Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2005. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

P. Miklós Tamás: A magyar gyermek- és ifjúsági szervezetek a dualizmus kori Magyarországon (1867-1918)

A magyar nevelés- és pedagógiatörténet kevésbé vizsgált területe a tanórán és az iskolán kívüli nevelés; közöttük is a gyermek- és ifjúsági szervezetek, egyesületek, mozgalmak világa.[1] A nevelési és szocializációs folyamatok e színtereinek megjelenése a polgári társadalomfejlődés kísérőjelensége szerte Európában. Hazánkban a gyermek- és ifjúsági szerveződések létrejöttét és elterjedését a 19. század utolsó harmadától bekövetkező társadalmi, gazdasági és életmódváltozás hatásaira adott vallásideológiai, (állami) oktatáspolitikai és pártpolitikai válaszként értelmezhetjük. Előzményei és gyökerei azonban visszanyúlnak a magyar nevelés 17. századi történetéig, egyrészt a katolikus - jezsuita - ifjúsági hitbuzgalmi szerveződések, másrészt a protestáns kollégiumok önkormányzati szerveinek tevékenységéig.Tanulmányomban a gyermek- és ifjúsági egyesületek nevelési színtérként való felhasználására tett különféle dualizmuskori törekvéseket, és a magyar közoktatás-politikába való beépülését vizsgálom.

Gyermek- és ifjúsági szerveződések a dualizmus kori magyar közoktatás politikai bűvkörében

 A közoktatás dualizmus kori polgári átalakulása során kiépült a hazai iskolarendszer. Amíg az 1868. évi népoktatásról szóló 38. törvény többek között előírta a 6-15 éves korosztály tankötelezettségét, addig az 1884. évi 17. tc., a második ipartörvény megteremtette a szervezett iparoktatást, azaz a tanoncok rendszeres iskoláztatását. E mellett a nyolcévfolyamos, érettségivel záródó középiskola két – gimnázium és a reáliskola – típusát többszöri próbálkozás után végül is az 1883. évi 30. tc. szabályozta.

 A korszak közoktatási fejlődését, annak fogyatékosságai és ellentmondásossága ellenére, bizonyítja, hogy a tankötelesek iskolalátogatása az 1869-es kb. 40-45 %-os arányról 1910-re csaknem 90 %-ra, 2.135.610 főre nőtt, valamint, hogy az írni, olvasni tudó hat éven felüliek aránya az 1869-es 36 %-ról 1910-re közel 69 %-ra emelkedett.[2]

 A kiegyezést követő időszak gazdasági progresszión nyugvó társadalmi átalakulás és a polgárosodás jelentős életmódváltozással és számos feszültséggel járt. Ennek sajátos kísérőjelenségeként jelentkezett a dekadens életérzés, a „század végének tikkasztó lehelete”, amelynek jelei „az ifjúság lelkén is meglátszik”. Okai között az „...életviszonyok, a kor általános anyagias felfogása, nevelési hibák, iskolai túlterhelés, sokszor a szülők lelki sivársága” – jegyzi meg a korszak egyik jeles pedagógusa, Mosdóssy Imre.[3] Ebben az állapotban részben történelmi előzmények, néha külföldi minták alapján jelennek meg Magyarországon az ifjúsági szerveződések különféle formái. 

Diáktársaságoktól az önképzőkörökig

 A fiatalok tanórán kívüli tevékenysége kezdetben az önkéntességen és az önálló kezdeményezésen alapult. A 18. századi felvilágosodás korában a diákok kezdeményezésére jöttek létre a hazai közép- és főiskolai diáktársaságok. A reformkorban a király tiltó rendelete ellenére is továbbműködő Soproni, Pozsonyi, Eperjesi, Selmeci Magyar Társaságok, a Debreceni, Kolozsvári Olvasó Társaság, a Pápai Képzőtársaság stb. számos későbbi jeles írót, költőt, tudóst neveltek soraikban.[4]

 Az ifjúsági szerveződések sajátos formái voltak a 19. század első felében az iskolákban megalakított vármegyék. 1813-ban a Sárospataki Református Kollégiumban Pánczélország, a Soproni Evangélikus Liceumban 1827-ben Deákkúti Vármegye néven jött létre önkéntes diákegyesület.Ez utóbbi keretei között a politikai, a megyei közéletbe való bekapcsolódáshoz szükséges ismereteket és jártasságokat sajátították el a fiatalok.[5]

 A kiegyezés korának tanáregyéniségei nagy hévvel vitatták az újonnan alakuló önképzőkörök szükségességét, illetve szükségtelenségét. Lubrich Ágost, a pesti egyetem híres pedagógia professzora például élesen elítélte ezeket: „Folytonos tisztválasztások, meddő vitatkozások és meddő czivakodások közt fecsérlik az önképzőkörökben a drága időt. E közben elszilajodnak, önhittségökben elsívárulnak s legföleb kortes szerepre alkalmas szájhősökké fejlődnek. Sokan az önképző körök miatt lettek pályatévesztett selejtekké.”[6] Mások, a középiskolai tanárok többsége azonban elvben elfogadták a körök iskolán belüli, bizonyos szabályok szerinti működését.

 A jogi hátteret a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) minisztere 1868. évi rendelete biztosította, amely szerint a középiskolákban „a két legfelsőbb osztály tanulói magánszorgalmuk és munkásságuk gyarapítására önképzőkört is alakíthatnak”.[7] Ekkortól terjedt el az önképzőkör elnevezés a diáktársaság helyett. A magyar oktatásügyben az önképzőkörök működését az 1876-ban kiadott állami középiskolai rendtartás pontosította, majd 1887-ben Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter az ifjúsági (tanintézeti) egyesületek részeként elrendelte, hogy „csakis önművelődési, önsegélyezési, testedzési és szórakozási czélokra alakulhatnak, s feltétlenül kizárván a politikai vagy ilyen jellegű nemzetiségi egyesületek”.[8]

 Bár az önképzőkörök hasznosságának kérdése újból és újból felmerült a magyar pedagógus társadalomban, működési szabályai kisebb változásokkal 1948-ig életben maradtak. 

Testgyakorló sportkörök a középiskolákban

 A kiegyezést követő évtizedeket a testnevelés és a sportmozgalom gyors ütemű fejlődése kísérte. A hazai középiskolákban már 1882-től alakulhattak iskolai sportkörök is. A (verseny)sportoló középiskolás fiúk azonban nem itt, hanem az iskolán kívüli sportegyesületekben játszottak a modern sport szervezeti kereteinek kialakulására is hatást gyakorló szerepet. A VKM azonban kezdettől fogva tiltotta a diákok iskolán kívüli egyesületekbe, így a sportegyesületekbe való belépését is, rendelkezései azonban jórészt hatástalanok maradtak.

 Elődjeinél határozottabban lépett fel gróf Zichy János kultuszminiszter, aki 1912-ben kiadott rendeletével nemcsak megtiltotta a diákok iskolán kívüli sportegyesületi szereplését, hanem ugyanakkor megindította a középiskolai testgyakorló (sport)körök országos szervezését is.[9]

 Az intézeti körök alapszabályát a VKM hagyta jóvá, míg közvetlen felügyeletét a helyi igazgatók látták el. Az intézeti testgyakorló kör tagja lehetett a harmadik osztálytól fogva minden tanuló, akit a tornatanító ajánlására az iskolaigazgató alkalmasnak talált. Ötven főt meghaladó tagság esetén két csoportot alakítottak. A tankerületi főigazgatók kötelesek voltak részletes jelentésben beszámolni a rendelet végrehajtásáról.

 A rendelet megjelenése óriási sajtóvitát eredményezett. A sportegyesületek tiltakoztak, igyekeztek engedményeket kicsikarni a minisztériumtól és az időközben megalakuló Országos Testnevelési Tanácstól (OTT), illetve ügyeskedéssel próbálták kijátszani a rendelet korlátozó pontjait. Közben a testgyakorló sportkörök helyi, tankerületi és országos versenyeit is egyre színvonalasabban szervezték meg, sőt, 1915-ben a tanulók „olimpiája” megrendezését tervezték, és egy országos ifjúsági sportcsúcsszervezet körvonalai is kirajzolódtak.[10] Az I. világháború kitörése azonban derékba törte a középiskolai testgyakorló körök országos szervezését. 

Csáky Albin és az ifjúsági (önképző)egyesületek

 Irányi Dániel – az 1848-as márciusi ifjak egyike, s a korszak jeles politikusa – kezdeményezésére 1891-ben az Országos Erkölcsnemesítő Egyesület az iskolai oktatásból kikerülő falusi ifjúság körében szervezendő ifjúsági (önképző)egyesületek támogatására kérte fel a kultuszminisztert.[11] Az egyesület mintaalapszabály közreadásával és legbuzgóbb egyesületalakító személyek rendszeres jutalmazásával segítette elő az egyesületalakításokat.[12]

 Csáky Albin kultuszminiszter – aki különben a javaslattevő egyesület elnöke is volt –, előbb 1892-ben, majd 1894-ben rendeleti úton hívta fel a királyi tanfelügyelők figyelmét arra, hogy az iskolaköteles korból (15 életév) kinőtt (fiú) ifjúság részére elsősorban az állami iskolákban, főleg a magyar nyelv gyakorlása és a hazafias szellem ápolása végett szervezzenek ifjúsági egyesületeket.[13]

 Bár a kezdeményezést az aradi Kölcsey és a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület is felkarolta, mégis csak elszórtan alakultak ilyen szerveződések. Az érdektelenséget látva a már említett Mosdóssy Imre királyi tanfelügyelő a Néptanítók Lapjában sürgette az erőteljesebb állami (minisztériumi) beavatkozást, s javasolta, hogy „az ifjúsági egyesületek alakítását a tanítóknak érdemül, a tanfelügyelőknek pedig kötelességül”[14] jelöljék meg. Erre azonban még várni kellett néhány évet.

Wlassics Gyula és az ifjúsági egyesületek

 A 20. század elején ismét napirendre került az iskolai népoktatást legfogékonyabb korban, tizenöt évesen elhagyó fiatalok további nevelésének szükségessége. A magyar nemzeti népnevelés betetőzéseként 1901-ben báró Wlassics Gyula kultuszminiszter az állami népiskolák mellett hazafias, valláserkölcsi és a magyar nyelv ápolása céljából létrehozandó ifjúsági egyesületek megalakítását kezdeményezte.[15] Egyes tanítók buzgalmát látva Wlassics az 1902 márciusában kiadott alapszabály-tervezettel is ellátott körrendeletével az állami iskolákhoz kapcsolódó ifjúsági egyesületek országos szervezését indította el.[16]

 E rendeletével Wlassics a kisdedóvásról és a népoktatásról szóló törvény alapján megszabott 12 évi – 15 éves korig terjedő – óvó- és tankötelezettséget kiegészítette egy nem kötelező, de kormányzati kézben tartott (tovább)nevelési formával, az ifjúsági egyesületekével.

