Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2005. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Mihalovicsné Lengyel Alojzia: August Hermann Francke pedagógiai öröksége



A XVIII. század az európai modern iskolarendszerek kialakulásának időszaka

A XVIII. század a felfokozott pedagógiai érdeklődés és a túlhangsúlyozott nevelői törekvések százada volt. Ebben a században vált a nevelés közüggyé. Ezzel összefüggésben honosodott meg az a felfogás, hogy a gyermekkor fontos életszakasz az ember életében, s így ez a periódus egyre több figyelemben részesült a nevelési kérdések iránt fogékony felnőttek részéről. Kialakulófélben volt egy minőségileg új felfogás a gyermekről: az ártatlannak születő és a világ romlottságával szemben fokozott védelemre szoruló gyermek mítosza. A gyermekkorhoz való viszony változása az iskoláztatási szokások átformálódásában is testet öltött. A szülők és pedagógusok védelmezni akarták a gyereket a hétköznapi élet szennyes oldalától, az erkölcsileg káros hatásoktól, ezért szigorú felügyeletet nyújtó iskolákba küldték őket. Az iskolák – elsősorban a bentlakásos intézetek, internátusok – zárt világa ezzel mintegy meghosszabbította a gyermekkort.
Az államépítő politikai törekvések a nemzetállamok fokozatos kialakulásában öltöttek testet. Az ezen formálódó európai államkezdemények igényt tartottak az egyén – a hasznos alattvaló – cselekvő közreműködésére a nemzetállammá válás folyamatában. Ehhez kiterjedt nevelésre, elsősorban népnevelésre és -oktatásra volt szükség. A XVIII. században általában azok az országok törekedtek egységes, felülről irányított iskola- és felügyeleti rendszer kiépítésére, amelyek a fejlődésben – politikai okok, vesztes háborúk, vagy gazdasági krízisek miatt – háttérbe szorultak. A lépéstartás igénye gyakran ösztönözte ezeket az államokat arra, hogy az oktatásügy fejlesztésével foglalkozzanak, az egyének jó állampolgárrá nevelése és erejük összpontosítása révén mozgósítsák tartalékaikat. Poroszország és Magyarország esetében például ezt a célt szolgálta a kötelező népoktatás bevezetése és az iskolarendszerű kiépítése.
A modern német iskolaügy kezdeteit I. Frigyes Vilmos porosz uralkodónak az oktatási kötelezettségről szóló 1717-es rendelete jelentette. Poroszországban ebben az időben és ezt követően jelentős népiskolai oktatótevékenységet fejlesztettek ki a pietisták, akik a XVIII. század közepéig mintegy kétezer iskolát nyitottak.

A pietizmus és a pietista mozgalom kiemelkedő iskolaalapító egyénisége: August Hermann Francke

