Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2005. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Fehér Katalin: "Megnyitá a valóságos tudományoknak ajtaját" - Apáczai Csere János évfordulójára

380 évvel ezelőtt, 1625-ben született a 17. század magyar művelődési, tudományos és irodalmi mozgalmainak legjelentősebb képviselője, Apáczai Csere János, akiről egykori tanítványa, a politikus Bethlen Miklós jegyezte fel önéletírásában, hogy ő volt az, aki "megynyitá Erdélyben a valóságos tudományoknak ajtaját". Valóban, munkásságában összegződött és egységbe rendeződött a korabeli Európa valamennyi korszerű szellemi irányzata. Ő volt a modern racionalizmus első magyar képviselője, aki minden kortársánál tisztábban látta a világi tudományosság értékét egy olyan korban, amikor a hazai iskolákban a latin klasszikus műveltség és a teológia állt a középpontban, amikor természettudományos ismereteket alig tanítottak. Életművében olyan problémákat vetett fel, amelyek csak egy századdal később, a felvilágosodás időszakában valósultak meg.

A szabad székely családból származó Apáczai Kolozsváron középfokú, majd a gyulafehérvári főiskolán akadémiai tanulmányokat folytatott, ahol Johann Heinrich Biesterfeld, az európai hírű tudós volt a tanára.  A kiváló diák a Bethlen Gábor által alapított ösztöndíjjal az akkori idők legfejlettebb polgári államában, Hollandiában folytathatta tanulmányait 1648 és 1653 között.  Franeker, Leyden és Utrecht egyetemein nagyhírű professzorok előadásait hallgatta. Megismerkedett Descartes filozófiájával, (melynek oktatását akkoriban még a szabadelvű Hollandia egyetemein is tiltották), Copernicus és Galilei tanításaival, magáévá tette a modern tudományos világképet. Az újonnan alapított harderwiijki egyetemen ő volt az első, aki doktorátust szerzett. Utrechtben kezdte írni alapvető jelentőségű tudományos művét, a Magyar enciclopaedia-t, mely ott is jelent meg, már a szerző hazatérése után, 1655-ben, 1653-as évszámmal.

Apáczai hatalmas érdeme, hogy szintézisbe ötvözte kora tudományos eredményeit. Kezdeményezését az tette páratlanná, hogy mindezt nem a korszak tudományos nyelvén, latinul, hanem magyarul írta. Apáczai, mikor a művelt európai nemzetek tudományos szakirodalmát tanulmányozta Hollandia egyetemein, rájött, hogy elmaradottságunk legfőbb oka a magyar nyelvű világi műveltség hiánya. Éppen ezért új magyar szavakat teremtett, új kifejezéseket alkotott, hiszen a magyar nyelv akkoriban még nem rendelkezett a modern tudományok fogalmait tükröző szakkifejezésekkel. Apáczai a műben nem használ idegen szavakat, de bőven merít a székely tájnyelv szókincséből.

A tizenegy részből álló művet iskolai használatra szánta. Nem törekedett eredetiségre, az enciklopédia anyagát kora legszínvonalasabb és legkorszerűbb tudományos kézikönyveiből válogatta, Descartes, Ramus, Le Roy, Amesius és Alsted munkáiból. Kézikönyve a descartesi ismeretelmélettel indul, ehhez kapcsolódik a logika, mint a gondolkodás tudománya és a matematikai ismeretek összefoglalása, mely már a valóság megismerését készíti elő. Ezt követi a csillagászat, mely még matematikai jellegű természettudomány. Ez vezet át a valódi természettudományokhoz, az élettelen természet, majd a növény- és állatvilág, valamint az ember biológiai-fiziológiai bemutatásához. A „csinálmányokról” szóló rész az emberi kéz műveit rendszerezi. Apáczai ide sorolja a leíró földrajzot, az építészetet és a gazdasági ismereteket. Miután bemutatta a fizikai valóságot, csak azután fordul a társadalomtudományok felé. Ezek közül a történelemmel, az etikával, a politikai tudományokkal és a neveléstudománnyal foglalkozik részletesebben. A rendszert a teológia zárja.