 A mindenféle felekezeti és politikai kérdés kizárásával létrehozott 15-21 év közötti fiúkat tömörítő ifjúsági egyesülési forma pedagógiai, politikai elemzésére a jelen keretek között nem vállalkozhatunk, azonban meg kell említenünk, hogy Berzeviczy Albert, Lukács György, majd Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi minisztersége idején újabb rendeletek „finomították” az egyesületek feladatait, működési tevékenységét.[17] Felvehetőkké váltak a „jóviseletű 15-ik életévüket betöltött írni és olvasni tudó leányok is…”, ugyanakkor a tűzoltás gyakorlása, valamint a mértékletes életmódra való szoktatás, és a „korcsmák és más ehhez hasonló helyiségek látogatásától való visszatartás” is bekerült az egyesületek javasolt célkitűzéseibe.[18]

 Rövidesen az ifjúsági daloskörök szervezését is az egyesületek tevékenységi körébe utalták, amelynek irányítására Hackl N. Lajos személyében külön szakembert is kineveztek.[19] A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa már a századelőtől előnyben részesítette a népiskolák melletti ifjúsági egyesületekhez kapcsolódó népkönyvtárak felállítását is.[20]

 1907-ben már 609 településen összesen 620 ifjúsági egyesület működött. Ebből kb. 470 egyesület kapcsolódott állami elemi iskolához, vagyis az állami fenntartású iskolák 21-22 %-ban (1/5-ében) eleget tettek a minisztériumi körrendelet elvárásainak. Azonban a felekezeti, községi, magán iskoláknak csak kb. 1 % -ában, s végeredményben az összes iskolák kb. 3,7 %-ában került sor ifjúsági egyesület megalakítására. Területi elhelyezkedésüket tekintve az állami közoktatás-politika elvárásainak megfelelően elsősorban a magyar és nemzetiségi etnikumok által vegyesen lakott, illetve a nemzetiségek lakta területen alakultak meg nagyobb számban.[21]

 Az ifjúsági egyesületek szervezésére 1907 után visszaesett. Úgy tűnik, a VKM a tapasztalatok elemzése után elsősorban a vezetőképzésre összpontosított. Ugyanis az egyesületalapítási kedv fokozása és a leendő vezetők, tanítók és tanítónők felkészítése érdekében az 1914-ben kiadott új rendtartás kötelezte a tanító- és tanítónőképző intézeteket „saját” ifjúsági egyesület alakítására.[22] Jankovich kultuszminiszter egy munkaterv kiadásával konkretizálta az ifjúsági egyesületek terén végzendő munkát.[23]

 Azonban e rendelkezések ellenére – főleg az I. világháború kitörése után a tanítók bevonulása, az otthon maradottak munkaterheinek növekedése, különdíjazásuk elmaradása miatt –, az ifjúsági egyesületek szervezése elsősorban csak elvi koncepciókban érlelődött tovább.

Iparos ifjúsági egyesületek – tanonciskolai otthonok[24]

 A 19. század utolsó harmadában a jelentősen növekvő gazdaság számára nagy számú nagyobb tudású, szélesebb műveltségű, ugyanakkor megbízható, „lázító eszméknek” ellenálló munkásra volt szüksége.

 A munkásutánpótlást adó iparostanoncok újszerű szakmai, erkölcsi és hazafias szellemű nevelésére a törvényhozás az 1907. évi állami költségvetésben 10.000 koronát különített el. Ebből finanszírozta a VKM az állami iparos tanonciskolák mellett létrehozott ifjúsági egyesületek – korabeli néven iparos tanonciskolai Otthonok – szélesebb körben való elterjesztését. Ugyanis Apponyi Albert kultuszminiszter 1907-ben 25 város tanonciskolájában rendelte el a „tanoncok helyes irányú művelését előmozdító ifjúsági egyesületek” szervezését, és mintaalapszabály közzétételével, valamint tanévenkénti 200 koronás (tanítói) vezetői tiszteletdíj biztosításával ösztönözte rendeletének végrehajtását.[25]

 Az Otthonok fő céljaiként „a tanonc erkölcsi világának képzése, hasznos ismereteinek bővítése, hazafias érzelmeinek ápolása, nemes szórakozás megkedveltetése” fogalmazódott meg. Tanulókból álló tagjai vasárnap délutáni összejöveteleken, ünnepélyeken vettek részt, az ifjúsági könyvtárt látogatták, segélyezésben részesültek. A kezdeményezés első sikereit látva a VKM az 1908/09-es tanévben 33, 1909/10-ben 45, 1911/12-ben 50 helyen (45 városban) rendelte el az iparos tanonciskolai Otthonok létrehozását.[26]

 Ugyanakkor a század eleji ifjúmunkás-mozgalom szervezetei elterjedésének Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter rendeleti úton igyekezett gátat vetni. Mivel a kiskorú iparostanoncok „oly célzattal különböző egyesületeket, vagy szervezeteket alakítottak, illetőleg ilyenekbe beléptek, hogy a felnőtt munkásokhoz hasonlóan szervezkedjenek”, ezért Kossuth, a belügy- és a kultuszminiszterek egyetértésével 1909-ben megtiltotta az iparos- és kereskedőtanoncok egyesületekbe történő belépését és saját egyesületek alakítását is. E rendelet alól csak az iparos tanonciskolai „Otthonok” és az iskola vezetése által létrehozott önképzőkörök, ifjúsági egyesületek képeztek kivételt.[27]

 Az I. világháború idején megszűnő anyagi támogatás híján elhaló „Otthon” kezdeményezés érdekes példája az ifjúsági egyesületeken keresztül megnyilvánuló különféle célokat összemosó állami paternalizmusnak. 

Gyermek- és ifjúsági szerveződések a dualizmus kori honvédelmi politika látókörében


 A 19. századi társadalmi, gazdasági és technikai haladás a korabeli hadügy modernizálását, korszerűsítését követelte és eredményezte. A polgári jogegyenlőség elvén Nyugat-Európában fokozatosan kiépültek az általános hadkötelezettségen alapuló nemzeti tömeghadseregek. A kiegyezést követően az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege a más-más minisztériumhoz tartozó közös hadseregből, a Magyar Királyi Honvédségből, valamint az Osztrák Császári Honvédségből állt. A dualizmus kori magyar katonai gondolkodást és stratégiát az önálló magyar nemzeti hadsereg felállítására és az önálló hadügy megteremtésére tett erőfeszítések hatották át.[28]

 Magyarországon az 1868. évi véderőről, a honvédségről és a népfelkelésről szóló törvények életbe lépése után szinte azonnal jelentkeztek a katonai előképzés megvalósítását szorgalmazó hazai törekvések. Bár az 1868-ban elfogadott népoktatási törvény a test- és fegyvergyakorlatok oktatását a népiskolai, a felsőbb népiskolai, a polgári iskolai és tanítóképző intézeti rendes tantárgyak sorába iktatta, a gyakorlatban mégis csak a testgyakorlás és a tornafoglalkozás vált az iskolai oktatás részévé.[29] A korabeli vélekedések szerint a militarista tendenciájú testnevelést a fiatalok hadviseléshez szükséges fizikai képzése mellett a fegyelemre szoktatásra is alkalmasnak tartották. E kettős funkció több pedagógiai utasításban és tantervben is visszaköszönt, mégis a „katonásdiskodás” a népoktatási tanintézetekben és a középiskolákban sem tudott teret hódítani a monarchiabeli Magyarországon. Új megoldásokra volt szükség… 

A Heimerle – féle Ifjúsági Véderő 

 Az 1866. évi porosz-osztrák háború az osztrák hadsereg königgratzi vereségével zárult. Ennek okait kutatva a felsőbb hadvezetőség többek között felvetette a tanulóifjúság katonai követelményektől mentes nevelését is. A kiegyezést követően megalakult közös hadügyminisztérium egyik próbálkozásaként a francia-porosz háború időszakában a szászországi városokban alakult „jugendwehr” szervezetek mintájára iskolai zászlóaljak létrehozását kezdeményezte a Monarchia területén.[30]

 1871-ben Pesten a svájci származású Franz Heimerle szervezett először hazánkban ilyen jellegű ifjúsági szervezetet „ifjúsági véderő” néven.[31] Hamarosan helyőrségi katonatisztek vezetésével Pécsett, Aradon, Kaposváron, Nyitrán és Munkácson is alakultak 10-16 éves fiúkból álló menet-, rend-, és harcgyakorlatokat elsajátító ifjúsági zászlóaljak.[32]

 A lobogó zászlók alatt egyenruhában dobszó és puskadurranások közepette a budai Vérmezőn parádézó pesti „privát jellegű ifjúsági véderő” a korabeli sajtó tudósításai szerint nagy sikert aratott a tanulóifjúság és szüleik körében.[33]

 Egy évvel a tanulók katonai előképzésének francia középiskolákban történt bevezetése után 1873 június elején a magyar közoktatásügyi és a honvédelmi miniszter „A tanuló ifjúság katonai és fegyver gyakorlatairól” szóló közös törvényjavaslatot terjesztett az országgyűlés elé. A javaslat szerint osztályozott „középiskolai” tantárggyá tették volna a 15-20 éves fiatalok számára a katonai és fegyvergyakorlatok tanulását.[34] Lényegében „iskolai hadgyakorlatok rendszeresítéséről”, iskolai véderő tevékenységének az állami oktatási rendszerbe való beemeléséről volt szó, ami nagy riadalmat keltett a korabeli tanárvilágban. Az Országos Középiskolai Tanáregyesület élesen támadta a militarista tendenciák szolgálatában álló szerveződést és a törvényjavaslatot.[35]Tartottak attól is, hogy a katonai előképzést vezető tisztek és altisztek a tornatanítók megélhetését veszélyeztették volna.[36]

 Mivel a képviselőház tanügyi bizottsága is elzárkózott a katonai előképzés külön törvényi szabályozásától, és az akkor tárgyalt középiskolai törvényjavaslatba kívánta beépíteni azt, ezért az előterjesztést végül is elnapolták.[37] Az ifjúsági véderő szervezése is hamarosan leállt.

