Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2005. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Szerkesztőség: Neveléstörténeti-gyermektörténeti tárgyú disszertáció vitája a Magyar Tudományos Akadémián



2004. március elsején került sor a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében Pukánszky Béla doktori értekezésének nyilvános vitájára, melynek címe Tizenkilencedik századi magyar neveléstani kézikönyvek gyermekszemlélete a gyermekkor történetére vonatkozó kutatások tükrében. A bíráló bizottság Köpeczi Béla akadémikus elnöklete alatt ült össze. Titkára Boreczky Ágnes, tagjai Felkai László, Komlósi Sándor, Kozma Tamás, Péter Katalin, Szabó László Tamás, Zrinszky László és Zsolnai József voltak. Az opponensi teendőket Horváth Márton, Kelemen Elemér és Orosz Sándor látták el.

A jelentős számú érdeklődő részvételével megtartott vita során az opponensi vélemények és a jelölt válaszai révén világossá vált az értekezés tartalma. A szerző interdiszciplináris tematikát dolgozott fel: a neveléstörténet és a gyermekkortörténet határterületét vizsgálta. Az értekezés hátteréül szolgáló alapvetően eszmetörténeti és mentalitástörténeti irányultságú kutatás a gyermekre vonatkozó szemléletmód történeti változásaira koncentrált.

A disszertáció első fejezetében a gyermekkortörténet eddigi fejlődésének historiográfiai áttekintését végezte el Pukánszky Béla, s eközben bemutatta az egymással gyakran hevesen vitatkozó irányzatok álláspontjainak sokszínűségét. A második fejezetben azoknak az eszme-, társadalom- és gyermekkortörténeti előzményeknek, fejlődési íveknek a szemléltetésére került sor, amelyek elősegítik a „hosszú tizenkilencedik században” írt magyar neveléstani kézikönyvek és tankönyvek gyermekképének és gyermekfelfogásának tágabb összefüggésekbe helyezését. A harmadik fejezetben a vizsgált korszak általános és magyar gyermekkortörténeti szempontok szerint való elemzésére és a következtetések megfogalmazására került sor.

A szerző a korabeli tanító- és tanárképzésben is használatos neveléstani kézikönyvek vizsgálatakor három összetevőből álló szempontrendszert alkalmazott. Abból a hipotézisből indult ki, hogy történeti koronként alakuló-változó gyermekszemlélet legalább két egymással párhuzamos síkra tagolható. E kettő közül az egyik a gyermekkép, a másik pedig a gyermekfelfogás.

A gyermekkép önmagában is komplex fogalom, benne a gyermekkel kapcsolatos gondolatok, vélemények elvont ideák formájában öltenek testet. A gyermek ezen a síkon többnyire eszményített, idealizált, sőt, némelykor mitizált alakban jelenik meg. A gyermekkép általában a normativitás elemét is tartalmazza: azt mutatja meg, amilyennek látni szerették volna, amilyenné alakítani kívánták a felnőttek a gyermekeket.

A gyermekfelfogás ezzel szemben ezer szállal kötődik a gyermeknevelés hétköznapi gyakorlatához. Gyűjtőfogalma azoknak a gyermekre vonatkozó elméleteknek, vélekedéseknek, amelyek a köznapi tudat szintjén jelennek meg. A gyermekfelfogás tapasztalati anyaga az emberek közötti közvetlen kapcsolatokból, a családi és az iskolai nevelőmunka praxisából származik. Rekonstruálásához járható útnak tűnik az adott korszak konkrét nevelői gyakorlatának és a pedagógiai kézikönyvek szerzői által követendőnek tartott nevelési módszereknek a vizsgálata.

A gyermekkép és a gyermekfelfogás összessége alkotja az adott kultúrkör, az adott korszak gyermekszemléletét. Ennek összetevői – az eszményített gyermekkép és a praktikus gyermekfelfogás – gyakran feszülnek egymásnak sarkított ellentétpárokként.