A harmincéves háború (1618-1648) borzalmai német földön, így Poroszországban is hihetetlen mértékű anyagi, szellemi és erkölcsi romlást idéztek elő. A végképp elszegényedett, megnyomorodott nép vallásos hite is megrendült. A mélyreható erkölcsi romlás visszahatásaként jelentkezik a XVII. század második felében a pietizmus, a korszak nagy megtisztulást, újjászületést hirdető mozgalmainak egyike. (Ezek közé tartozott még a pietizmuson túl a katolikus egyházon belüli janzenizmus.)
 Elnevezése (pietas = kegyesség) arra utal, hogy követői a kálvinista racionális vallásossággal szemben a jámbor áhitat és a belső lelki élményekből táplálkozó vallásosság hívei voltak.
A pietizmus képviselői a nevelést életszerűbbé kívánták tenni. Iskoláikban a családi élet bensőséges melegét kívánták nyújtani tanulóiknak, emellett a városi polgár számára szükséges, közvetlenül hasznos, praktikus ismeretek tanítására törekedtek. Mindehhez hozzátartozott az iskolai munka alapos megszervezésére is (órarend, részletes tanmenet készítése, tanári értekezletek bevezetése, osztálynapló stb.).
A pietizmus kiemelkedő iskolaalapító egyénisége volt August Hermann Francke (1663-1727). Az ő tevékenysége nyomán terebélyesedett az eredendően vallási irányzat nevelési mozgalommá.
Francke evangélikus teológiát tanult, majd Halle városának egyetemére került, ahol keleti nyelveket tanított, ugyanakkor az egyik külváros (Glaucha) lelkészi állását is betöltötte. Húszesztendős lelkészi tevékenységével jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Halle szellemi élete, szellemisége konszolidálódott. Francke pedagógiai eszméje az erényes polgárrá nevelés. Szerinte a nevelő elsődleges feladata nem az ismeretek közlése, hanem a kedély kiművelése. Latin iskolájában a humanisztikus törekvéseknek, így például a klasszikus irodalomnak kisebb szerep jut, mert nézete szerint a klasszikus irodalom szelleme nem fér meg a keresztény jámborsággal. Francke esztétikai vagy irodalmi szempontokat nem ismer. Az idegen nyelvek tanulását az irodalmak megismerése nélkül tartja fontosnak. Francke kritikusai megjegyzik, hogy pedagógiájának hiányossága a játék, a zene, a tánc és a színház világától való tartózkodás, és a fantázia fejlesztése kevés hangsúlyt kap.
Franke szemében az erény gyakorlati erkölcsöt jelent. A jeles pedagógus külön művelődési anyagnak tekinti mindazt, ami a tevékeny és a munkás életre készít fel, mert az ember legfontosabb erényei közé tartozik az állandó tevékenység, ami gyakorlati jártasságot kíván. A pietizmus szerint a tétlenség minden bűnnek a forrása, ezért a gyermeket korán meg kell tanítani arra, hogy „mindent, amit tanulnak, hasznosan és helyesen alkalmazni tudjanak, s hogy ennélfogva semminek a megtanulására ne vállalkozzanak, amiről nem tudják, vagy előljáróik útján bizonyosságot nem szereztek, hogy üdvösen fel is használhatják azokat”.
August Hermann Francke – akinél a teológushivatás szorosan összefüggött a pedagógushivatással –, a hitben látta a nevelés lehetőségét, nála az erkölcsi nevelés hasznos készségek begyakorlását és azok megszokását jelentette. Az ismeretközvetítésen kívül Francke nevelési koncepciójában a legfontosabb feladat a személyiségfejlesztés volt. Az általa kidolgozott oktatási struktúrában a gyermek testi, szellemi és lelki képességeinek túlterhelés nélküli kibontakoztatását hangsúlyozta.
A reáltárgyak oktatásának előtérbe kerülése azért is vált fontossá Francke intézetében, mert a közhivatali munkára készülő nemesifjak politikusokká képzésében a latin nyelven kívül gyakorlati ismeretekre is szükség volt: ismerniük kellett a történelmet és a földrajzot, a jog- és az államtudomány alapjait, emellett francia nyelvtudással és számtani  valamint természettudományi ismeretekkel is rendelkezniük kellett. A tanmenetben szerepelt az újságolvasás is. A XVIII. század elején szükség volt olyan iskolákra, amelyekben a leendő politikus, diplomata, udvari alkalmazott vagy közigazgatási tisztviselő a társadalmi érintkezés formái mellett fontos elméleti ismereteket és a gyakorlati jártasságot is elsajátíthatta. Francke pedagógiumának megszervezésekor a művelt polgárifjak nevelését is célozta.