Iskolai zászlóaljak, Nemzeti Falanx és ifjúsági lövészcsapatok

 Trefort Ágost kultuszminiszter a gimnáziumi és reáliskolai oktatásról 1881 őszén benyújtott törvényjavaslatában részletes irányelveket fogalmazott meg a középiskolai katonai előképzésről.[38] Ennek kapcsán újból fellángolt a vita a hazai napilapokban, többek között az iskolai zászlóaljak szervezéséről is, amelyeknek céljaként immár a magyar tisztikar megteremtését, a „minden panszlavismust és dakoromanismus” elfojtását, valamint az „erős magyar szellem fejlesztését a háromszínű lobogó alatt” fogalmazták meg.[39]

 A korszak politikai hangulatára jellemző, hogy a kormánypárti Pesti Napló cikkírója az ifjúság katonai nevelését fontosabbnak tartotta az idegen nyelvek tanításánál. Sőt, az iskolai zászlóaljak ügyének szorgalmazói jelszóként deklarálták a lap hasábjain azt, hogy „csináljunk katonaintézetet minden gymnasiumból”.[40]

 Jeles pedagógusok között is vita alakult ki e kérdésben. Amíg a kolozsvári egyetem tudós tanára, Felméri Lajos lelkesedéssel fejtegette az iskolai zászlóaljak létrehozásának szükségességét, addig Ferenczy József azt elvetve az iskolai tornázás feltételeinek javítását, tornatermek építését és új népiskolák alapítását szorgalmazta.[41]

 Érdekes párhuzam, hogy amíg az 1883-ban elfogadott magyar középiskolai törvényből jórészt kimaradtak a katonai előképzéssel kapcsolatos részek, addig Franciaországban, ugyanebben az esztendőben életbe lépett az iskolai zászlóaljak felállítását elrendelő törvény.

 Két évtized múlva ismét iskolai zászlóaljak szervezés indult igaz, most már nem a középiskolákhoz, hanem az elemi népiskolákhoz kapcsolódóan. Az 1903-ban indított mozgalom kezdeményezője a kecskeméti községi népiskolák tantestülete volt. Célkitűzésük szerint a tanulóifjúság jellemnevelését és hazaszeretetének fejlesztését a testgyakorlás katonai gyakorlatok alapján való átformálásával és a céllövészet oktatásával kívánták megvalósítani. A következő tanévben a város iskoláiban királyi tanfelügyelői jóváhagyással meg is alakították az iskolai zászlóaljakat. 1905-ben pedig már felhívással fordultak a magyar néptanítókhoz, miszerint „alakítsuk meg az iskolai zászlóaljakat Magyarország összes népiskoláiban”. [42]Bár az érdeklődés nagy volt, annak ellenére mégis csak néhány elemi iskolában alakult iskolai zászlóalj és a kezdeményezés hivatalos támogatás hiányában rövidesen elhalt.[43]

 Sajátos kezdeményezés volt a Nyári Albert báró által 1907-ben létrehozott Nemzeti Falanx mozgalom, amely az egész országra kiterjedően megyénként és járásonként és községenként kívánta megszervezni az elemi iskolából kikerülő falusi fiatalság testedzését. Látványos monori szemléjük és bemutatkozásuk ellenére sem a kultuszminisztérium, sem a honvédelmi minisztérium nem áll a kezdeményezés mellé.[44]

 A szaporodó próbálkozásokat látva, valamint a honvédelmi miniszter kérését teljesítve Apponyi Albert kultuszminiszter 1907-ben engedélyezte a 7. és a 8. osztályos tanulók katonai kiképzését a középiskolai játékdélutánok keretében.[45] Egy éven belül 42 középiskolában szerveztek iskolai zászlóaljt, amelyek gyakran használták a lövészcsapat elnevezést is. Ennek analógiájára 1908-ban felvetődött a falusi ifjúsági zászlóaljak szervezés is, amelyekben a 16-21 év közötti falusi ifjúság katonai nevelését javasolták megvalósítani.[46]

 A falusi ifjúság számára a honvédelmi minisztérium szervezett katonai előképzést az ifjúsági lövésztanfolyamok révén.[47] 1913-ban 91 tanfolyam keretében kb. 3.500 fiatal vett részt.[48]

 Igazat kell adnunk Kemény Ferencnek, aki szerint „Minden nagy háború után mind jobban katonásítják az iskolát… a porosz-francia, az angol-búr, az orosz-japán háború után újabb erőre kap a katonai szellem az iskolában.”[49] És ehhez hozzátehetjük, hogy az iskolán kívül az egyesületek terén is.

 Hazánkban végeredményben háromszor is megbukott az ifjúság katonai előképzés iskolai zászlóaljak keretében való megszervezésének ügye és az egyéb kezdeményezések is rövid idő alatt elhaltak. Mi lehetett ennek az oka?

 Többek között az, hogy a magyar honvédelmi tárca mellett a közös hadügyminisztérium is az iskolai zászlóaljak létrehozását, valamint a „katonás nevelés” tantervi bevezetését szorgalmazta monarchia-szerte, amelyben sokan birodalmi integrációs törekvéseket véltek felfedezni. De a 19. századvég szabadelvű humanisztikus szemléletmódja, és nem utolsó sorban az elméleti oktatást nyújtó tanárok „kaszárnyaszellem”-től való félelme, még inkább a tornatanítók létérdekei is ez ellen hatottak. 

Lépések a katonai előképzés megszervezésére – Ifjúsági Honvédő Egyesületek

 Az európai államok katonai vezetői a 20. század elejére megkezdték a katonai előképzés ügyének tervszerű rendezését. Tevékenységüket akaratlanul is elősegítette az oktatás intézményi kereteinek feloldására törekvő, a testi és pragmatikus nevelést előtérbe helyező polgári pedagógiai reformmozgalom eszméinek terjedése is.

 A magyar katonai vezetés nem tartotta elégségesnek az iskolai oktatás keretében többé-kevésbé megvalósuló test-, illetve test- és fegyvergyakorlatokból álló testi nevelést, illetve a fentebb említett ifjúsági egyesületek katonai előképzési kezdeményezéseit. A korhangulatnak engedve a VKM is lépéseket a testi nevelés valamint a katonai előképzés rendszerének kidolgozására.[50]           

 Jankovics Béla kultuszminiszter 1913. novemberében felkérte tanácsadó szervét, az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT) „a magyar köznép fiatalsága, valamint a középosztály (iparos, kereskedő és mindennemű más hivatalnok osztály) egészségének, erejének, ügyességének fejlesztésére vonatkozó” kérdéskört kidolgozására.[51] A tanács az I. világháború éveiben előbb dr. Juba Adolf, majd Galambos Ede tanácsosok munkája révén megalkotta az ifjúsági korosztály Ifjúsági Honvédő Egyesületekbe tömörítésének koncepcióját, és lépéseket tett a szervezés megindítására.

 Ezek a köznép, azaz a falusi ifjúság számára szervezett egyesületek az iskolát elhagyó mindkét nembeli fiatalokat önkéntes módon szervezték volna soraikba. A belépőknek azonban a tagság 12-21 éves kor között kötelező, azon túl pedig fakultatív lett volna. A már működő ifjúsági egyesületeket át kívánták szervezni honvédővé, illetve minden 1000 főnél nagyobb lakosságú községben tervezték létrehozásukat.[52]

 Az OTT külön foglalkozott az ifjúság katonai szolgálatra való felkészítések ügyével is. Az iskolába nem járóknál a Tanács szintén az Ifjúsági Honvédő Egyesületeket jelölte meg, mint olyan szervezeteket, amelyek – „ha a katonai szolgálatra előkészítés törvényileg kötelezővé tétetnék” – alkalmasak lennének arra is.[53]

 Azonban a felvázolt elképzelések – bár bőven volt bennük katonai vonás –, nem elégítették ki a katonai vezetést, többek között azért sem, mert az egyesületek vezetése nem a Honvédelmi Minisztérium kezébe került volna. Ez utóbbi, bár egyetértett a VKM illetve az OTT által javasolt Ifjúsági Honvédő Egyesületek szervezésével, azonban az önkéntes belépésű, egyesületi formájú katonai előképzés helyett a törvényben szabályozott kötelező ifjúsági tömegkiképzés elvét vallotta.

 Végeredményben a századelő és az I. világháború alatt felvetett és részben a HM és a VKM által különböző szinteken kidolgozott katonai előképzési koncepciók épültek be és valósultak meg 1920 tavaszától a békeszerződés sérelmei által a reváns eszme jegyében megvalósuló ifjúságpolitikában.

Vallási irányzatok gyermek- és ifjúsági szervezetei a dualizmus korában

Katolikus gyermek- és ifjúsági szerveződések

 A legrégebbi szervezésű magyar iskolai diákegyesületet az Ifjúsági Mária-kongregáció.[54] Az első, kimondottan a diákok számára szervezett kongregációkat Itáliában alapították meg a jezsuita atyák a 16. század második felében. Célkitűzésük a diákok elmélyült vallásosságra nevelésére és az eredményes tanulás megvalósítására irányult. Az utóbbit leginkább a kongregációk részeként létrehozott akadémiák szolgálták, amelyeket az egyetemes neveléstörténetben az önképzőkörök elődjének tekintenek.[55] A sikereket látva 1586-tól férfiak, 1781-től a nők számára kezdtek felnőtt kongregációkat szervezni.

 Magyarországon elsőként 1581-ben, Kolozsváron alakult kongregáció. Felvidékről a vágsellyei kongregáció 1602-ben történt megalakításával Dobokay Sándor jezsuita szerzetes ültette át szűkebb hazánk területére. A 18. században már 44 város kisebb-nagyobb jezsuita középiskolájában működött ifjúsági Mária-kongregáció. A jezsuita rend 1773-ban történt feloszlatását követően a kongregációs tevékenység előbb visszaszorult, majd II. József rendeletileg be is tiltotta működésüket.[56]

 Az 1820-as évektől újra lehetővé vált a kongregációk szervezése, ennek ellenére a diákkongregációk ismételt elterjedésére csak a kiegyezést követően, 1869-től, a kalocsai jezsuita főgimnázium Ifjúsági Mária-kongregációjának megalapítása után került sor. Az itt folyó elkötelezett és eredményes szervezeti életet látva a következő évtizedekben kalocsai mintára hozták létre az új diákkongregációkat a hazai fiú és leány középiskolákban.[57] Az 1900-ban megtartott I. Katolikus Nagygyűlésen a diákkongregációk céltudatos elterjesztése és tevékenységük irányítása érdekében országos szervezésüket kezdeményezte Komárik István jezsuita atya. E kérdésben azonban – a jezsuiták térnyerésétől tartva – belső katolikus egyházpolitikai feszültségek keletkeztek.[58]            

 A főleg középiskolákban alakuló diákkongregációk nagy száma felkeltették Wlassics Gyula kultuszminiszter érdeklődését is. Egy 1901-ben számára készített és Finánczy Ernővel egyeztetett tanulmány szerint: „...már sok helyütt meghonosultak a hittantanárok aegise alatt, kiknek a püspöki conferentia által megállapított hittani utasítások (melyeket mi nem bocsátottunk ki) melegen ajánlják ily congregációk szervezését”. [59] A javaslat elvetette a kultusztárca esetleges diákkongregációkat ellenőrző, felügyelő szerepvállalását, s azok további szabad működési lehetőségét ajánlotta a miniszternek.[60] (Igaz, a jelentés kitért a kongregációk terjedésének tapintatos úton történő akadályozásának lehetőségére is!)

