és egyetemi státusára büszke diákként: „úgy éreztem, hogy azzal, hogy a Műegyetem hallgatójává váltam, máris több lettem”.  A másodmagával közösen bérelt Szentkirályi utcai lakásból nap mint nap „valóságos áhítattal” járt a műegyetemi órákra. Szórakozásra a szigorú tanulmányi kötelezettségek teljesítése miatt semmi ideje nem jutott.
Tanulmányait az Eszterházy utcában kezdte, csak a negyedik évben költöztek át az akkor új lágymányosi épületbe. Tanárai között olyan nagyságok voltak, mint a reneszánsz építészetet tanító Hauszmann Alajos, a szerkezettan tanára, Pecz Samu, és a középkori építészettörténet professzora, Schulek Frigyes. Nem véletlen, hogy „…a tekintélytisztelet ma el nem képzelhető magasfokú volt. Boldogok voltunk, ha valamelyik professzorunk munkánkat megdicsérte, erről az elismerésről éreztük, hogy magasról jön és mégsem leereszkedő. A professzorok részéről az udvariasságnak azt a stílusát élveztük, amelyben előkelő urak élnek, és kiváltotta belőlünk a tiszteletet. Tudtuk, hogy minden hozzájuk intézett közeledésünkre úri előzékenységgel reagálnak, ez a tudat azonban senkit sem bátorított fel bizalmaskodásra”. 

A kezdő műegyetemi oktató

1911 szeptemberében – diplomaszerzése évében – került az újkori építészeti tanszékre „segédtanárnak”. A betegeskedő Hauszmann Alajost helyettesítő Hültl Dezső adjunktus segítője lett. Kezdettől karakteres oktatóegyéniség volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy már működése első évében tréfás gúnyversben „énekelték meg” hallgatói a Műegyetem diáklapjában, a Megfagyott Muzsikusban:

„Ifjú asszisztensünk: Kotsis Iván
Renaissanceból igen sokat kiván.
De mi úgy megszerettük e télen
Tripoliszba küldtük közköltségen”

1912 januárjában tanulmányi ösztöndíjjal Olaszországban majd Németországban és Ausztriában járt. „Fiatalon és gondtalanul utaztam, kötött program nélkül, mindenütt addig maradtam, amíg tele nem szívtam magam látnivalókkal. Új benyomások felvételére alkalmas friss fejjel és előítélet nélkül néztem mindent, élményeim mindvégig megmaradtak bennem és kiformált véleményeimet változatlanul tartom”.
Fiatal egyetemi oktató korában kapcsolódott be a Mérnökegylet munkájába. Az egyletben együtt üléseztek, vitatkoztak és vacsoráztak a legkülönbözőbb korú, szemléletű, pozíciójú építészek: szakfunkcionáriusok, professzorok, gyakorló tervezők. A kezdőknek nemcsak a szakmai előadások és viták segítettek sokat pályájuk elején, de megtanulhatták itt a szakmájukhoz nélkülözhetetlen modort, fellépést, önfegyelmet és szerénységet, valamint pályájukat meghatározó ismeretségekre tehettek szert. „A fesztelen, kollegiális atmoszférán belül az alapmotívum a tekintélytisztelet volt. Felemelőnek vettük, ha bemutatkozhattunk ismert nevű építőművészeknek, és egy-egy tervpályázati sikerünk alkalmával elismerő szavakat kaptunk tőlük”.  A légkört jellemzi, hogy az egyleti vacsorát U-alakú asztalnál rendezték, ahol a pályakezdők az U betű szárainál foglaltak helyet, s éveik számának – és szakmai tekintélyük – növekedésével kerültek egyre közelebb az asztalfőhöz.
Kotsis Ivánt 1918-ban a műszaki tudományok doktorává avatták, 1920-tól műegyetemi magántanár. 1922-ben leválasztották az ókori építészet tárgykörétől az épülettervezést és helyettes tanári, majd 1928-tól nyilvános rendes tanári minőségben ennek a tanszéknek a vezetésével bízták meg. Annak ellenére nagyon gyorsan emelkedett a szakmai ranglétrán, hogy későbbi elemzők szerint „…a műegyetem keretei közé nehezen beférő, modern, demokratikus gondolkodású ember volt”. 