A nyilvános vita során a jelölt választ adott az opponensek és a bizottság tagjainak kérdéseire is. Egyebek között megfogalmazódott az a kritikai észrevétel, hogy a mintegy 17 íves értekezéshez felhasznált forrásművek körében túlsúlyban vannak a német nyelven írott művek az angolokkal szemben (2/3:1/3). A jelölt válaszában azzal érvelt, hogy az értekezés alapjául szolgáló kutatás közben – a magyar nyelvű korabeli források mellett – elsősorban német nyelvű szakirodalomra támaszkodhatott. Kutatása középpontjában ugyanis a 19. századi magyar neveléstani kézikönyvek gyermekszemléletének rekonstruálása állt. Az adott korszak és a feldolgozott fő téma jellegzetességeiből adódott, hogy a német nyelvű pedagógiatörténeti forrásokat megkülönböztetett figyelemben kellett részesítenie. Mindazonáltal egyetértett opponense kritikájával, miszerint a dolgozat más fejezeteinek írásakor használhatott volna nagyobb számban angol és egyéb nyelvű forrásműveket is.

A dolgozat bizonyos szerkesztésbeli aránytalanságait is felvetették az opponensek. Az értekezés fő témájának kifejtése valójában a negyedik fejezetben kapott helyet, az ezt megelőző fejezetek mintegy előkészítik ezt. A szerző válaszában kifejtette, hogy a gyermekkortörténet mint diszciplína a magyar neveléstudomány keretei között még keresi a maga helyét, ezért látta indokoltnak a részletezőbb tudománytörténeti bevezetést az első fejezetben.

A jelölt egyetértett azzal a bírálói észrevétellel, hogy a 19. század végének, a 20. század elejének gyermekképe ellentmondásosabb annál, mint amilyennek azt a disszertáció első fejezeteiben bemutatta. Egyfelől ugyanis kétségtelen tény, hogy a század folyamán már Magyarországon is megjelennek az új gyermekképet tükröző reformpedagógiai ihletettségű motívumok a gyermekneveléssel foglalkozó irodalomban (elsősorban a szülőknek és nevelőknek szánt nevelési tanácsadó könyvekben, esszékben, irodalmi naplókban, folyóiratcikkekben stb.), másfelől viszont, éppen a dolgozat készítésekor feldolgozott primer könyvészeti forrásanyag alapján, világosan látható, hogy a század során a neveléstani kézikönyvekben tükröződő gyermekkép ezzel ellentétes irányú átalakuláson ment keresztül. A humanista-aufklérista eredetű emberi toposz az ember méltóságáról és kiválóságáról, a romantika költői „gyermekérzékenysége” a 19. század utolsó évtizedeire lassan elenyészett. Átadta helyét egy puritánus felfogásnak, amelyből már eltűnik az emberi méltóság vagy a gyermekben szunnyadó eredeti őserő csodálata. A századvég – és a következő századelő – tankönyvszerzői pragmatikusabb módon közelítettek a nevelés fő témáihoz: a gyermeket a szűkebb tágabb társadalmi-közösségi körökbe való beillesztésre, nevelésre váró teremtménynek látták.

Ez a tárgyszerűen távolságtartó, racionálisan józan gyermekkép tehát nehezen egyeztethető össze a századfordulóra már egyre jobban megerősödő új gyermekeszménnyel, amelyet a Magyarországon is felbukkanó reformpedagógiai irányzatok tűztek zászlajukra, és amely ismét csak bővelkedik a romantika „gyermek-imázsára” emlékeztető elemekben. Érdekes ez a kettősség: egyfelől objektivitásra törekvés, érzelmi kiüresedés a tankönyvekben, másfelől pedig tartalmi gazdagodás, romantikus hevületű „gyermekkultusz” az ismeretterjesztő pedagógiai irodalomban. Az okok feltárása egy későbbi kutatás tárgya lehetne – fejezte be érvelését a jelölt.

Az opponensek a bíráló észrevételek mellett egyetértettek abban, hogy Pukánszky Béla munkája színvonalas neveléstörténeti teljesítmény, amely korszerű történeti gondolkodásmódot tükröz. Utaltak a dolgozat hézagpótló jellegére, amely különösen az alkalmazott komparisztikai módszernek köszönhető. Az akadémiai doktori cím odaítélését egyöntetűen támogatták. Ugyanígy vélekedett a bíráló bizottság is, amit a titkos szavazás száz százalékos eredménye tett nyilvánvalóvá.





Készítette