 Az 1905/1906-ban VKM miniszter Lukács György már az újabb diákkongregációk létrehozását segítette elő a magyar püspöki kar diákkongregációk szervezésére felhívó körlevelének az összes magyar középiskola igazgatójának való megküldésével.[61]

 A diákkongregációk kapcsolattartását a korszak legszínvonalasabb ifjúsági folyóirata, az 1902-től megjelenő Zászlónk segítette elő. A hazai kongregációs élet megerősödésével párhuzamosan 1907-től megjelent saját folyóirata is, a jezsuiták által szerkesztett Mária Kongregáció.[62]

 A fővárosban 1910 novemberében szervezett I. Kongregációs Nagygyűlésen elhatározták az autonómiájukat megőrző Mária – kongregációk szövetségének létrehozását.[63] Az 1911 májusában megalakult Magyarországi Mária-kongregációk Országos Bizottsága elnökévé dr. Barkóczy Sándor kultuszminisztériumi osztálytanácsost választották.[64]

 Ebben az esztendőben 182 kongregáció működött Magyarországon, amelyből 155 volt diákkongregáció.[65] Azaz, a felnőttek (urak, úrhölgyek, iparosok, hajadonok stb.) kongregációinak számaránya elenyésző volt az ifjúságiakéhoz képest, amelyből kifolyólag a kongregációs törekvéseket lényegében ifjúsági kongregációs „politikaként” értelmezhetjük.

 A kongregációs szervezési eredményeket és centralizációs törekvések a korabeli állami – főleg liberális és szociáldemokrata – politikai körök támadásait váltották ki. 1910/1911 fordulóján a vezető hazai napilapok és folyóiratok címlapjára kerültek a klerikális, az ultramontán, a felekezeti gyűlölködést szító, az antimodernista, a jezsuita érdekszövetkezet jelzőkkel ellátott kongregációi híradások. A magyar képviselőházban 1911. májusában több héten át kongregációs vita zajlott. A támadások kereszttüzébe főleg a jezsuiták középiskolai ifjúság körében végzett tevékenysége került.[66]

 A támadások itt nem részletezett „visszaverését” követően a diákkongregációkban egyfajta belső megújulási mozgalom indult meg, amely a hitvédelmi önképzés minőségi és intenzív felkarolására helyezte a hangsúlyt.

 De milyen szerveződések voltak, és hogyan működött az ifjúsági Mária-kongregációk a dualizmus korában?

 Mint hitbuzgalmi egyesületek, működésüket csak – jelen esetben római katolikus – egyházi szabályok és engedély alapján folytathatták, s a korabeli joggyakorlat szerint nem volt szükségük állami (minisztériumi) jóváhagyásra. Gyakorlati tevékenységüket életkori és társadalmi státus alapján szervezett szakosztályokban (hitvédelmi, karitatív, sajtó stb.), illetve akadémiákban (önképzőkörökben) folytatták. A diákkongregációkat már az 1900-as évek elejétől életkorilag kisebb (kb. 11-14 életév) és nagyobb (kb. 15-18 életév) kongregációkra bontva szervezték.

 Az elkötelezett, mély vallásosságra és hazaszeretetre nevelő kongregációs csoportok tevékenységében a heti összejövetelek, a havi közös szentáldozások és az éves lelkigyakorlatok domináltak. A tanévenként újjáalakuló Ifjúsági Mária-kongregáció tagjának lenni egy elit körhöz való tartozást jelentett. Helyi vezetőjének, az elnöknek (prézes) munkáját a tanácskozói jogkörrel rendelkező, diákokból álló tisztikar (magistratus) segítette. Az ifjúsági szervezetek hazai történetében az ifjúsági Mária-kongregációkban találjuk meg legkorábban a diákvezetőket és diák tisztségviselőket.[67]

 Az 1906/1907-es tanévben 83 (53 fiú, 30 leány), az 1917/1918-as tanévben már 177 (72 fiú, 105 leány) ifjúsági Mária-kongregáció működött Magyarországon.[68] Az 1910-es évek elejéről már középiskolától függetlenül szervezett ifjúsági – földműves, munkás és tanonc – Mária-kongregációkról is szólnak a híradások.

*   *   *

XIII. Leó pápa 1886-ban kelt, a társadalmi egyesületek megalakításáról szóló körlevele, és az 1891-ben kiadott „Rerum novarum” kezdetű enciklikájának kihirdetése után gombamódra alakultak különféle katolikus legény-, leány-, iparos-, credó-, oltár- és ifjúsági egyesületek Magyarországon is.[69]

 A tankötelezettségnek eleget tett falusi ifjúságot a helyi Katolikus Ifjúsági Egyesületek, Egyletek, Körök tömörítették. Célkitűzésük rendszerint „az iskolai ismeretek megérlelése és a valláserkölcsi alapon nyugvó cselekvési irány megszabása” volt. Számuk a 20. század első évtizedében nőtt meg, és javaslat született országos kiépítésükre is, amely szerint az Országos Katolikus Magyar Iskolaegyesület kezdeményezze az egyházmegyei tanfelügyelőségek útján a községekben történő megalakításukat.[70] Erre azonban nem került sor, annak ellenére, hogy a dualizmus kori Magyarországon 298 (Római) Katolikus Ifjúsági Egyesület, 100 (Római) Katolikus Ifjúsági Egylet és 6 Katolikus Leányegyesület és Leánykör helyi megalakulásáról van tudomásunk.[71]

 A városi, iparos és kereskedő szférában dolgozó, nőtlen iparos ifjak vallási és erkölcsi nevelésére 1845-től Katolikus Legényegyletek alakultak szerte Európában Adolf Kolping lelkész kölni legényegyletének mintájára. Az első hazai egyletet 1856 augusztusában Szántóffy Antal plébános a pest-belvárosi plébánián alapította, míg a legényegyleti mozgalom hazai elterjesztését Szabóky Adolf piarista atya szorgalmazta.[72] Célkitűzésük elsősorban a legények vallási, szakmai, családi és társadalmi életre való felkészítése volt, de foglalkozott tagjai betegbiztosítási és érdekvédelmi ügyeivel, sőt „legényházaiban” az átutazó vándortagok elszállásolásával is. A vallásos élet ápolása mellett fontos szerepet kapott a magyar nemzeti érzés és hazaszeretet fejlesztése is.

 A szakmánként szerveződő, a német „Kolpingsverein” mintájára létrehozott hazai katolikus legényegyletek száma 1904-ben elérte a 95-öt, közülük mintegy 80 egyesület 1907-ben létrehozta a Magyarországi Katolikus Legényegyesületek Országos Szövetségét.[73]

 A katolikus egyház gyermekpasztorációs munkájaként az elemi iskolások áldozásának szorgalmazására, az „imádságos életre” nevelés érdekében alakította meg dr. Tiefenthaler József lelkész – későbbi pápai kamarás, a bécsi Pazmaneum lelki igazgatója – az Eucharisztikus Gyermekszövetséget 1912. februárjában.[74] Szervező munkáját az alapszabályt összeállító Reviczky Aladár lazarista atya, a hazai eucharisztikus mozgalom élharcosa, és az Országos Központi Oltáregyesület fővárosi székházában helyet biztosító Kánter Károly prelátus segítette.

 Az esztergomi főegyházmegyei hatóság jóváhagyásával működő eucharisztikus lelki életet élő gyermekek egyesületébe a már áldozott, de még iskolába járó katolikus fiúk és leányok léphettek be 14 éves korukig. Egyszerű szabályai szerint tagjai kötelezték magukat a hetenkénti szentáldozásra, újabb tagok beszervezésére és a rendszeres imádkozásra. Az idősebbek, illetve a gyermekszövetségből kikerülők az 1912 áprilisában alakult Ifjak Eucharisztikus Szövetsége illetve a Leányok Eucharisztikus Szövetsége tagjaivá válhattak, onnan is kiöregedve a felnőtt oltáregyesületekbe léphettek be.[75]

 Az Eucharisztikus Gyermekszövetség az Örökimádás című lapban nyitott gyermekrovatot, majd ennek kereteit szűknek találva, Tiefenthaler 1915-től kiadta a Jézusom Örömöm című havi lapot, amely az év végén már 15.000 példányban jelent meg. Ugyanebben az évben Tiefenthaler kinevezése folytán megvált igazgatói tisztétől, amely poszton előbb Gamauf István, majd Horváth Rezső követték. A gyermek valamint az ifjak és leányok szövetségeinek taglétszámát nehéz megbecsülni, mivel tagjaik adatait folyamatos sorszámozással rögzítették törzskönyvükben.[76] Működésük a két világháború közötti időszakban vált számottevővé.

 Buttykay Antal Emil hitszónok kezdeményezésére 1911 októberében alakult meg a Katolikus Leányok Országos Szövetsége (KALOSZ), amely a 14 éven felüli, tanult, katolikus leányokat szervezte soraiba. Céljául tűzte ki a leányokat foglalkoztató kérdések katolikus világnézet szellemében való megválaszolását, a tartalmas életre való felkészítést, a jótékonysági munkára nevelést. Irodalmi, művészeti előadásokat, tanfolyamokat, háztartási versenyeket szerveztek tagjaiknak. 1918-ig csak a fővárosban és néhány városban alakultak helyi csoportjai. 

Protestáns gyermek- és ifjúsági szerveződések

 A Kolping-féle katolikus legényegylet magyarországi megalakulása után pesti lutheránus és református mesterlegények 1859-ben hozták létre az első Evangéliumi Legényegylet.[77] Bár vidéken is alakult néhány helyi egyesület, a szervezés azonban szűk körű maradt.