A professzor

„Építésznevelői tevékenységének legjelentősebb korszaka 1927-ben kezdődött, mikor is … lehetősége nyílt a kor haladószellemű építészeti felfogásának megfelelő oktatási módszereket bevezetni, ezen keresztül hallgatók generációit modern gondolkodású és széles látókörű építészmérnökké nevelni”.
Új tantárgyai között eleinte a Renaissance formák tanítása, majd a Térművészet és a Lakóépületek tervezése is szerepelt. Tantervi reformjának lényege, hogy a történeti példák közvetlen tapasztalata helyett az épület tervét a logikus alaprajzképzés és a megfelelő szerkezeti rendszer határozta meg. 
Ő maga így emlékszik vissza erre: „Mivel a budapesti Műegyetemen tanártársaim megtisztelő bizalmából az építészi osztály tanulmányi rendjének gondozásával … foglalkozhattam, szükségesnek tartottam, hogy több külföldi műegyetemen az építészoktatás szervezését megismerjem, éspedig lehetőleg személyes látogatás útján”.
A Paul Bonatz és Paul Schmitthenner nevével fémjelezhető dél-németországi építőművészet illetve a stuttgarti műegyetem képzési rendszere nagy hatást tettek rá. Tapasztalata az volt, hogy a stuttgarti képzésben nem az oktatás, sokkal inkább a nevelés dominál: „…a sok tárgyi ismeret nyújtása helyett a lelket kell bennük kiformálni és építészi készségüket megalapozni, amellyel az adódó problémák helyes megoldását ösztönszerűen meg fogják tudni találni”.
Az alapvető szempont tehát az volt, hogy minden tantárgynak a tervezést kell szolgálnia. Ennek érdekében az építészeti szaktárgyak óraszámát növelték, az elméleti és tudományos segédtárgyak anyagából kiválasztották azt, amit szakmailag szükségesnek találtak és az építészeti szaktárgyak keretei közt oktatták.
Az 1929-es építészkongresszus megszervezésében, mint a műegyetemi tanulmányi szekció előadója vett részt. Ez alkalomból a Műegyetemen is rendeztek építészeti kiállítást, megjelentettek egy négynyelvű kiadványt a hallgatók terveiből, azonban „…a jószemű külföld hamarosan felfedezte, hogy mint azt egyik újságjuk meg is írta, az anyag ’üvegházi kitenyésztés’ volt”.   Mások az őszinte véleményt sértésnek vették, Kotsis igaznak és hasznosnak tartotta: megítélése szerint a kiállításon látványosan bebizonyosodott „építészetünk akkori gyenge állapota”, elsősorban a német kiállításhoz képest volt tapasztalható elmaradás. Nagy hasznát vette viszont tanári munkájában, hogy a kiállítás bezárása után tanszéke a német pavilon teljes anyagát megkapta oktatási célokra. A kritika fogadtatásáról önéletírásában megjegyzi:  „Nálunk sajnos, a tárgyilagosság ilyen téren mindig gyenge lábakon állott; ha valakitől véleményt kértünk, elvártuk, hogy megdicsérjen”. 
Nemcsak tanszékvezetőként és oktatásszervezőként, de oktatóként is legendás volt. Egyetemi előadásait jól egészítették ki tankönyvnek beillő jegyzetei, amelyekben azonban ábrákat – pedagógiai célzattal – nem közölt, azokat a hallgatóknak kellett kitett kartonokról lemásolniuk. Az egyetem falain messze túlmutató elméleti és ismeretterjesztő tevékenysége országos tekintélyt szereztek számára. „A két világháború között Csonka Pál és Kotsis Iván személyisége biztosította az európai színvonalat és az építészi és mérnöki oldal képzésbeli egyensúlyát”.  „A leendő építészt az Európa-szerte elismert Kotsis Iván professzor vezette be az új építészeti ismeretekbe. Mivel ennek a komplex tervezésnek elengedhetetlen feltétele volt a tartószerkezet méretezése, az ugyancsak nagyhírű Csonka Pál professzor előadásai és irányítása nyomán elsajátított magas fokú szerkezetméretezési ismeretek alapján az 1930 óta kiképzett építészek az – átfogóbb ismereteiket és képzettségüket tükröző – építészmérnök címet viselhetik”.
„A negyvenes években – amikor a képzési idő 4 év + diplomafélév volt – a tervezést a második évtől oktatták. … Kotsis professzor az egész évfolyamot tanította a lakóépületek tervezésére (elméleti tárgyként). … A Kotsis-tanszék a harmadéven főleg lakóépületeket, a negyedévben főképpen középületeket terveztetett”.  Ebben a korszakban a harmad- és negyedéven, illetve diplomázáshoz a hallgatók maguk választhattak tanszéket. Volt időszak, mikor a hallgatók elsöprő többsége a Kotsis-tanszéket választotta. Ezek a hallgatók általában ott is diplomáztak.
„Rendkívüli oktatói képességekkel rendelkezett, módszerei nagyon is céltudatosak voltak. Az előadási ábrák másoltatásával rászorította hallgatóit a pontos vázolás megtanítására; a zárthelyikkel a felfűtött, felgyorsított gondolkodásra és az éles helyzetekben való gyors döntésekre; a felszínesség irtásával a lényegi értékek felismerésének és érvényesítésének képességére”. 
Noha „nem voltak az oktatásban látványos módszerei, szenzációs tanai, melyek néhány hallgatót magukkal ragadva epigonokat toborozhattak volna … a hallgatók szerettek nála dolgozni: ’Kotsisnál lehet tervezni’ – szólt az indoklás”. 
Oktatói tevékenységének hitelét saját tervező építészi karrierje is erősítette. „Tanár koromban sem voltam barátja az úgynevezett irányító, avagy bírálva tanító terveztetésnek, bár többen ezt vallják helyesnek, ti. hogy a tanár maga ne tervezzen, csak figyelje a hallgató munkáját és kritikájával terelje helyes irányba. … Egy feladat irányítását csak úgy tudom megoldani, ha abba magam is belemélyedek, mert csak akkor jövök rá a nehézségekre, amelyeket meg kell oldani, és amelyek megismerése nélkül nincs mit irányítanom. … A tanár ne korrigáljon, hanem tervezzen”.
A fenti fennkölt méltatásokat és elemzéseket alátámasztják a hallgatók is – bár kevésbé magasztos formában. A már idézett Megfagyott Muzsikusban a szakosztályi órarend pénteki napja így festett:

Négytől hatig Iván
vázlatkönyvem simán
maradt lapját nézi
Szúrós tekintetét
szavával tetézi:
„Kérem, hisz Önöknek
oly kevés a lapjuk
index aláírást
zikker megtagadjuk!”
Ravaszul így szóltam:
  „Tanár úr, e papír
türelmes, mint bárány
nem tudom, hogy jó-e
avagy rossz-e párkány?”
Iván a ceruzát
vette a kezébe
biztatón néztem az
Iván két szemébe
vázlatkönyvem lapjai
egytől mind a százig
öt perc alatt megteltek
rajzzal zsúfolásig. 

A hallgatókat mindig partnernek tekintette. Szigorúsága mellett humánumáról és szakmai nyitottságáról is híres volt. „Nem szabad a hallgatókat egy bizonyos felfogásbeli irányba terelni; ez utóbbit mindenki maga fogja megválasztani a maga számára természete, egyénisége és vérmérsékleti adottsága szerint, a tanítás során csak egyet lehet belenevelni: a jó ízlést és a fegyelmezett és kulturált építőművészi gondolkodást”.
Az egykori tanítvány, a későbbi Kotsis-érmes Ivánka András visszaemlékezése szerint előfordult, hogy olyan instrukciót kapott tőle, miszerint ő (ti. Kotsis) mint korrektor egyáltalán nem ért egyet az éppen szóban forgó tervvel, de határozottan kéri, hogy változatlan formában és szellemben folytassa a tervezést. 
Kotsis személyiségét illusztrálandó álljon itt egy másik tanítvány, Szrogh György vallomása 1998-ból: „Azt, amire mindenkinek szüksége van a felnőtté váláshoz: a tartásra, a kötelességtudásra, a felelősségtudatra és jó iránytűre az életben, azt itt és éppen Kotsis professzor úrtól mind megkaptam, s akit éppen ezért, ilyen értelemben nevelő Apámként is tisztelek”.
Ugyancsak Szrogh közléséből tudjuk, hogy Kotsis Iván tanszéki szobájában egy tábla tudatta, hogy az akkori rendnek megfelelően őt megillető „méltóságos úr” címre a megszólításnál nem tart igényt. 
Egy másik tanú, dr. Kubinszky Mihály így emlékezik vissza professzorára: ”Az újkori építészet tantárgy keretében a velencei Scuola San Marco homlokzatát kellett fénykép alapján szabadkézzel rajzolnom. A tantermi korrekciót a professzor maga látta el. Ezt követően siettem hazautazni évközi szabadságra. A Gellért téren észrevettem, hogy a rajzot tokjával együtt elvesztettem. Siettem vissza, az úton keresve azt egészen a rajzteremig. Kotsis professzor úr még ott volt, s a többiek rajzait korrigálta. Megkérdezte, miért jöttem vissza, majd reményemet szegve mondta, hogy a rajz leadását sajnos aligha remélhetem. Hazautaztam Sopronba. Két nap múlva kaptam barátom révén az értesítést: üzente, hogy a rajzot beadottnak tekinti, mert látta, hogy már majdnem készen volt. Apróság, mégis úgy hiszem: egy igazi professzorra különösen jellemző gesztus volt ez a törődés”.
A tanítványokkal való törődés másik kézzelfogható bizonyítéka, hogy közvetlen munkatársai is tanítványai közül kerültek ki. Önéletírásában név szerint emlékezik meg Krén Ferencről, aki 1921-ben lett közvetlen segítője, 1933-ban tanársegédje, majd műegyetemi adjunktus és Krassói Virgilről, aki 1921 és 1934 között volt munkatársa. Harmadikként csatlakozott hozzájuk Kotsis professzor nagyobbik fia, a szintén műegyetemi hallgató, majd oktató, később a Műegyetemről méltatlanul eltávolított ifj. dr. Kotsis Iván. 
A harmincas-negyvenes évek fordulójától a Műegyetemen sem csak az oktatás szakmai kérdései adtak feladatot a professzoroknak. Bár Kotsis mindig is igyekezett úgy személyében, mint egyetemi pozíciójában elzárkózni a politikától, a „zaklatott időkben” a politikai áramlatok befurakodtak a Műegyetem falai közé is. „Szégyelltem magam, amikor a külföldön végzett tehetséges magyarországi zsidó építészek diplomáit itthon nem lehetett honosítani”.
A háború előtti és alatti humanista magatartását soha nem kérdőjelezték meg. Merényi Ferenc 1970-es összefoglaló munkájában így ír róla: „Építészi nézetei, a fasizmus legvadabb éveiben is vallott – minden embertelen szélsőséget tagadó (kiemelés tőlem. Sz. P.) – őszinte humanizmusa puritán személyét, mint embert és mint építészt egyaránt méltóvá teszi az utókor tiszteletére.”  Később éppen a „másik” embertelen szélsőség tagadása vezetett az egyetemről való eltávolításához.