A Franckeanum nevelési és oktatási intézményei

Az 1681-82-es pestisjárvány és az 1683-84-es tűzvészek után Halle lakosságának jelentős része elszegényedett, árvák, betegek és nyomorékok tömegei lepték el a város utcáit.  A tömegek testi-lelki nyomorának enyhítése végett néhány tallér adomány birtokában August Hermann Francke – a saját lakásán – 1694-ben először vállalkozott hátrányos helyzetű gyermekek tanítására és ellátására.
August Hermann Francke 1694 és 1727 között ötféle működőképes bentlakásos intézményt alapított. 1695 pünkösdjén nyitotta meg kapuit 50-60 gyermekkel az árvaház. Francke – saját nevelési koncepciója alapján – a szegénységet az erkölcsi nevelés hangsúlyozásával és a becsületes munkára való neveléssel igyekezett felszámolni. Céljai között szerepelt ugyanis a felnövekvő nemzedék potenciális elszegényedésének megelőzése.
Az árvaház ötemeletes új épületét, amely a Francke-alapítvány intézeteinek főépülete, 1699-ben avatták fel. 1694 és 1699 között az árva gyermekek egy részét hallei családok fogadták be. Az árva és szegény gyermekek nevelésén kívül foglalkozott nemesi és polgári származású fiúk és leányok nevelésével is. Az oktatási munkába a nőket is igyekezett bevonni. 1698-ban alapította a Gyneceumot, amely intézetben a nemes és polgári családokból származó lányok képzése folyt.
1697-ben megalapította a bentlakással egybekötött pedagógiumot 82 tanulóval és megfelelő számú tanító, felügyelő és kiszolgáló személyzettel, majd a latin iskolát 400 növendékkel és 32 tanítóval, a polgárság gyermekeinek szánt német iskolát 1725 fiú- és lánynövendékkel, 98 tanítóval és tanítónővel. Ő hozta létre az országban az első kétéves tanító- és tanárképzőt, ahol a latin iskola legkiválóbb tanulói tanulhattak tovább.
A tanári mesterséget tanuló diákok oktatták az árvaház növendékeit. A szegénysorsú egytemisták részére 1696-tól „szabad asztalokat” hozott létre, ösztöndíjjal segítette őket és támogatta szociális felemelkedésüket.
Francke így alapította meg elsőként a gyakorlatorientált tanárképzés lépcsőzetes rendszerét.

A test, az ész és a lélek nevelése a pietizmus szellemében

A Franckeanum tanintézményeiben a legfőbb nevelési célkitűzés a test, az ész és a lélek együttes művelése volt. Francke, az intézményalapító, már az árvaház indításakor arra törekedett, hogy a pedagógiai és az egészségügyi munkát összehangolja. Nevelési koncepciójába beletartozott a gyermekek folyamatos orvosi felügyelete, a gyermekek testi. lelki és szellemi fejlődésének vizsgálata. Az árvaház mellett kórházat is alapított. A kórház nem csupán a kiszolgáló egységek számát gyarapította, hanem az orvostanhallgató diákok számára gyakorló intézményként, az árvaház növendékei számára pedig ambulanciaként is szolgált. Az árvaházban tágas és világos hálótermeket alakíttatott ki. A hálóteremhez fürdőszoba is tartozott. Ápolónők ellenőrizték a növendékek tisztálkodását, a fogmosást és a fésülködést is.
A helyes életvitelre való nevelés érdekében az intézet háziorvosa állította össze a növendékek napirendjét. A napirend összeállításakor a háziorvos figyelembe vette azt, hogy a növendékek minden nap egészségük megőrzése érdekében kötelesek hosszabb időt a szabad levegőn tölteni. A napirendben szerepelt 10 óra tanítás-tanulás, 2 óra étkezés, 2 óra levélírás és öltözködés, 2 óra testgyakorlás, 8 óra alvás. Francke az oktatási és nevelési rendszerében a gyermek testi, szellemi és lelki képességeinek túlterhelés nélküli kibontakoztatását hangsúlyozta. Úgy vélte, hogy nem a tantárgyak szigorú kánonának, hanem a gyermekek életkori sajátosságainak megfelelő képzési tartalomnak kell meghatároznia az oktatási módszert. Comenius módszereiből azt a didaktikai elvet vette át, ami szerint az oktatási módszer a gyermek természetes fejlődését követi. Elfogadta Rousseau azon nézetét, miszerint hagyni kell, hogy a gyermek képességei szabadon kibontakozhassanak. Az árvaház neveltjei egyszerre csak három szakirányt választhattak szabadon, érdeklődésüknek megfelelően. Az intézetben kiscsoportos oktatás volt, így egyidejűleg valósult meg a növendékek közösségi életre való nevelése és az induviduális nevelés.
Francke pedagógiája munka- és foglakozáspedagógia volt. A gyakorlati tárgyak és egyes reáltárgyak oktatása lehetőség szerint a szabadban történt. A reáliák oktatása mellett különös gondot fordított a kézügyesség fejlesztésére. A hallei pietizmus szellemében összeállított nevelési tervben szerepeltek kerti munka, esztergálás, üvegezés, papírmunka és a lányoknak háztartási valamint ápolási ismeretek. A pietizmus pedagógiája fontos szerepet szánt a szemléltetésnek: a műhelyek, a természettudományi szertár, a csillagvizsgáló, a botanikus kert. Pedagógiája szerint ezek a nevelés színterei. A hitoktatáshoz is számtalan szemléltető anyagot készített és használt.