 A paraszt-, a tanonc- és az iparos ifjúság a felekezetközi szervezést megvalósító Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe (KIE) tömörültek. Az első 1883 októberében alakult meg a fővárosban, azonban a bécsi KIE mintájára készült alapszabályát a belügyminisztérium nem hagyta jóvá.[78] Hosszas előkészületek után végül 1892-ben elfogadták ez egyesület alapszabályát, igaz ekkor már Református Ifjúsági Egyesület néven. Az egyesület keretében hetente tartott bibliaórák mellett esti előadásokon irodalmi, történelmi és aktuális témák magyarázatával foglalkoztak tagjai.

 A vidéki egyesületek szaporodásával 1902-ben ideiglenesen, 1904 májusában végleg megalakult a helyi Keresztyén Ifjúsági Egyesületeket összefogó Ifjúsági Keresztyén Egyesületek Magyar Nemzeti Szövetsége, amely „a magyar evangéliumi keresztyén ifjúsági egyletek hitben, buzgóságban, szeretetben, számban és tevékenységben” gyarapodásának előmozdítását tűzte ki céljául.[79]

 A helyi Keresztyén Ifjúság Egyesületek az „ifjakat ifjak által” módszerrel történő evangelizálását az 1855-ös „párizsi alap” négyes programja szerint végezték. Ez a testi, a szellemi, a lelki fejlesztés és a szociális szolgálat együttesét jelentette. Az önkéntes alapon szerveződő helyi kisközösségek az elmélyült hitéletre szoktatással erkölcsi tartást adtak tagjaiknak, a különböző témákban tartott előadásokkal, beszélgetésekkel pedig a világban való eligazodásukat segítették elő, míg közösségteremtő erejükkel a szabadidő célszerű és tartalmas eltöltésére neveltek.

 Az I. világháború előtti és alatti időszakban a református egyház Egyetemes Tanügyi Bizottsága szorgalmazta a középiskolákban a „vallásos ifjúsági egyletek” szervezését, de erre csak a következő évtizedekben került sor.[80]

 Az iskolai oktatásból kikerült leányokat az 1904-ben alakult Magyar Evangéliumi Nőegyesületek Nemzeti Szövetségéhez tartozó Lorántffy Zsuzsanna Egylet leánykörei szervezték. A KIE-hez hasonló programmal a fővárosban és a nagyobb vidéki városok református és evangélikus gyülekezeteiben alakultak meg.[81]

 A protestáns gyülekezetek 6-12 éves korú gyermekei számára a vallástanítás, az ismeretterjesztés és a lelki közösséget kialakító hitébresztés elemeit ötvöző összejöveteleit a 19. században vasárnapi iskolának nevezték el.[82] Magyarországon az első vasárnapi iskolák 1882-ben alakultak, kezdetben az elhanyagolt szegény gyerekek lelki, hitbeli nevelésére. 1885-86-ban a főváros 11 helyszínén 780 gyermeknek tartottak vasárnapi iskolát. Később az egyházi belmissziós tevékenység gyermekszínterévé vált. Számuk gyarapodásával a vasárnapi iskolák tanítói és a mozgalom barátai 1904 decemberében létrehozták a Vasárnapi Iskolai Szövetséget. 1913-ban 448 iskolában több mint ezer önkéntes tanító 13.000 gyermeket oktatott e sajátos szerveződés keretei között. 

Önszerveződő munkás, polgári gyermek- és ifjúsági szervezetek a dualizmus korában

A tanoncszakosztályoktól a szocialista ifjúmunkás-mozgalomig

 A 19. század utolsó harmadában már nagy számban alakultak iparos, kereskedő, földmíves ifjúsági művelődési, önképző, segélyező egyesületek, egyletek, körök, amelyek egymástól elszigetelten sajátos mikrokörnyezetükben működtek.[83] A gyermekeknek és a tanoncoknak az éledő szocialista és szakszervezeti szerveződésektől való távoltartását már egy 1872-es berlini határozatban megfogalmazták.[84] Gyakorlatilag azonban a különféle szakmai szakszervezetek, egyesületek felvették soraikba a fiatal segédeket és tanoncokat is.

 A magyarországi ifjúmunkás-mozgalom szervezeti gyökerei az 1894-től a nyomdászok, asztalosok, lakatosok és más szakmák szakszervezeteiben létrejövő tanoncszakosztályokig nyúlnak vissza.[85]

 A Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és a Szakszervezeti Tanács vezetése igyekeztek távol tartani a tizenéveseket a politikától, ezért ellenezte a helyi ifjúsági szerveződések egységes országos szervezetének létrehozását.[86] Ennek ellenére az 1904 októberétől megjelenő Az Ifjúmukás című lap ezt a célt tűzte maga elé, és megvalósította a fővárosi és vidéki egyesületek kapcsolattartását.

 Az 1905-ös oroszországi forradalom hatására megerősödő szociáldemokrata baloldali ellenzék támogatásának és a helyi ifjúsági szervezetek gyarapodásának köszönhetően 1905 őszén az Ifjúmunkások Szervező Bizottsága kidolgozta, majd jóváhagyás végett benyújtotta a Belügyminisztériumba az országos szövetség alapszabály-tervezetét. Andrássy Gyula belügyminiszter azonban 1907 elején arra hivatkozva, hogy az ifjúmunkások korukra való tekintettel nem nyújthatnak garanciát az alapszabály betartására, azt nem hagyta jóvá.[87]

 Ennek ellenére az MSZDP baloldali ellenzéki politikusának, Alpári Gyulának támogatásával a párt XIV. kongresszusával egyidőben, 1907. április 1-jén megtartott fővárosi értekezleten megalakították a Magyarországi Ifjúmunkások Szabadszervezetét.[88] A szociáldemokrata párt korabeli politikai irányvonalába azonban nem illeszkedett az önálló, baloldali ellenzék által irányított ifjúmunkás-mozgalom, ezért belső pártharcok után 1910-re sikerült keresztülvinnie az önálló ifjúsági szervezetek tagságának szakmai szakszervezeti csoportokba olvasztását.

 A jogilag kiskorú iparostanoncok egyre erősödő szervezkedését látva Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter 1909 márciusában a kultusz- és a belügyminiszter egyetértésével elrendelte „…hogy az iparos (kereskedő) tanoncok egyesületekbe való belépése, vagy egyesületek alakítása megtiltandó és a hatóság területén netalán létező ily egyesületek feloszlatása iránt szükséges intézkedések megteendők”.[89] A rendelet hátráltatta a mozgalom kiterjedését, de nem akadályozta meg. 1908-ban 23 csoportban kb. 1.500 fő, 1918-ban pedig 16 helyi szervezetben kb. 3.500 tagja volt a Magyarországi Ifjúmunkások Szabadszervezetének. Végeredményben az ifjúmunkás-mozgalmi szerveződések az MSZDP és a szociáldemokrata szakszervezetek égisze alatt alakultak ki és tevékenykedtek, annak ellenére, hogy a 20. század elején a pártvezetés nem törekedett pártifjúsági szervezet létrehozására.

A cserkészet

 A 20. század eleji reformpedagógia bűvöletében Amerikában és Európában is számos kísérlet történt a gyermek- és ifjúsági korosztály iskolai és iskolán kívüli nevelési formáinak megújítására. Ezek tapasztalatai alapján az angol Robert Baden Powell tábornok kidolgozta egy új, az ifjúságnak és a társadalmi elvárásoknak egyaránt megfelelő szerveződés kereteit. A magyarul cserkészetként ismert ifjúsági mozgalom elméleti alapjait „Bi Pi” 1907-1908 telén a Scouting for Boys című füzetsorozatában adta közre.[90]

 Magyarországon az egyes vallásfelekezetek spontán csapatalakításai révén tűnt fel a cserkészet az 1910-es évek ifjúsági szervezeteinek palettáján.[91] Az 1912. évi stockholmi olimpián járt újságírók cserkészekről is szóló tudósításai után gyakoribbá váltak az egyházi, a pedagógiai és ifjúsági sajtó cserkészetet taglaló írásai, illetve egyes fővárosi lapok gúnyolódó-pellengérező cikkei.[92] Az angol, a német és a francia cserkészetről szerzett információk alapján szerveződő honi cserkészcsapatok egységes szervezését és nemzeti (országos) szövetségbe tömörítését elsőként Papp Gyula kezdeményezte. Előkészítő munkája után 1912. december 28-án a református egyház Kálvin téri épületében került sor a református, a katolikus és az izraelita cserkészvezetők találkozójára, ahol ideiglenesen megalapították a Magyar Cserkész Szövetséget.[93]

 A résztvevők többek között előkészítő bizottságot hoztak létre és deklarálták a magyarországi cserkésztevékenység nemzeti és valláserkölcsi alapon történő szervezését. Ennek előtérbe állítása a korabeli liberális fővárosi sajtó támadását váltotta ki, amely a felekezetieskedés (elkülönülés) vádjának bélyegét nyomta a cserkészszövetségre. A cserkészet vezetői ezért megegyeztek a rivális „világi” cserkészirányzat, a fővárosi tanügyi hatóságok által támogatott Magyar Őrszem Szövetség vezetőivel és egyesültek vele.

 Tas József fővárosi iskolaigazgató, a Magyar Tanítók Turista Egyesületének titkára londoni és berlini tanulmányútján 1912-ben ismerkedett meg a külföldi cserkészettel és annak vezetőivel, majd hazatérve hozzákezdett – az angol cserkészettől eltérő német Pfadfinderbund mintájára – a Magyar Őrszem elnevezésű hazai mintacsapat szervezéséhez. Demjén Géza fővárosi tanügyi tanácsos támogatásával közösen létrehozták a Magyar Őrszem Szövetség szervezetét, és 1913-ban megindították a Magyar Őrszem című lapot.

 A szervezet védnökének a székesfőváros polgármesterét, Bárczy Istvánt nyerték meg. Polgári humanizmust hirdető liberális eszmerendszerüknek és a testi, sport- és katonai képzést hangsúlyozó programjuknak köszönhetően Budapest székesfőváros tanácsa rendeletében hívta fel az alája rendelt iskolák vezetőinek figyelmét az őrszemmozgalom támogatására. Ennek megfelelően elsősorban a főváros polgári iskoláiban és állami gimnáziumaiban alakultak őrszemcsapatok.