A második világháborúban

A világháború és a nyilas uralom alatt már minden oktató és hallgató élete is veszélyben forgott. A Műegyetem épületeit -  központi fekvésük miatt -  hídfőerődökké képezték ki, a tanári kart a nyilasok Németországba akarták kitelepíteni. Ez az akció „…annyira ellenszenves volt a tanári kar zöme előtt, hogy elhatároztuk a szabotálást. A fűtetlen és betört ablakú tanácsteremben gyűltünk össze és télikabátjainkba burkolva hallgattuk Csonka Pál tanártársunk komolyan megfogalmazott nyilatkozatát, amely szerint, ha a műegyetem épületei és felszerelései az ostrom alatt elpusztulnak, azt helyre lehet állítani, de ha a legértékesebb eleme: a tanári kara széjjelszéled, akkor megszűnik élni. A Szózat utolsó mondatával fejezte be beszédét”.
1944. december 23. és 1945. február 14. között a Műegyetem az ostrom miatt megközelíthetetlen volt. Mikor a tanárok már bemerészkedtek, siralmas látvány tárult a szemük elé, de azonnal elkezdődött a helyreállítás. „Megmutatkozott, hogy a kívül-belül elpusztult Műegyetem egyetlen tényezője élte át töretlenül  az ostromot, tanszemélyzetének lelkiereje, amellyel az ostrom kábulatából úgyszólván magához sem térve azonnal hozzáláttunk a Műegyetem ájult testének felélesztéséhez. Tanár, asszisztens, tisztviselő, altisztek, hallgatóság, függetlenül pozíciójuktól, mint egyetlen ember állottak munkába és úgy dolgoztak a romok eltakarításán, mintha saját tűzhelyeikről lenne szó”.
A munka megkezdése már csak azért is létfontosságú volt, hogy az oktatókat és tanárokat a szovjet hadsereg ne hurcolja el romeltakarítási munkákra. A megkezdődött tanítást még így is zavarta az orosz katonák fosztogatása, ami elsősorban a megmaradt bútorállományt érintette. Az egyetemet az ostrom után a közeli dohánygyár melletti réteken keresztül közelítették meg, nehogy a környező főútvonalakon portyázó orosz katonák munkára vagy fogolytáborba hurcolják el őket. (Többeken sajnos ez az óvatosság sem segített.)