Az árvaház működését segítő intézmények, vállalkozások

Az árvaház fejlesztéséhez, fenntartásához, továbbá a szegény sorsú diákok támogatásához szükséges anyagi eszközöket az alapítvány elsősorban a tehetős nemesi és polgári családokból származó tanulók tandíjából biztosította. Az intézmény postai szabadságot élvezett és a szabad sóhasználat jogát is megkapta.
A Franckeanum már a XVIII. század első éveiben Európa több országában népszerű tanintézet volt. A hallei pietizmus egy Bőhme nevű pietista gondolkodó közvetítésével hívekre talált Angliában is. Lelkes angliai adakozók pénzén hozták létre 1709-10 között az Angol házat, ahol a szigetországból érkező növendékek laktak és tanultak. A XVIII. század kiemelkedő uralkodói közül Nagy Péter orosz cár figyelmét is felkeltette a pietista szellemben nevelő hallei tanintézet. Ludolf, az Ecclesia Unversa képviselője volt Francke pedagógiai reformtörekvéseivel oroszországi terjesztője. Ludolf népszerűsítő tevékenysége következtében orosz diákok is tanulhattak a Franckeanumban.
Francke eszméinek és pedagógiai tevékenységének nagy tisztelője volt a janzenizmus szellemében gondolkodó II. Rákóczi Ferenc magyar fejedelem is. Korabeli utalások szerint II. Rákóczi Ferenc és August Hermann Francke levelezésben is álltak egymással.
Az intézmény zavartalan fenntartása végett Francke humán célú vállalkozásokkal gazdagította az alapítvány jövedelmét: a tanintézet mellett működött egy alapítványi ház (Fräuleinstift) amely magányosan élő művelt hajadonok számára biztosított otthont. Az intézményhez tartozott továbbá egy gyógyszertár, egy könyvnyomda (melyben cirillbetűs könyveket is tudtak nyomtatni), valamint egy közkönyvtár és egy könyvkereskedés is. Az árvaházi kiadóban megjelent könyveket a lipcsei vásáron értékesítették. Az árvaházi kiadó jelentős szervezője volt a magyar származású Karl Bogatzky, aki a „Tägliches Hausbuch der Kinder Gottes” című művével jelentős segédanyagot készített a lelki gondozáshoz.

Az árvaház nevelőmunkáját segítő magyar egyetemisták szerepe a pietizmus eszméinek terjesztésében