 Az őrszemmozgalom olyan „egészséges, derék emberek” nevelését tűzte ki céljául, akik ügyes és használható tagjai lesznek a társadalomnak. Az őrszem-jelölt 10-18 éves fiúk az Istenhez, királyhoz és hazához való hűséget, az őrszem-törvények betartását, valamint a segítségre szorulók támogatását fogadták meg. Tagjait a józan életmódra, a lovagias gondolkodásra, szépre, nemesre és jóra kívánta nevelni, míg a turistáskodással, sporttal és játékkal, a szabadban való táborozással fizikailag kívánta edzeni.

 A cserkészek és az őrszemek egyesülése után az 1913. június 28-án megalakított Országos Cserkészőrszem Szövetség megvalósította a magyarországi cserkészet egységes irányítását is. Célkitűzése, hogy a 10-18 éves fiúkból erős, egészséges és ügyes, valamint hazájukat szerető, jellemes, közösségi és erkölcsi felelősségérzettel rendelkező jó polgárokat neveljenek. Elnökévé a már említett Demjén Géza tanügyi tanácsost, míg a vezetőségben Papp Gyula személyében a cserkészek a jelentősebb adminisztratív, az őrszemek Tass József révén a szervező főtitkári posztot kapták meg.

 A közel ötven csapatot egyesítő lendületes szervezőmunka menetét az I. világháború kitörése, a cserkészőrszem-vezetők nagyarányú bevonulása akadályozta meg. Az alakuló közgyűlésen elfogadott, majd 1913 augusztusában magyar királyi belügyminiszterhez felterjesztett alapszabályok sem kerültek elfogadásra.

 Ennek egyik oka a cserkészettől, mint iskolán kívüli diákifjúsági szervezettől való ellenérzés volt. Hiába dolgozta át az alapszabályokat Galambos Ede, az OTT tanácsosa és illesztette a kor iskolastruktúrájába az ifjúsági szervezetet, mégsem kerültek jóváhagyásra, ezért 1916-ra megszűnt a szövetség működése.

 Az I. világháborús nehézségek ellenére az önállóan tovább működő cserkész(őrszem) csapatok körében ismételten felmerült a szövetség gondolata. 1917. szeptember 23-án a budapesti Markó utcai főgimnáziumban tartott „cserkésztani” értekezleten megalakították a Magyar Cserkészcsapatok Háborús Bizottságát. Feladatai között a működő csapatok közötti összeköttetés megteremtését, az új csapatok alakításának elősegítését, a hazai cserkészet egységes fejlődésének biztosítását szerepeltette. A legtekintélyesebb valláserkölcsi alapon működő cserkészcsapatok azonban nem vettek rész a bizottság munkájában.

 1918 őszétől felgyorsult a cserkész önszerveződés folyamata, melyet a szaporodó igazolási kérelmek, az országos szövetség létrehozásának sürgetése mellett a kultusz-, a belügy- és hadügyminiszterhez intézett kérvények, illetve küldöttségek kérései támasztottak alá. A cserkészek háború alatti érdemeire apellálva működésük elismerését és jóváhagyását, segélyben részesítését, illetve a felszabaduló katonai anyagok kiutalását kérték.

 A háborús bizottság 1918. november 1-jétől – Sebő István cserkészvezető javaslatára – Magyar Cserkészcsapatok Intéző Bizottságává alakult, amely elsődlegesen az országos cserkészszövetség létrehozásával foglalkozott. 1918. november 24-én a budapesti kegyesrendi (piarista) főgimnáziumban sor került a Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége zászlóbontásának deklarálására, majd december 1-jén a Magyar Cserkészszövetség néven a magyarországi cserkészet egységes szövetségének megalakulására.

A Galilei kör középiskolai klubja

 A 20. század első évtizedének egyik jelentős hatású egyetemi ifjúsági szervezete az 1908 novemberében alakult Galilei kör volt. Más egyetemi ifjúsági szervezettől eltérő módon, tagutánpótlásuk biztosítása és a világnézeti nevelés hatékonyságának növelése érdekében középiskolások körében is tevékenykedtek. 1912-től középiskolai „agitációt” folytattak, s a felsős diákok számára „modern szemléletű” természettudományi, szociológiai és „világszemléleti” ismereteket tárgyaló füzetsorozatot adtak ki.[94]

 1915-re 140 középiskolával, iskolánként 15-20 diákkal építettek ki kapcsolatot.[95] A politikai életbe való bekapcsolásukra már a következő évben elkezdték a szervezetszerű középiskolai bizalmi rendszer kiépítését. Terveik szerint a középiskolás diákság számára indítandó progresszív szemináriumokat később az elemi iskolások részére is kiterjesztették volna. 1917. júniusától hetente tartott összejöveteleket a középiskolások klubja, melynek programjában előadások, könyvismertetések szerepeltek. Bár az 1918 januárjában feloszlatott – de ténylegesen 1919 márciusáig működő – Galilei kör végeredményben sosem épített ki szervezeti kereteket a középiskolások számára, azonban kapcsolata a diáksággal, azok radikalizálódásában játszott szerepe meghatározó erőt képviselt.

Természetvédelem az ifjúság körében – Országos Ifjúsági Madárvédő Liga

 Az Országos Állatvédő Egyesület 1905/1906. évi Gyermek Naptárában felhívást intézet a tanulóifjúsághoz ifjúsági állatvédő egyesületek alapítására.[96] Természetvédő és erkölcsnemesítő célkitűzéseik támogatásáért Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszterhez fordultak, aki 1906 tavaszán elrendelte az elemi népiskolákban, hogy minden évben május vagy június hónapban külön napon a fenti szellemben méltassák a Madarak és Fák Napját.[97]             A VKM az ifjúság állatvédelemre nevelését támogatva 1908-ban engedélyezte az Országos Ifjúsági Madárvédő Liga-mozgalom iskolai szervezését is.[98] Sőt, 1912-ben Zichy János kultuszminiszter az Országos Állatvédő Egyesületet felhatalmazta „a madarak és fák napjának megünneplése, valamint ezzel összefüggésben az Országos Ifjúsági Madárvédő Liga szervezése” kapcsán a tanügyi hatóságokkal való közvetlen kapcsolattartásra is. A részletes adatszolgáltatásból tudjuk, hogy Ligát 1910-ben 291, míg 1913-ban 787 iskolában szervezték meg több mint 150.000 taggal.[99]

*   *   *

 A 19. századvég felgyorsult polgári fejlődésének következtében a monarchiabeli Magyarországon kialakuló lázas egyesületi élet új mintával szolgált az ifjúság nevelésével, tudatformálásával foglalkozó erőknek.Az ifjúsági egyesületi formát, mint új nevelési színteret az állami közoktatásügyi vezetés az iskolai nevelés kiegészítő tényezőjeként, illetve iskolai képzést követő, az oktatásból tömegesen kikerülő ifjúság formálására, további „nevelésére” próbálta felhasználni. A honvédelmi vezetés a katonai előképzés bevezetésére, míg a különféle vallási irányzatok hitelveik szélesebb körben való átadására, illetve elmélyítésére törekedtek támogatott szervezeteik és egyesületeik körében. Az említett ifjúsági egyesületi kezdeményezések egy részét ezért az állami ifjúságpolitika első egyesületi formájú megnyilatkozásainak is tarthatjuk.

 Az ifjúsági szervezeti élet hazai kialakulására számottevő hatást gyakoroltak a francia közoktatás-politikai, a 20. század eleji reformpedagógiai irányzat, valamint az USA-ból érkező ifjúságszervezeti kezdeményezések hírei. Az ifjúság életkorhoz és társadalmi státuszhoz illesztett gyermek- és ifjúsági egyesületeit hozták létre a különféle vallási irányzatok, s megindult a szakszervezeti munkásmozgalom ifjúsági mozgalmának és a 20. század egyik legjelentősebb ifjúsági szerveződésének, a cserkészetnek a hazai szervezése is.

 A dualizmus kori ifjúsági egyesületi élet fő jellemzői a helyi, egymással kapcsolatot nem tartóegyesületek létrejötte, a (főleg közoktatási, egyházi) intézményi formákhoz való kapcsolódás, a korlátozott önkormányzatiság volt. Az ifjúsági egyesületi élet elterjedésével és a hazai társadalompolitikai fejlődéssel párhuzamosan az 1910-es évek pedagógiai sajtójában is megjelentek a „szervezeti”, „szövetségi” formájú, az állami ráhatásoktól mentes, alulról építkező, önkormányzati irányítású ifjúság szervezeti koncepciók.   


JEGYZETEK
 

[1] Tanulmányomban nem vállalkozom a főiskolai és egyetemi diákszervezetek, valamint a gyermek- és ifjúsági korosztályt segítő, támogató egyesületek bemutatására. A témakör áttekintéséről lásd: P. Miklós Tamás (1997):. „Ifjúsági szerveződések évszázada!? Gyermek- és ifjúsági szervezetek a 19.-20. századi Magyarországon. Új Pedagógiai Szemle, 11. sz. 35-43. p.

[2] Bővebben lásd Kelemen Elemér (2002): Hagyomány és korszerűség. Oktatáspolitika a 19-20. századi Magyarországon. Bp. 26-33. p., illetve 124-129. p.

[3] Mosdóssy Imre (1897): Ifjúsági egyesületek. Néptanítók Lapja, 46. sz. 1. p.

[4] Bodolay Géza (1987): A diáktársaságok hagyománya és a honismeret. Honismeret, 1. sz. 71-72. p. A témakörről lásd bővebben Bodolay Géza (1963): Irodalmi diáktársaságok 1785-1848. Bp., 809 p.

[5] Részletesen lásd Csorba Sándor (2000): Reformkori diákegyesületek Patakon és a társalkodási egyesület Pozsonyban. Bp., 312 p.

[6] Lubrich Ágost (1868): Neveléstudomány. II. köt. Pozsony,. 576. p.

[7] VKM 15.501/1868. sz. rendelet. Közli: Bereczky Imre (1906/1907): A középiskolai önképzőkörök. Gyakorlati Paedagógia, 9-10. sz. 408. p.

[8] VKM 731/1887. eln. sz. rendelete. Magyarországi rendeletek tára. Bp. 1887. 1396-1397. p.

[9] VKM 155.956/1912. sz. rendelet. Hivatalos Közlöny, 1913. 3. sz. 38-40. p.

[10] Lásd erről bővebben Gergely Ferenc (1975): Sportköreink előtörténetéhez. A testnevelés tanítása, 5. sz. 134-138. p.

[11] Az Országos Erkölcsnemesítő Egyesület Irányi Dániel kezdeményezésére alakult meg 1886-ban. Programjában az erkölcsösségnek, a vallásosságnak, a testvériségek és a hazaszeretetnek köz- és magánéletben való terjesztését tűzte ki céljául. A József főherceg védnökségével, gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter elnökletével működő egyesületnek 1894-ben 200 fő tagja volt. Lásd Halász Ferenc (1902): Állami Népoktatás. Bp., 63. p.