A háború után

1946 nyarán az úgynevezett B-listázás kapcsán minden intézményben háromtagú bizottság alakult, amelynek döntenie kellett az elbocsátások dolgában. A műegyetemi tanárok bizottságának elnöke a Kisgazdapárt javaslatára Kotsis Iván lett, s hosszas küzdelmek árán elérte, hogy csak egy vegyészmérnök professzor (dr. Putnoky László) került a B-listára, de visszaemlékezéseiben Kotsis az ő felvételét is csak egyik személyes ellensége rosszindulatának tulajdonítja.
Az 1947-es hírhedt „kék cédulás” választások után kezdett a Műegyetemen belül is érződni, hogy a demokratikus folyamatok megtorpannak és egyre kézzelfoghatóbb a szovjet szuronyok által támogatott  kommunista diktatúra veszélye. Kotsis körül is kezdett megfagyni a levegő. 1949. október 31-én akadémiai levelező tagságát tanácskozó tagsággá minősítették vissza, minden aktív tagsági jog nélkül.
1948 januárjában, műegyetemi tanártársa, Friedrich Lóránd halála után átvette az újkori építészettörténet tanítását is, de ez év márciusában, mikor az ifjúság a Műegyetemet úgymond „birtokba vette”, már érezhető volt: a hagyományos professzori gárdának nincs keresnivalója a Duna-parti falak között.
1948-ban három tanársegédjét – köztük ifj. Kotsis Ivánt – egyik napról a másikra menesztették az egyetemről. A Térművészet tantárgyat törölték a tanrendből, a Szabad Nép pedig erősen kritikai hangvételű cikket közölt a Műegyetemről, „amely csak hibáinak felszámolása után válhatik tervgazdálkodásunk igazi támaszává”. A cikk írója szerint „elsősorban azok a professzorok szúrnak szemet, akik tudományos elmaradottságukkal szakképzett és demokratikus mérnökök kinevelődését akadályozzák. Így Kotsis Iván, az épülettervezési tanszék professzora, aki a hallgatóságot elmúlt építészeti formák tervezésére kényszeríti”.
Kotsis professzor visszaemlékezéseiben így értékeli életének ezt a szakaszát:  „Az a feltétlenül korrekt beállításunk, hogy erőinket a Haza részére tartsuk itthon meg, ha a háborús károk helyreállításának feladata elkövetkeznék, mint utólag megmutatkozott: téves volt; akik ugyanis itthon elvhűek maradtak, azokat a kommunista uralom rövidesen félreállította, s így nem fejthették ki erejüket a helyreállító munkában; akik pedig behódoltak a bolsevizmusnak, azok eo ipso elvesztek a Hazára nézve, mert bolsevista metódusok mellett nem lehetett alkotómunkát végezni.
Azt hittük, hogy a hazai földben vannak a gyökereink, amelyek nélkül nem tudunk megállani. Nem képzeltük, hogy ezeket a gyökereket rövidesen el fogják vágni és ha kimentünk volna nyugatra, azóta már régen újakat ereszthettünk volna. Csak egy szolgál megnyugtatásul: hogy sorsunkat nem magunk intézzük”.