August Hermann Francke a XVIII. század elején a lelki nevelés fogalmának ismerete és explicit magyarázata nélkül dolgozta ki koncepcióját a gyermekek egészségének megőrzéséről, a gyermekek ápolásáról, gyógyításáról. Francke árvaházkoncepciójában a gyermekgyógyászat művelése, mint nevelési cél szerepel. Az árvaház orvosi köréhez Francke egykori tanítványai, köztük számos magyar orvos is tartozott. Az árvaház fenntartását segítő patika is a háziorvosok irányítása alatt működött. (A teljesség igénye nélkül említem meg azokat a Magyarországról érkező tehetséges diákokat, akik a Francke-intézmények szolgálatában álltak.)
A hallei egyetem orvosi fakultásán tanuló magyar ifjak legtöbbje teológiai tanulmányainak befejezése után kezdte el a medicina tanulmányozását. A teológusok orvosi karon való továbbtanulását Francke szívesen támogatta, hiszen a lelki segítségnyújtást hatékonyabban látta, ha az orvos és lelkipásztor egyszemélyben gyógyíthatja az arra rászorulókat.
A Magyarországról érkező – legfőképpen evangélikus vallású diákok közül – többen láttak el nevelői vagy háziorvosi szolgálatot Francke intézetében. Tanulmányaik befejeztével Magyarországon terjesztették a pietizmus eszméit, iskolákat alapítottak, vagy a kor híres protestáns kollégiumaiban tanítottak. Jellemző volt az, hogy általában mindkét hivatásukat gyakorolták, de a tudomány művelését és terjesztését tartották elsődlegesnek.
A Halleban orvosi doktorátust szerzett magyar diákok közül elsőként Huszti Szabó István védte meg 1695-ben a gyakorlati fizika tudománykörét érintő disszertációját. A pietista eszmerendszer hatása alatt ő fordította magyarra Johann Arnt, a hallei pietisták által nagyra becsült művét, a „Paradicsomkert”-et. Huszti Szabó István kortársa volt a debreceni származású Királyi István. Magyarországra hazatérve mindketten a Debreceni Református Kollégium tudós tanárai és orvosai lettek.

Az árvaház orvosi köréhez tartozó magyar medikusok és orvosok tevékenysége

Művelődéstörténeti vonatkozásban érdemes vizsgálat alá vetni a magyar származású medikusok doktori disszertációinak problémarendszerét is. Az orvostanhallgatók gyakran választották értekezésük témájául a környezetszennyezés, a munkahelyi ártalmak, a káros szenvedélyek és a alkoholizmus káros következményeinek vizsgálatát.
A besztercebányai származású Gottfried Moller az 1728-ban megvédett doktori értekezésében például a bányászatban és a fémiparban dolgozók különös veszélyeztetettségét, a szennyezett levegő hatását kutatja. Moller disszertációjával adalékot szolgáltatott a bányászati foglalkozásegészségügy számára is. Moller szorgalmazza a bányavidékeken a közfürdők létesítését is.
A Nógrádból érkező Johanes Wallaskay az 1731-ben megvédett disszertációjában a vándormesteremberek rendszertelen életformája következtében kialakuló betegségek okát vizsgálja. A nagyszebeni származású Gottlieb Theis 1740-ben írott disszertációja témájául az árvaházi ambulancián szerzett tapasztalat alapján vizsgálja az intézet egészségi helyzetét, s a leggyakoribban előforduló betegségek eredetét. A foglalkozásmedicina szempontjából érdekes kutatási területtel foglalkozott a selmecbányai Gottfried Richter. Az 1743-ban megvédett disszertációjának címe „A tanult nők meddőségének vizsgálata”.
A hallei egyetemen orvosi diplomát szerzett fiatal magyar tudósok közül többen kiemelkedő szerepet vállaltak a hallei árvaház nemzetközi gyógyszerexpedíciójában. Az árvaház nemzetközi gyógyszerexpedíciójának aktív résztvevője Christian Friedrich Richter volt, a gyomorkeserű (Essentia amora) feltalálója. A magyar orvosok közül elsőként a selmecbányai Madai Sámuelt kell említenünk, aki hosszú éveken át az expedíció sikeres vezetője volt.

Madai Sámuel nemzetközi jelentőségű éremgyűjtemény tulajdonosa is volt. A numizmatika  a hallei tudósok és diákok kedvelt gyűjtőszenvedélye volt. Az érméket szemléltetőeszközként is használták a földrajz, a történelem, a tudománytörténet és a címertan tanulmányozásánál.