[12] Bővebben lásd Gyulay Béla (1891): Alakítsunk ifjúsági egyesületeket. Néptanítók Lapja, 20. sz. 170-171. p., illetve Az „Országos Erkölcsnemesítő Egyesület” elismerése. Néptanítók Lapja, 1892. 43. sz. 381-382. p

[13] 22.161. sz. VKM rendelet. 1892. június 4. Néptanítók Lapja, 1892. 49. sz. 442. p., illetve 7.135. sz. VKM rendelet. 1894. február 7. Hivatalos Közlöny, 1894. 5. sz. 48. p.

[14] Lásd Mosdóssy I (1897) :1-4. p.

[15] Utasítás az állami elemi iskolák gondnokságai részére. 32.055/1901. sz. 103.§. Hivatalos Közlöny, 1902. 7. sz. 126. p.

[16] VKM 21.015/1902. sz. 1902. március 22. Hivatalos Közlöny, 1902. 7. sz. 125-129. p.; A rendeletet ismertette és az ifjúsági egyesületek szervezését ajánlott: Magyar Paedagógia, 1902. 267-268. p.

[17] Lásd erről bővebben: P. Miklós Tamás (1998): „Állami” indíttatású ifjúsági egyesületek a századeleji Magyarországon. Iskolakultúra, 6-7. sz. 116-124. p.

[18] VKM 41.846/1903. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1903. 15. sz. 362-363. p.

[19] VKM 3.500/1905. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1905. 19. sz. 335-337. p., illetve lásd VKM 57.086/1907. sz. körrendelet. Hackl N. Lajos rövid idő alatt 70 daloskört szervezett meg. Közli Juba Adolf (1917): Az ifjúsági egyesületek kérdése. Magyar Paedagógia, 265. p.

[20] Schön István (1907): Az Ifjúsági Könyvtár ás az Ifjúsági Egyesület a gyakorlati kiképzés szolgálatában. Magyar Tanítóképző, Január. 16-19 p.

[21] A részletes adatok megtalálhatók P. Miklós Tamás (1990): A magyarországi „állami” indíttatású ifjúsági egyesületek 1907. évi címtára. (Zánka, 15 p.) kéziratában, amely Petri Mór (1908): Az ifjúsági egyesületek a népművelés terén. Bp., c. könyve adatainak felhasználásával készült.

[22] VKM 31.152/1914. sz. rendelete. Rendtartási szabályzat. Bp., 1916. 47. p.

[23] Juba Adolf (1917): Az ifjúsági egyesületek kérdése. Magyar Paedagógia, 266. p.

[24] A „tanonc” szó a 18-19. századforduló nyelvújítóinak alkotása. Jelentése a céheket megszüntető 1872. évi ipartörvény megjelenése után szűkült le, és váltotta fel az inas kifejezést. A szóhasználat az iparosmesterek mellett szakmát tanuló gyereket jelentette. 1900-ban a kisiparban 110.000, a gyáriparban 11.000, 1910-ben 165.000, illetve 22.500 tanonc dolgozott.

[25] VKM 21.411/1907. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1907. 9. sz. 97-99. p.

[26] Lásd VKM 37.715/1908. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1908. 8. sz. 98-99. p.; VKM 24.678/1909. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1909. 9. sz. 223-224. p.; VKM 125.813/1911. sz. körrendelet. Hivatalos Közlöny, 1911. 24. sz. 495-496. p.

[27] Kereskedelemügyi m. kir. miniszter 101.213/1908-VI. sz. rendelet. Lamotte Károly – Zobor Miklós (1922): Egyesületi jogszabályok. Bp., 62-63. p.

[28] Szabó József János (1995): A katonai gondolkodás főbb vonásai az első világháború előtt és alatt. In.: A magyar katonai gondolkodás története. (szerk. Ács Tibor) Bp., 107-108. p.

[29] 1868. évi XXXVIII. tc. 55.§.,64. §., 74. §. és a 88. §. Belicza József (1889): Népoktatási törvények és rendeletek gyűjteménye. Bp., 9-13. p.

[30] Földes Éva – Kun László – Kutassi László (1977): A magyar testnevelés és sport története. B., 175. p.

[31] Ifjúsági véderő. Zala-Somogyi Közlöny, 1871. 16. sz. 2. p.

[32] Volf György (1872): Az „ifjúsági véderő”. Magyar Tanügy, 5. sz. 233-239. p. illetve Volf György (1873): Az ifjúsági véderő viszonya az iskolához. Országos Középtanodai Tanáregylet Közlönye

[33] „Gyermekkoromban én magam is így tanultam a katonáskodást, és pedig egészen komolyan, minden nagy szünidőben naponta fegyvert forgatva, a tanév alatt pedig hetenként kétszer, legfeljebb háromszor. Az elméleti oktatásban is kijutott nekünk, oly komolyan vette az ügyet az öreg honvéd százados, ki azonban 20-30 gyermeknél többet 10-14 éves korban összeszedni nem tudott.” –írta később visszaemlékezésében az ifjúsági véderőről egy résztevő. Juba Adolf (1906): Az iskolai zászlóaljakról. Néptanítók Lapja, 48. sz. 6. p.

[34] Ennek 1.§-a: „Minden állami-, községi- és felekezeti középtanoda, tanítóképezde, felső nép-, polgári-, szak- és magániskola 15 éves kort betöltött s 20 éves kort meg nem haladt növendékei a katonai és fegyvergyakorlatok tanulására kötelezettek.” A törvényjavaslat szerint a tanév folyamán legalább hat hónapon át, minimum heti két órányi tanítást kellett volna fordítani a gyalogsági-, test- és fegyvergyakorlatokra és a céllövésre. Közli Weber Rudolf (1873): A tanuló ifjúság fegyvergyakorlatai. Magyar Tanügy, 7. sz. 398. p.

[35] Az Országos Középiskolai Tanáregyesület 1872. évi közgyűlése határozatában mondta ki „rosszallását az ifjúsági hadgyakorlatok felett” és a „civilisatio ellen intézett valóságos merényletnek” nevezte azt. Elutasító véleményt a képviselőházhoz intézett 1872. évi feliratában fogalmazta meg. Lásd Ferenczy József (1882/83): Az iskolai zászlóaljakról. Az Országos Középiskolai Tanáregyesület Közlönye, 2. sz. 135. p., illetve Az Országos Középiskolai Tanáregyesület történetéhez. Alexander Bernát (1891): (szerk.): Az OKT huszonötödik jubiláris közgyűlése Budapesten 1891… Bp., 42. p. Lásd még az „ifjúsági véderő” ellen érvelő Volf György cikkeit a 32. sz. hivatkozásnál.

[36] Lásd erről a törvényjavaslat elfogadását ellenző Matolay Etele (1873): írását. Az ifjúság katonai és fegyvergyakorlatai. Hon, június 15.

[37] Bély Miklós (1940): A gimnáziumi testnevelés múltja. Bp., 134-145. p.

[38] A törvényjavaslat 29. §-át közli Bély M (1940): 138. p.

[39] Közli az ifjúsági zászlóaljak szervezését ellenző Ferenczy József (1882/83): Az iskolai zászlóaljakról. OKTK, 2. sz. 136. p.

[40] Pesti Napló, 1882. 204. sz.

[41] Felméri Lajos: (1882): A középiskolai nevelés és a katonai gyakorlatok. Középiskolai Szemle, 8. sz. 517-532. p. illetve Ferenczy József (1882/83) id. m. 134-140. p.

[42] Balogh Dénes (1905): Iskolai zászlóaljak szervezése. Néptanítók Lapja, 30. sz. 7-8. p.

[43] Balogh Dénes (1906): Az iskolai zászlóaljakról. Néptanítók Lapja, 42. sz. 4-6. p.

[44] Nyári Albert (1914): Az első magyar cserkészmozgalom. A Cél, 3. sz. 235-240. p.

[45] A VKM a 25.954/1900. és a 30.603/1900. sz. rendeleteivel tette kötelezővé a játékdélutánok megszervezését a középiskolákban, és erre a célra az állami költségvetésben 20.000 koronát biztosítottak. A játékdélutánok keretében való katonai kiképzést a honvédelmi miniszter 9.699/1907. XI.14. számú átirata alapján kiadott VKM 82.950. sz. rendeletet szabályozta. Lásd Bély Miklós: 1940. A gimnáziumi testnevelés múltja. Bp., 86. p. és 103. p.

[46]Vagyas Endre (1908): Falusi zászlóaljak. Néptanítók Lapja, 36. sz. 1-3. p.

[47] Az 1899-1902 angol-búr háború katonai tapasztalatai a célbalövés gyakoroltatásának fontosságára hívták fel a figyelmet. Magyarországon Szemere Miklós 1902-ben mozgalmat kezdeményezett a „céllövő sport” népszerűsítésére, amelyhez az elsőként a zilahi ev. ref. főgimnázium tornaköre csatlakozott. Az ifjúsági céllövő tanfolyamokat elsősorban az ifjúsági egyesületekben tudták megszervezni. Lásd erről: P. Miklós Tamás (1992): Adalékok a századeleji magyar katonai előképzés történetéhez (1900-1918). Hadtörténelmi Közlemények, 4. sz. 100-101. p.

[48] Közli Galambos Ede (1917): Ifjúsági Honvédő Egyesületek. Bp. 24. p.

[49] Kemény Ferenc katonai nevelésről a Magyar Pedagógiai Társaság felolvasó ülésén tartott előadását ismerteti Havas Irma (1908): Katonás nevelés. Néptanítók Lapja, 53. sz. 8-9. p.

[50] Részletesen lásd P. Miklós Tamás: Adalékok a századeleji…I. m. 104. p.

[51] VKM 175363/913. V. sz. rendelete. 1913. november 4. Magyar Országos Levéltár (MOL), VKM K500-1917-16-1924.

[52] Galambos Ede (1916): Ifjúsági Honvédő Egyesületek. Bp.

[53] Az ifjúságnak katonai szolgálatra előkészítése. Jelentés az Országos Testnevelési Tanács 1913-1916. évi működéséről. Bp. 1916. 15. p.

[54] Bővebben lásd erről P. Miklós Tamás (1995): Adalékok a hazai ifjúsági Mária-kongregációk történetéhez (1581-1918) In.: „1000 éves a magyarországi iskola” Veszprém megyei neveléstörténeti tanulmányok. Veszprém, 138-151. p. illetve Mészáros István (1989): Iskolatörténeti kaleidoszkóp II. Bp., 45-48. p.