Eltávolítás a Műegyetemről

1949-ben a Kultuszminisztériumon keresztül felszólították, hogy haladéktalanul adja be nyugdíjaztatás iránti kérelmét. „A Műegyetemről való szégyenteljes eltávolításom, ahol felnőttem, amelynek érdekében majdnem 40 évi munkám legjavát áldoztam, és ahol az építészoktatás fejlesztését szinte életprogramomnak tekintettem, csodálatos módon semmiféle lelki megrázkódtatást nem okozott, ellenkezőleg: megkönnyebbülést éreztem, amikor a napról-napra tűrhetetlenebbé váló környezetből elszabadulhattam. Azóta minden elképzelést felülmúló módon széjjelrombolták az építész osztályt, dilettáns párttagokat neveztek ki tanároknak, az éveken át nagy gonddal felépített tantervünket szadista tobzódással rombolták széjjel, és az igazi építőművészet tanítása helyett a keleti barbárság kitermelte hazug tanokkal fertőzték meg a hallgatóságot. Hálás vagyok a Sorsnak, hogy idejekorán történt eltávolításom folytán ennek az összeomlásnak már nem lehettem tanúja”.
Utolsó előadására így emlékszik vissza az egykori tanítvány, Nagy Elemér: „A K.II.38-as teremben ültünk, mint az ő óráin már megszoktuk, s azonnal megkezdődött a vetítés is.  Csak arra kezdtünk felfigyelni,  hogy a máskor kötött mondanivaló feloldódik, egyre több mondatot fűt át az érzés, a belső meggyőződés tüze, sodor előre a meggyőzni akarás lendülete.
A tárgyilagos, szabatos előadó, aki eddig mindig konkrét építészeti-műszaki problémákról beszélt, most elvontabb formában rakja elénk az útravalót. A vetítési felületen egymást váltják hosszú, nyeregtetős sorházak, egyszerű falusi templomok, zömök tornyok, tájba illeszkedő nyaralók óriásra nyúlt képei. Fehérre vakolt falak, zsalus faredőnyök, virágládák villannak meg, néha útszéli keresztek,  átkötve a képet karcsú gerendáikkal. A fénycsóvában pedig ott motoz a professzor jellegzetes nyurga alakja, kissé ejtett fejtartással, de előreszegezett tekintettel. Hosszú mutatópálcája néha-néha finoman koppan a katedra olajos deszkáin.
Búcsúbeszéd volt. Számunkra, hallgatók számára egy tantárgynak a vége, számára pedig lezárult egy eredményekben gazdag tanári pálya, pedig nem volt még hatvan éves!
Azt hiszem, nem jegyzetelt senki, csak hallgattuk – egy kissé mi is elfogódottan, feszült figyelemmel.
Az egyszerűséget hirdette. …Végül, mint a legfontosabbat: az alázatot. Nem megbízókkal, hivatali basákkal szembeni alázatoskodásról beszélt, hanem a feladatokkal, az építészeti-művészeti problémákkal szembeni alázatról”.
A már idézett Kubinszky Mihály szerint Kotsis eltávolítása  a Műegyetemről – Talleyrandot idézve – több volt, mint bűn, hiba volt. „Talán szerencse a bajban, hogy Kotsis Iván addigra már elvégezte a hazai építészeti felsőoktatásban a reá háruló nagy feladatot. Máig érvényes, teljes sikerrel”. 
Kotsis Iván professzori munkássága a II. világháború  utáni építészet szempontjából igen fontos lehetett volna. 1949-ben azonban az ő eltávolításával egyidejűleg „…leáldozott annak az építészeti szemléletnek is, amely kizárólagosságot hirdető, nagyhangú frázisok helyett a lassú evolíció, a türelmes, javító változtatások álláspontját képviselte”.
1950. január 1-jétől a Középülettervező Vállalatnál helyezkedett el, ahol ekkor már Iván fia is dolgozott, s a háborúban elpusztult budai vár helyreállításának tervezésével bízták meg. Tudományos lefokozása és a szakmai közéletben (is) megjelenő színvonaltalanság és ízléstelenség minden közéleti funkció elhárítására késztette: „Jóízlésű ember ilyen viszonyok között nem tehetett mást, mint teljesen kivonult a szakmai közéletből; ha a szellemi pusztítást megakadályozni nem is tudtuk de legalább ne legyen benne semmi részünk”.
A KÖZTI-ben folytatott szakmai tevékenysége nem tartozik a neveléstörténet tárgykörébe, bár közvetett nevelői hatása itt is jelentős volt.

Elismerések, utóélet

A hatvanas évektől kezdődően hivatalosan is elismerték munkáját. 1961-ben „…az építészek nevelésében kifejtett több évtizedes munkásságáért és példamutató szakmai magatartásáért”  az Ybl-díj I. fokozatával, 1962-ben a Szocialista Munka Érdemrendjével (!) tüntették ki. 1966-ban vonult nyugállományba a KÖZTI-től, de szerződéssel tovább foglalkoztatták. Mányoky László főmérnök búcsúztató köszöntőjében kiemelte: „Kotsis Iván professzor úr építészi és nevelői munkássága közvetlenül és közvetve összeforrott a magyar építészettel, s a magyar építészet sikerei az ő tanításait, balsikerei pedig az ő intéseit juttatják eszünkbe”.  A professzor válaszában két nyugdíjaztatásának különbözőségét így érzékeltette: „Akkor (t.i. 1949-ben – Sz.P.), majdnem négy évtizedes munka után hangtalanul és észrevétlenül kellett helyemet elhagynom, most ezzel szemben kölcsönös rokonszenv kíséretében, a legteljesebb harmóniában”. 
Már nyugdíjasként 1969-ben és 1974-ben a Munka Érdemrend Arany fokozatával tüntették ki.
1969-ben a BME díszdoktorává avatta, 1970-ben a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán vehette át gyémántdiplomáját. 1979-ben 90 éves születésnapja alkalmából az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével ismerte el életművét.