A Rákóczi-szabadságharc idején került kapcsolatba a Francke által vezetett árvaházi grémium Rákóczi Ferenc reprezentánsainak körével. Az árvaházi gyógyszerexpedíció keretében delegálja Francke 1707-ben Adlung nevű munkatársát Terebesre, ahol érc-, bor- és állatszállítás ellenében Halleban előállított gyógyszerexpedíción népszerűsíti a Richter által feltalált Essentia dulis-t, egy alkoholban feloldott aranypreparátumot.

Francke pedagógiai nézeteinek magyarországi népszerűsítői

Neveléstörténeti szempontból kiemelkedő jelentőségű a német pietizmus eszméinek, s Francke pedagógiájának magyarországi népszerűsítése. Francke magyar híveinek sorát Bárány György, a győri Evangélikus Gimnázium rektora nyitotta meg, aki mestere pedagógiáját először ültette át a hazai viszonyokra. Francke „Oktatás a gyermeknevelésről” című művét magyarra fordította és 1711-ben Halleban kiadta. Bárány, Francke nyomán, az iskolai humán képzéssel szemben a reáliák oktatásának kiszélesítését szorgalmazta, a klasszikus nyelvek „túltengését” viszont a nemzeti nyelv fokozottabb szerepével kívánta ellensúlyozni.
Köznevelésünk XVIII. századbeli elmaradottságát ismerte fel Wázsonyi Márton, Bárány György győri pályatársa is, aki magyarra fordította Francke a „Szentírás szerint való életnek regulái” című művét. A fordítás 1711-ben jelent meg Halleban. A mű előszavában így nyilatkozik a szerző a hazai, elsősorban az elemi iskolákról:
„Oly nyilvánvaló és elhatalmazott az (t.i. a műveletlenség), hogy szegény nemzetünk (amely máskint hajdani virtusira és dicsőséges emlékezetű cselekedtére nézve méltán dicsértetik) rossz és tanulatlan fiaiban az idegenektül sok helyeken nevettetik és gyaláztatik. Ezen barbariesnek okai pedig mind a szülék, mind a préczeptorok, kik a gyermeki nevelést és oktatást elmulatják, adván őket inkább baromi pásztorságra, hogysem iskolába, ahol a tanítónak tiszti volna nem Donatussal vagy vestibulummal kínozni a gyönge elmét, hanem keresztényi hitnek fundamentomaival és isteni félelemmel egybe a rendes móresekre való vigyázást is édesdeden beléjek folyatni.”( Fináczy Ernő, 296. p.)
A hallei pietizmus szellemében nevelkedett Torkos András és Fábri Gergely, ők is eszmetársaikhoz hasonlóan az anyanyelven történő népoktatást szorgalmazták.
Otto Moller, az egykori hallei diák Besztercebányán előkészítő iskolát szervez, s nyelvkönyvet ad ki a német földön tanulni vágyó tehetséges diákok számára. Otto Moller pedagógiai tevékenységén túlmenően a Francke-alapítvány jelentős anyagi támogatója volt.
A magyar pietisták legfőbb érdeme, hogy az elemi osztályokból kizárták a latin nyelv rudimentumait. A pietizmus hatására átalakult iskolák anyanyelvi iskolákká váltak.