Az egyes részek terjedelmét összevetve megállapítható, hogy a mű 257 lapján a szerző természettudományi-matematikai tudományokkal foglakozik, 74 lapon olvashatunk a társadalomtudományokról, és 47 lapon a teológiáról. A mű tehát erősen természettudományos jellegű, korszerű ismereteket magába foglaló rendszer. A szerző azt a célját, hogy magyarul adja a világi tudományosság teljességét, maradéktalanul elérte. Emellett a Magyar encyclopaedia 17. századi irodalmunk különlegesen értékes darabja azért is, mert stílusa világos, érthető, magyaros, értekező prózánk egyik kiemelkedő darabja.

A tehetséges, fiatal tudós könnyen talált volna magának egyetemi katedrát Hollandiában, meg is hívták az utrechti egyemre, de ő engedve az otthoniak hívásának, ifjú feleségével, Aletta van der Maet-tal, és csecsemő fiával 1653 augusztusában hazatért Erdélybe. Gyulafehérváron, az akadémián kapott tanári állást, ahol a poétikai osztály vezetésével bízták meg. 

Tanári székfoglalójában a bölcsesség tanulásáról beszélt, arról, hogy szükségesek a változtatások mind az iskolában, mind az életben. „Akik azt sugdossák közöttetek, hogy az ősök szokásán nem kell változtatni, azoknak tudniuk kellene, hogy az ősi szokásokhoz való ragaszkodás semmi más, mint a tévedések káros belénkrögződése. Figyeljenek az ilyenek azokra a változásokra, melyek napról-napra a szemünk láttára születnek.” – mondta ezt Apáczai akkor, amikor az angol polgári forradalom, II. Károly kivégzése és Cromwell uralma nyomán hatalmas változások sora következett be Európában. És mondta ezt Apáczai Erdélyben, ott, ahol II. Rákóczi György fejedelem rettegett minden változástól.

A fiatal tanár alig kamatoztathatta megszerzett tudását a gyulafehérvári akadémián. Az előírt tananyag nem tette lehetővé a korszerű, és főleg a természettudományos ismeretek oktatását. Apáczai azonban megpróbálkozott a lehetetlennel, az adott keretek között újat nyújtani. Tanítványai szerették, termékeny munkás évek következtek.

1654-ben jelent meg Gyulafehérváron a Magyar logikátska, melyet Ramus nyomdokain haladva készített, de forrása humanista példáit „szép, könnyű és gyermeki példákkal” cserélte fel, hiszen könyvét a gyermek Rákóczi Ferencnek ajánlotta. E kis tankönyv függelékében jelent meg a Tanács című pedagógiai irata, melyet Fortius flamand humanista művei nyomán magyarul adott közre. A forrást teljesen szabadon kezelte, tehát a mű nem szolgai fordítás. A Tanács egy olyan diáknak szóló útmutatás, aki nem bízik magában, nem hisz abban, hogy képes elsajátítani a tananyagot. A szerző a tanulás módszerére ad útmutatást, célja a kishitűség eloszlatása, a nehézségekkel való szembenézésre, a nagy feladatok vállalására való biztatás. A Tanács logikus gondolatmenetével, pátoszával ragadja magával az olvasót.

1655-ben a gyulafehérvári kollégium vezető professzori székét a Magyarországra menekült Basirius Izsák kapta meg, a kivégzett II. Károly angol király gyóntatója, udvari papja, aki érthető módon gyűlölte a változásokat, az új, haladó eszméket.

1655. szeptember 24.-én egy kikényszerített nyilvános vita zajlott le a kollégiumban Apáczai és Basirius között. A vitán az erdélyi politikai élet előkelőségei között a fejedelem is jelen volt. Kéziratos töredékek, jegyzőkönyvi kivonatok tudósítanak a vitáról, melynek során Basirius arról beszélt, hogy a szabályszegők, a változásokat kívánók előbb az iskolát forgatják fel, majd az egyházat, végül az országot, aminek az lehet a vége, hogy itt is, mint Angliában, porba hull az uralkodó feje. Apáczai hiába próbálta a változásokkal kapcsolatos meggyőződését filozófiai érvekkel alátámasztani, nem ment semmire. Aki Erdélyben ekkor új eszmékről beszélt, aki bólogatás helyett gondolkodásra akarta nevelni a fiatalokat, aki maga is gondolkodott és írt, az mindenképpen veszélyes embernek számított. Álláspontját nem fogadhatták el. A vita után állásából elmozdították, nem taníthatott tovább.