[55] Bővebben lásd Gyenis András (1936): A középiskolai önképzőkörök eredete. Mária-kongregáció. Április, 17-18. p., illetve Május, 16-17. p.

[56] Bangha Béla (1911): Mi a kongregáció? Bp., 11-13. p.

[57] A kalocsai kongregáció jubileuma. Mária Kongregáció, 1912. Február, 206-207. p.

[58] Komárik István (1912): A magyar Mária-kongregációk fejlődése az utolsó évszázadban. Mária Kongregáció, December, 107. p. Az egyházon belüli „joboldali radikalizmus katolikus” jelentkezéséről lásd még Gergely Jenő (1977): A politikai katolicizmus Magyarországon. 1890 – 1950. Bp., 44-19. p.

[59] A püspöki kar 1900-ban fogadta el a hittan középiskolai oktatására vonatkozó rendeletét. Nyomtatásban lásd: Tanítási terv és utasítások. Bp., 1910. 18. p.

[60] Mária Congregatiok. 1901. december 13., illetve MOL, K-721-2/d. 1901.

[61] VKM 69.485/1905. sz. utasítás. Idézi Bangha B. (1911): 25. p.

[62] Az egyházmegyei hatóság 7623. sz. engedélyével a Budapesti Urak Mária-kongregációja adta ki a Mária-kongregáció c. lapot, amelynek első szerkesztője a jezsuita Bus Jakab, majd 1910 szeptemberétől Bangha Béla lett. 1912 őszén a lap előfizetőinek száma elérte a 11.000 főt, amelyből 3-4.000 fő volt felnőtt! Bangha Béla (1912): Új folyóiratunk. A Magyar Kultúra. Mária Kongregáció, December, 111. p.

[63] Bonta Károly (1910): A kongregációi szervezkedés. Mária Kongregáció. December, 115-118. p. A határozati javaslatot lásd: A kongregációi nagygyűlés lefolyása. Uo. 142. p.

[64] Az Országos Bizottság 150 taggal alakult és 40 tagú választmányt hozott létre. A Mária-kongregációi otthon alapkőletétele. Mária Kongregáció, 1911. Június, 316-319. p.

[65] Mária Kongregáció, 1912. Szeptember, 4. p.

[66] A Mária-kongregációkkal szemben megfogalmazott vádakat egybegyűjtve közli Fäber Oszkár (1911): A klerikális veszély. Bp., 56 p.

[67] Lásd bővebben Bus Jakab (1907): Kalauz a Mária-kongregációk számára. Bp., 330 p.

[68] Részletesen lásd: P. Miklós Tamás (1995): 150-151. p.

[69] XIII. Leo pápa 1886. augusztus 22-én kelt „Quod multum diuque” körlevelében katolikus társadalmi egyesületek alakítására szólította fel a magyarországi püspököket. Prohászka Ottokár (1891): (szerk.) Szentséges Atyánknak, XIII. Leó pápának beszédei és levelei. Bp., 250-260. p.

[70] Babits Lajos: 1908. A kath. ifjúsági egyesületekről. Népnevelő, 38. sz. 306. p.

[71] Lásd P. Miklós Tamás (1990): Vidéki ifjúsági egyesületek, egyletek, körök… címtára a reformkortól 1948-ig. Zánka, 1-14. p.

[72] Magyar Katolikus Lexikon. VI. köt. (főszerk. Diós István) Bp. 2001. 365. p.

[73] Lásd Erdősi Károly (1904): Szociális vezérkönyv katolikus agrárifjúsági és munkásegyletek alakítására és vezetésére. Bp., A statisztikai adatot közli az Igaz Szó, 1905. március 12.

[74] Reviczky Aladár (1912): Eucharisztikus Gyermekszövetség. Katholikus Nevelés, 2. sz. 75-76. p. Az eucharisztia (görög eukarisztia = hálaadás) – magyarul oltáriszentség – a katolikus hittan egyik központi fogalma. Az oltáriszentség az egyház tanítása szerint a legfölségesebb a szentségek között. Az Eucharisztikus Gyermekszövetségről bővebben lásd P. Miklós Tamás (1992): Eucharisztikus Gyermekszövetség. Tantusz, 8. sz. 18-19. p.

[75] Reviczky Aladár (1912): Eucharisztikus szövetségek. Katholikus Nevelés, 5. sz. 225-226. p.

[76] 1925-ben 63 vidéki szövetség működött, s addig az Időpontig 130.000 gyermek lett taggá avatva.

[77] Első évi tudósítvány a pesti Evangéliumi Legényegyletről. Pest, 1860. 8. p.

[78] Bővebben lásd erről Kovács Bálint (1993): A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE). In.: Tenke Sándor (szerk.): Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 56-83. p.; P. Miklós Tamás (1991): „…a reformálás az ifjabb nemzedék dolga.” Mozaikok a magyar református ifjúsági mozgalmak, szervezetek történetéből (1859-1950). Zánka, 14 p.

[79] 25 vidéki KIE egyesület közül 17 alapította meg a Nemzeti Bizottságot. Lásd Kovács B. (1993): I. m. 64. p.

[80] Barcza József (1993): A magyarországi református ifjúsági egyesületek és mozgalmak egyháztörténeti háttere a két világháború között. In.: Tenke Sándor (szerk.): Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 49. p.

[81] Barcza Józsefné (1993): A Magyar Keresztyén Leányegyesületek Nemzeti Szövetsége… In.: Tenke Sándor (szerk.): Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 84-85. p.

[82] Dobos László (1992): Vasárnapi iskola. Tantusz, 4. sz. 6. p.

[83] Részletes kimutatásukat lásd P. Miklós Tamás (1990): (szerk.): Vidéki ifjúsági egyesületek, egyletek, körök a… címtára a reformkortól 1948-ig. Zánka, 42-59. p. (Kézirat)

[84] Lásd erről Svéd László – Gál Lajos (1968): Fél évszázados harc az ifjúság szolgálatában. Bp., 6-7. p.

[85] Lásd bővebben: P. Miklós Tamás (1993): A szocialista ifjúmunkás-mozgalom kezdetei. Tantusz, 3. sz. 4-5. p.

[86] Barna Sándor visszaemlékezése. Közli Svéd László (1956): A magyarországi szocialista ifjúmunkás-mozgalom (1905-1908). Párttörténeti Közlemények, 6. sz. 47. p.

[87] Mit tegyünk? Az Ifjúmunkás, 1907. február 15.

[88] A szabadszervezet a hazai munkásmozgalom féllegális egyesületi formája volt. Amikor a korabeli egyesülési jogszabályokra hivatkozva hivatalosan nem engedélyezték a legális szervezkedést, akkor valami – jelen esetben Az Ifjúmunkás lap előfizetői - köré csoportosulva hoztak létre sajátos szervezeteket, amelyek korlátozott körülmények között működhettek.

[89] Közgazdasági Értesítő, 1909. április 1. 5-6. p. Ismertette: A szülői hatalom ürügye. Az Ifjúmunkás, 1909. április 1.

[90] Baden Powell jegyzőkönyvbe mondott vallomása 1918. május 24-én az Egyesült Államok londoni konzulátusán. Magyar Cserkész, 1924. 8-9. sz. 133. p. A cserkészetről lásd bővebben Gergely Ferenc (1989): A magyar cserkészet története 1910-1948. Bp.,

[91] A Baden Powell angol tábornok által 1908-ban megindított angol cserkészetről (boy scouts) az első magyarországi híradás a nagybecskereki főgimnázium 1909/10. évi értesítőjében jelent meg, ahol Králik László tanár ismertette az alapító: „Scouting for Boys” c. könyvét. Gineverné Győry Ilona Londonban az angol Szülők Nemzeti Nevelési Szövetsége (PNEU) konferenciáján egyedüli külföldi felszólaló résztvevőként hallotta Baden Powell altábornagy scout intézményről szóló előadását, amelyről ismertetést írt. Gineverné Győry Ilona (1910): A „Scout” intézmény Angliában. Népművelés, 37. sz. 172-175. p. Az ezt követő sajtóhíradások hatására helyi kezdeményezésű cserkészcsapatok alakultak több helyen: A Budapesti Református Ifjúsági Egyesületben (BRIE) dr. Szilassy Aladár és Megyercsy Béla 1910-ben, a fővárosi II. kerületi Királyi Egyetem katolikus főgimnáziumában (KEG) Kánitz István növendék 1911-ben, a Regnum Marianum intézetében, a Rákóczi kollégiumban, valamint a piarista gimnáziumban, 1912-ben alakult cserkészcsapat.

[92] Dobos László (1960): A magyar cserkészet kritikája a hazai pedagógiai sajtóban. 1912-1917. In.: Tanulmányok a neveléselmélet köréből. Bp., 141-155. p.

[93] Sik Sándor (1922): (szerk.): Magyar Cserkészvezetők könyve. Bp., 322.p.

[94] Jelentés a Galilei Kör 1911/1912. évi működéséről. Bp. 1912. 11. és 17. p.

[95] A Galilei-Kör közgyűlés és választmányai ülésének jegyzőkönyve. 1915-1916. Közli Gellért László (1970): Diákok a forradalomban. 1918-1919. Bp. 13. p.

[96] Gyermeknaptár. Bp., 1905.

[97] A madarak és fák napjának hazai megünneplése az Amerikai Egyesült Államokban a Madarak napja (Birds day), illetve a Fák Napja (Arbor day) szokásának átvétele volt. VKM 26.120/1906. sz. körrendelete. Közli Fodor Árpád: 1911. A madarak és fák napjáról szóló iskolai jelentések I. évkönyve. 1910. Bp., 104-105. p.

[98] A liga az iskolákban mindenféle alakiság nélkül volt létrehozható, mivel a belügyminiszter eltekintett az alapszabályszerű, egyesületi alapon való szervezéstől. A tanulók fogadalom alapján kötelezték magukat az állatok, kivált a madarak védelmezésére. Erről egy felvételt igazoló és a fogadalom szövegét tartalmazó nyomtatványt valamint egy jelvényt kaptak a gyerekek. VKM 27.171/1908. sz. körrendelete. Közli Fodor Á. (1911): 107. p.

[99] VKM 53.402/1912. sz. rendelete. Közli Fodor Árpád (1913): A madarak és fák napjáról szóló iskolai jelentések III. évkönyve. 1912. Bp., 7-8. p., illetve lásd 137. p.





Készítette