Bél Mátyás, a legkiemelkedőbb magyar pietista pedagógus

A legkiemelkedőbb magyar pietista a besztercebányai, majd a pozsonyi evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás (1684-1749) volt. Teológiai és orvostudományi tanulmányokat végzett. Bél Mátyás Halleban Francke tanítványa volt, majd a Franckeanum híres Pedagógiumában oktatott, később a neves pietista pedagógus fiainak tanára lett. Hazatérése után a pozsonyi líceum élén töltött fél évtized alatt a pietista pedagógia szellemében az újítások egész sorát honosította meg. Az általa vezetett líceumot „Kis Halle”-nak is nevezték. Pedagógiai újításai közé tartozott a részletesen kidolgozott tanterv bevezetése, az elvégzett anyag jegyzőkönyvben való rögzítése, a tanári értekezletek rendszeresítése, valamint a szegény diákok tanulmányainak a támogatása.
Korszerűsítette az általa vezetett intézmény tantervét. Hazánkban elsőként vezette be Magyarország földrajzának tanítását, ugyancsak ő taníttatott elsőként magyar történelmet. Az Európai államtörténet elnevezésű tantárgy keretében korának részletes politikai történetét adta elő. Több latin, német, magyar és cseh nyelvű tankönyvet, kéziratot és jegyzetet írt. Ezek között legjelentősebb a német anyanyelvűek számára írt magyar nyelvkönyve „Der ungarische Sprachmeister” címmel.
1721-22-ben ő adta ki az első rendszeresen megjelenő, hazai latin nyelvű újságot Nova Posoniensia címmel. Művei anyagának összegyűjtésébe, felkutatásába bevonta tanítványait is. Emellett számos más gyakorlati újítás az ő nevéhez fűződik: igyekezett megszüntetni a tollbamondást, egy élő nyelvet, a franciát is taníttatta növendékeinek, bemutató tanításokat tartott, rendszeresítette a tanulmányi naplót s az osztályozást. Elméleti és gyakorlati munkássága révén neve ismertté vált Európa más híres iskoláiban is.
A Bél Mátyás vezette líceum növendékei körül többen tanultak tovább a hallei egyetemen. A Magyarországról érkező diákok német nyelvtudásának tökéletesítése érdekében 1730-ban gyakorlati német nyelvtankönyvet adott ki.

Halle, a professzionális pedagógia bölcsője

August Hermann Francke 1727-ben bekövetkezett haláláig diadalra vitte a pietizmus ügyét. A pietizmus szellemében nevelte tehetséges tanítványait, akik Európa-szerte nagy buzgalommal terjesztették mesterük tanait, s pietista szellemmel igyekeztek megtölteni iskoláikat.
Poroszországban Nagy Frigyes trónra lépése után kezdett háttérbe szorulni a pietizmus mozgalma, helyet adva a felvilágosodás, majd a XVIII. század második felében a filantropizmus eszméinek.
A filantropisták ideálja az egész emberiség szeretetétől áthatott ember volt. A pietistákhoz hasonlóan az iskolai nevelés és oktatás tartalmát a hétköznapi élet, követelményeihez kívánták közelíteni. A filantropisták a gyermek 15 éves koráig közhasznú ismereteket kívántak tanítani. Erre az alapműveltségre szándékozták szervezni az ötévfolyamos humán gimnáziumot, illetve a szakiskolákat.
A filantropista nevelés célkitűzése a társadalmi realitásérzékkel rendelkező és a hétköznapi hivatásvégzésben jeleskedő polgár képzése.
A filantropizmus történetének legfontosabb irodalmi forrása a Joachim Campe által 1785 és 1792 között megjelent vállalkozás, melynek címe: Allgemeine Revision des gesammten Schul- und unterrichtswesens von einer Gesellschaft praktischer Erzieher!.
Az Allgemeine Revision munkatársai közül kiemelkedő szerep jutott a hallei illetőségű Erns Christian Trappnak, aki 1779-ben a világon elsőként nyerte el a neveléstudomány professzora címet és vezette a hallei egyetem pedagógiai tanszékét. Fő műve az első rendszeres pedagógiai szakkönyv, melynek címe Egy pedagógia kísérlete. (1780)
Trapp az oktatás mellett hangsúlyozza a nevelés jelentőségét is. A világi nevelés híve volt: kívánta, hogy elsősorban ne teológusok tanítsanak, hanem a hivatásra szakszerűen felkészített pedagógusok.
Az idegennyelv-oktatás terén fontosnak tartotta az élő idegen nyelvek oktatását. Módszertani vonatkozásban szorgalmazta az idegen nyelvek grammatizáló, fordító módszerrel történő oktatásának megszüntetését, ehelyett az élő beszéd tanítását javasolta.
A filantropisták kezdeményezésére indult útjára 1773-ban az első pedagógiai folyóirat is.