Az akkor már országszerte híres tudós professzort Lorántffy Zsuzsanna Sárospatakra akarta vinni az ottani kollégiumba, Comenius utódjaként. Ez sem valósulhatott meg. Végül jóakarói és tisztelői elérték, hogy az akkor már beteg, súlyos tüdőbajban szenvedő Apáczait Kolozsvárra  nevezzék ki az igen rossz állapotban lévő református kollégium tanárává. Gyulafehérvári tanítványai közül sokan követték őt ide is. 1656. november 20.-án a hallgatók népes gyülekezete előtt tartotta meg beköszöntő beszédét „Az iskolák fölöttéb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól” címmel. Több ez mint pedagógiai eszmefuttatás, inkább nevezhetnénk szenvedélyes művelődéspolitikai vitairatnak. A korabeli magyar társadalom legfontosabb hibája a művelődés, az iskolai oktatás korszerűtlensége. Alapvető feladatként jelöli meg a minden magyarra kiterjedő anyanyelvű népoktatás bevezetésének szükségességét, szerinte ez a nép szellemi felemelkedésének egyetlen lehetséges eszköze. Vádolja a oktatásügy irányítóit, az egyházat a fennálló siralmas művelődési állapotok miatt.

Kolozsvári évei alatt ereje megfeszítésével tanított, az előírt tananyagon túl descartesi filozófiát, matematikát, geometriát, földrajzi ismereteket, természetre vonatkozó tanokat. Tanítványai rajongva tisztelték. A visszaemlékezések szerint szuggesztív, a hallgatóságot magával ragadó előadó volt.

Élete utolsó szakaszából származik két jelentős latin nyelvű munkája, a Disputatio philosophica de mente humana (Filozófiai értekezés az emberi értelemről) és a kéziratban maradt Philosophia naturalis (Természetfilozófia), mely a Magyar enciclopaedia filozófiai és természettudományi részeinek latin nyelvű átdolgozása.

Utolsó munkája akadémiai tervezete, melyet Barcsay Ákos fejedelemnek, II. Rákóczi György utódának nyújtott be Egy Academia felállításának módja és formája címmel. A kéziratban maradt és nyomtatásban csak a 19. században megjelent tervezet egy négy fakultásból álló erdélyi egyetem felállítására igyekezett rábírni a fejedelmet. Apáczai részletesen tárgyalja az intézmény tanulmányi, szervezeti és pénzügyi kérdéseit. Figyelme a nyomdára, a könyvtárra, a botanikuskertre és a menzára is kiterjedt. A tervezethez költségvetést is mellékelt. Azt kivánta bizonyítani, hogy a létesítendő kolozsvári egyetemen ugyanannyi pénzből több hallgatót korszerűbb ismeretekkel lehetne ellátni, mint ahogyan azt tették korábban a költséges gyulafehérvári kollégiumban az idegen professzorok. Ez a terv, ugyanúgy, mint a szerző többi álma, csak évszázadok múltán valósult meg.

Apáczai az 1659-es év utolsó óráiban halt meg. „Az Isten ebből az ostoba, háládatlan magyar világból, mely őreá méltatlan volt, kivetette”- írja Bethlen Miklós. 34 éves korában ment el, szegényen, gyötrődve fiatal holland felesége és kicsi gyermeke további sorsán, akik nemsokára követték őt a házsongárdi temető fái alá.

„Minden gondolatomat az a vágy foglalta le, hogy segítsek szülőhazámon” – vallotta. A korát messze meghaladó gondolata – mely rövid életének minden mozzanatát áthatotta –, tartalmában és mélységében a nyugati fejlett országokkal vetekedő, de jellegében és nyelvében magyar nemzeti kultúra megteremtése. Ezt a célt pedig csak az ifjú nemzedék jobb nevelésével lehet elérni. Szeme előtt egy nagy, művelt Magyarország lebegett, egységes rendszert alkotó, egymásra épülő iskolarendszerrel az anyanyelven oktató népiskoláktól az egyetemig, melynek minden szintjén magasan képzett tudós tanárok tanítanak. Apáczai művelődéspolitikáját éppen ez különbözteti meg mindazokétól, akik Magyarországon előtte és utána is e témáról írtak, hogy egy teljes iskolarendszer körvonalait vázolja. 

Életműve jelentőségét csak később ismerték fel munkásságának kutatói. Azonban halála után szelleme, tanításai tovább éltek. Tanítványai gondolkodó, tenni akaró maroknyi serege jelentette a jövőt.





Készítette