***

Kotsis Iván professzorról még életében díjat neveztek el: a végzett építészhallgatók jutalmazására a Középülettervező Vállalat Kotsis Iván tanulmányi díjat alapított.
1989-ben a Magyar Tudományos Akadémia 149. közgyűlése hatálytalanította tiszteleti rendes és levelező tagjainak – köztük Kotsis Ivánnak – 1949. október 31-én történt tanácskozó taggá minősítését és tagságukat folyamatosnak nyilvánította. 
Tanítványai és tisztelői javaslatára a Magyar Építészek Szövetsége 1989-ben, születése százéves évfordulóján  megalapította a Kotsis Iván-érmet, „a szakma fair play-díját”.  V. Pázmándi Margit a szövetség közgyűlésének tett javaslatában a következőképpen fogalmazott: „Sajátosan magyar tulajdonság értékeink, kimagasló személyiségeink életművének gyors felejtése, alábecsülése. Szakmánkra ez különösen jellemző. Nagyformátumú építészeink emléke süllyed feledésbe haláluk után igen rövid időn belül.
E folyamat megállításáért javasoljuk (…) a KOTSIS IVÁN-érem kitüntetés megalapítását. (…) Dr. Kotsis Iván nehéz években az etikai tisztaság megalkuvás nélküli példaképe volt mindannyiunknak. Az én generációm számára Csonka Pál és Rados Jenő mellett az Ő személye jelentette az akkori frissen, építészi múlt nélkül avanzsált professzorok mellett azon személyiségek egyikét, akik szakmai ismereteken túl etikai magatartásuk példájával segítettek át minket az ötvenes évek nehézségein. Az Ő egyetemi tevékenysége ma is példaértékű. Büszkék lehetünk rá”.
Részlet az alapdokumentumból:
„A Magyar Építőművészek Szövetsége volt tagjának, több építésznemzedék tanítómesterének, Kotsis Iván professzornak tiszteletére és emlékezetére ’KOTSIS IVÁN érem’ kitüntetést alapít szilárd erkölcsi tartású, munkájában töretlen etikai magatartást tanúsító építészek számára. Ezzel az építészi „fair play” díj megalapítását javasoljuk. Az építészi etikai díj leghivatottabb névadója Kotsis Iván lehet.”   „A kitüntetés jelképezni kívánja az érem névadójának – életművével hitelesített – felfogását az etikai alapon álló, építészi alázattal folytatott szakma gyakorlásáról, valamint a magas színvonalú oktatás elismeréséről”.
Hadd idézzük itt az első díjátadó, Borvendég Béla szavait az érem névadójáról: „Hol a törpék törnek hatalomra, ott az óriásoknak el kell tűnniük. A hatalomra jutott kommunista rendszer Kotsis Ivánt az elsők között távolította el az egyetemről. Ő ugyan haláláig megszakítás nélkül dolgozott, és rangos művek sorával gazdagította a magyar építészetet, de a fiatalok közül kevesen találkozhattak vele személyesen. Ezért is volt jövőt tekintő felelős elhatározás, hogy a Szövetség életművét és szakmai tisztességét használja hiteles mérőrúdként a legkiválóbb teljesítmények megállapítására.  Jó tudni, hogy vannak igazságok, amelyek aktualitása gránitba véshető állandóságukban van”.
1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Központi Könyvtára előtt Petró Bálint dékán felavatta Szathmáry Gyöngyi szobrászművész Kotsis-mellszobrát. A szobor állítását a Kotsis Iván Alapítvány, az Építés Fejlődéséért Alapítvány, a Magyar Építészek Szövetsége valamint  a magyar építészek adományai tették lehetővé. A szoboravatáshoz kapcsolódóan a Műszaki Egyetem Lakóépülettervezési Tanszékén Kotsis Iván-életműkiállítást, a Magyar Tudományos Akadémián emlékülést rendeztek. Ez utóbbin Kotsis Iván építészeti munkásságát Merényi Ferenc egyetemi tanár, építészképzési tevékenységét a későbbi Kotsis-érmes Bitó János egyetemi tanár, építészettörténeti munkásságát Krähling János egyetemi docens méltatta.
A fentiek után nyilván nem szükséges Kotsis Iván pedagógiai hatását a tanítványok, követők, tisztelők szemszögéből újra összefoglalni. Álljon itt inkább saját önértékelése 1979-ből: „Az elvetett magok – mint a tények igazolják – jó talajba kerültek, amit az azóta tervező építészekként működő volt kedves tanítványaink magas színvonalú tevékenységei igazoltak”.

***

A szerző Kotsis Iván életművével kapcsolatos közleményei:
Kotsis Iván (Tudós tanárok – tanár tudósok sorozat)., OPKM, Bp. 2003.
Dr. Kotsis Iván. Balatonboglári Képeslap 1998. 5. sz.