A Franckeanum utóélete (1727-1946)

August Hermann Francke nevelési koncepciója alapján több mint két évszázadon át működött a Franckeanum. Az intézet irányítását 1727-ben az alapító fia, Gotthilf August Francke vette át, s a az intézet 1851-ig a Francke család vezetése alatt maradt.
1863-ban, Francke születésének 200. évfordulóján a Franckeanumban kilenc iskolatípusban 3496 diák tanult. A századfordulón kezdődött az intézmény hanyatlása. A XX. század húszas éveiben a franckei hagyományokat követő oktatási rendszer megszűnt, helyét a latin felsőiskola és felsőreáliskola vette át. Az intézetben jelentős szerepet játszott a sportélet. 1922-ben a Francke-intézetben rendezték meg a középnémet iskolabajnokságot.
Az 1930-as évek végétől az intézet tovább hanyatlik: 1938-ban a nyomdát és az intézményt támogató egyéb vállalkozásokat bérbe adták. A második világháború idején az intézmény tanárhiánnyal küszködött.
1945. március 31-én a Francke-alapítvány épületegyüttesét bombatalálat érte. A használható épületekben 1945 és 1946 között 400 hadiárvát neveltek. Az intézményt, amelynek falai között 250 év alatt 8763 árva gyermeket neveltek fel, 1946-ban államosították.

A XXI. század Franckeanuma – az Unesco-világörökség része

Az August Hermann Francke Intézet épületkomplexumát 1945 és 1990 között elhanyagolták. A német egyesítés után nemzetközi összefogás eredményeképpen került sor az intézet épületeinek restaurálására. A Francke-alapítvány baráti körének kezdeményezésére a német állam mintegy 100 millió német márkát fordított az épületegyüttes helyreállítására.
Az újjáépített épületekben helyet kapott az alapítványi levéltár, az alapítványi könyvtár, a felvilágosodás- és a pietizmuskutatás interdiszciplináris kutatóközpontja és egy iskolakomplexum: egy, az August Hermann Francke nevét viselő általános és középiskola, a Montessori Mária nevét viselő reformiskola és egy idősek otthona.
Az evangélikus egyház gondozásában az intézmény falai között működik a Konviktus, a Szászországi egyházi kutatóház és egy szociálpedagógiai célokat szolgáló műhelyrendszer, amely a munkanélküliségben szenvedő német fiatalok segítésére jött létre.
Az egykori Franckeanum épületében kapott helyet a Martin Luther Egyetem neveléstudományi és teológiai tanszéke. Az újjáépítés óta ismét működik az intézet szomszédságában könyvkereskedés és gyógyszertár.
A XXI. század fordulójára, az ezredfordulóra a műemlékegyüttes visszanyerte kulturális identitását, s az Unesco-világörökség részeként Közép-Németország szellemi és kulturális központjává vált.

Irodalom

Bremer; Thomas (Hrsg.): Grenzen Überschreiten. Verlag Janos Stekovics.
Fináczy Ernő (1927): Az újkori nevelés története. Budapest.
Hartwich; Hans-Hermann-Berg; Gunnar (1995): Bedeutende Gelehrte der Universität zu Halle seit ihrer Gründung im Jahr 1694. Opladen.
Kaiser; Wolfram-Völker; Arina: Hungarica medica des 18. Jahrhunderts in den Beständen des halleschen Universitätsarchivs. Halle.
Mészáros-Németh-Pukánszky (2002): Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest.
Nagy Sándor főszerk. (1979): Pedagógiai Lexikon A-Z. Akadémiai Kiadó, Budapest
Németh-Pukánszky (2004): A pedagógia problématörténete. Gondolat, Budapest
Obst, Helmut: August Hermann Francke und die Franckeschen Stiftungen in Halle. Vandenhoeck& Ruprecht.
Pukánszky-Németh (1995): Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest





Készítette