 
Jegyzetek

1  Gádoros Lajos (1978): Id. Kotsis Iván professzor, a magyar építésztársadalom köztiszteletben álló nagy „öreg”-je. Magyar Építőipar. 3. sz.. 151. p.
2  Bitó János: 70 éves a lakóépülettervezés című tantárgy. In: Kotsis Iván 1889-1980 – szoboravatás a BME Szoborparkjában és kiállítás a BME Építészmérnöki Kar Lakóépülettervezési Tanszéken, 1998. április 15. (Kézirat)
3  Architeca Hungarica. In: http://www.architecahungarica.hu/ah_hu/ah_epiteszek.php. 2003. 02. 17.
4  Pamer Nóra (2001): Magyar építészet a két világháború között, 2. bővített kiadás, TERC Kft. 150. p.
5  Kotsis Iván: Életrajzom. In: Hajdú Virág - Prakfalvi Endre (szerk.): Lapis Angularis – Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből, OMvH Magyar Építészeti Múzeum 1995. (továbbiakban: K.I.: Életrajzom). 183. p.
6  K.I.: Életrajzom. 184. p.
7  K.I.: Életrajzom. 185-186. p.
 8 Gerle János szerk. (1987): Megfagyott muzsikusok 1898-1974, Bercsényi 28-30 kiadása, Budapest. In: 1912. 6. sz.
9  K.I.: Életrajzom. 188. p.
10  K.I.: Életrajzom. 191-192. p.
11  Déry Attila-Merényi Ferenc (2000): A Magyar Építészet 1867-1945, Urbino. 181. p.
12  Gádoros (1978) 151. p.
13  Dr. Kubinszky Mihály (1998): Kotsis Iván professzor (1889-1980). In: Magyar Építőipar. 1-2. sz. 37. p.
14  Kotsis Iván  (1974): A dél-németországi építőművészet a két világháború között. In: Magyar Építőművészet. 2. sz. 53. p.
15  Uo.
16  Erről ld. Moravánszky Ákos  (1989): Száz éve született dr. Kotsis Iván. In: Magyar Építőművészet. 5. sz.
17  K.I.: Életrajzom. 253. p.
18  K.I.: Életrajzom. 253. p.
19 Petró Bálint: Dékáni köszöntő. In: http://diplomadij2000.epiteszforum.hu/dekan.htm
20  Kubinszky Mihály (1999): Az építészmérnök és a mérnök-építész. In: Magyar Szemle. 1-2. sz.
21  BITÓ (1998)
22  Uo
23  Nagy Elemér (1979): Dr. Kotsis Iván 90 éves…, In: Magyar Építőművészet. 6. sz. 56. p.
24  K.I.: Életrajzom. 245. p.
25  Gerle  (1987) 1914. 4. sz.
26  Kotsis  (1974) 53. p.
27  Kuslits Tibor interjúja Ivánka Andrással. In: Magyar Építőművészet 1987. 4-5. sz.  67. p.
28  Szrogh György  (1992): Vallomás az építészetről. (Elhangzott a Műegyetem kertjében 1998. április 15-én Kotsis Iván szoboravatása alkalmából). In:http://gizi.dote.hu/~hajnal/alf9806/szrogh.html 2003.02.14.
29  Szrogh György  (1992): Kotsis Iván emlékérem 1991. In: Magyar Építőművészet. 2-3. sz. 90. p.
30  Kubinszky  (1998) 1-2. sz 37. p.
31  K.I.: Életrajzom. 250. p.
32  Merényi Ferenc  (1970): A magyar építészet 1867-1967. Műszaki Könyvkiadó.  Bp. 86. p.
33  K.I.: Életrajzom. 262. p.
34  K.I.: Életrajzom. 263. p.
35  Pontos forrásmegjelölés nélkül idézi K.I.: Életrajzom. 273. p.
36  K.I.: Életrajzom. 254. p.
37  K.I.: Életrajzom. 274. p.
38  Nagy (1979) 55. p.
39  Dr. Kubinszky Mihály (1998): Kotsis Iván építészprofesszor emléke.  Magyar Szemle. 3-4. sz. 178. p.
40  Moravánszky (1989) 48. p.
41  K.I.: Életrajzom. 275. p.
42  Schéry Gábor főszerk. (1995): Évek, művek, alkotók. Ybl Miklós-díjasok és műveik 1953-1994. Építésügyi Tájékoztatási Központ. Budapest. 139. p.
43  Mányoki László: Kotsis Iván köszöntése.  Magyar Építőművészet. 1967.  2. sz. 56. p.
44  Kotsis Iván válasza Mányoky László köszöntésére. In: Magyar Építőművészet. 1967. 2. sz. 57. p.
45  m.é.: Rehabilitált tudósok. Magyar Nemzet. 1989. máj. 10.
46  A MÉSZ 1989. november 10-ei határozatainak 9. pontja. Magyar Építőművészet. 1990. 1. sz. 59. p.
47  V. Pázmándi Margit javaslata a MÉSZ közgyűlésének. Dátum nélküli kézirat ifj. dr. Kotsis Iván hagyatékából.
48  Uo.





Készítette