Tanulmányok

Közlemények

Megemlékezések

Események

Könyvismertetések

Rezümék
Szerkesztőség
Francia rezümé
Szerkesztőség
Német rezümé

2005. ÉVFOLYAM - 1-2. SZÁM

Kovátsné Németh Mária: Iskoláztatás a Felvidéken. Csicsay Alajos: Iskolatörténet. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2002. - 275 p.

A Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma és a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával jelent meg egy hiánypótló mű, mely a magyar és szlovák közös múlt és a közös jelen iskoláztatási törvényeit, rendelkezéseit, azok társadalmi hatását, illetve gyakorlatát tárja elénk hiteles forrásokkal.

A könyv szerzője Csicsay Alajos író, tanító, akinek szépirodalmi elbeszélései mellett több mint százra tehető pedagógiai szakcikkeinek száma. Iskolatörténet című könyvét unokáinak és kortársaiknak ajánlja, vagyis az iskolakezdő gyerekeknek. Igen, a kultúrát a nemzet múltjának hiteles ismerete nélkül nem lehet felelősen továbbörökíteni, közvetíteni, ápolni.

Az 1000 éves iskoláztatási múltat bemutató rövid történelmi visszatekintésben az általános műveltséghez és a magyarságtudathoz nélkülözhetetlen művelődés- és iskolatörténeti tényeket beszéli el a szerző a felnövekvő nemzedéknek: „Azt is jól véssük az emlékezetünkbe, hogy Magyarország népe kezdettől fogva soknyelvű volt. Hiszen már István király is arra biztatta alattvalóit, hogy az idegeneket szívesen kell fogadni, és hagyni kell őket az ország területén letelepedni. Jöttek ide aztán németek, olaszok, szlávok”, akiket később jeles cselekedeteik alapján az uralkodó királyok nemesi rangra emeltek. E nemesek mind magyarnak vallották magukat, függetlenül a létrejött nemzetiségek beszélt nyelvétől. Kivételt képeztek a horvátok, akik a magyar királysággal perszonálunióra lépve 1918-ig Magyarország részeként az ország célkitűzéseit nemesi rendjükben képviselték.

A középkor és újkor – mindössze néhány oldalas – összefoglalása sajátos, figyelemfelhívó: leánynevelés és a női szerzetesrendek, az első egyetem és ösztöndíjak; az első könyvtárak, taneszközök; az első tankönyvek, tantervek.

A könyv különös értéke, hogy számos problématörténeti kérdés felvetésével, gyökereinek kutatásával további gondolkodásra, kutatásra készteti az olvasót. Ilyen például a nemzeti hovatartozás kérdése, mit jelentett a magyar értelmiség életében II. József 1784-ben kibocsátott nyelvrendelete, milyen összetételű a Magyar Királyság lakossága 1842-ben, Trefort és Apponyi nyelvtanulással kapcsolatos intézkedései. Kár, hogy az Eötvös nevével fémjelzett 1868. évi 38. sz. törvény nem kerül szóba a nemzetiségi nyelvhasználat és az iskoláztatás kapcsán, s nagyon szűkszavú a szerző a Trefort és Apponyi nevéhez kapcsolódó intézkedésekkel kapcsolatosan is.

A könyv az első kísérlet arra, hogy az iskoláztatással kapcsolatos rendelkezések vertikális és horizontális összefüggéseiben áttekinthetők, vitathatók legyenek a Szlovák Teljhatalmú Minisztérium és az oktatásügy irányítását végző prágai Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztériumtól a rendszerváltásig, a Szlovák Köztársaság létrejöttéig, az első intézkedések bemutatásáig.

Az olvasó képet kaphat arról, hogy az 1920. február 29-én létrejött Csehszlovák Köztársaság első alkotmányában az államnyelv egy fiktív nyelv lett, a csehszlovák. Az október 22-én megalakult Szlovák Liga pedig legfőbb célkitűzésének azt tartotta, hogy a magyarok és más nemzetiségűek lakta területeken szlovák iskolákat és óvodákat hozzanak létre. Tevékenységük eredménye, hogy 1920 és 1938 között 277 szlovák iskolát és óvodát alapítottak Dél-Szlovákiában. Ezeket az ún. „Liga iskolákat” – a színtiszta magyar lakosú Csallóközben is – a betelepített szlovákok, „telepesek”, állami alkalmazottak (vasutasok, határőrök, csendőrök, jegyzők) gyerekei látogatták.

A Kis Iskolatörvény bevezetésével (226/1922. törvény) lett kötelező a nemzeti kisebbségek iskoláiban a „csehszlovák” nyelv, majd 1925. évi módosításával bevezették a 14 éves korig tartó tankötelezettséget. A szlovákiai magyar iskolákat az új állam területén 22 tankerületbe sorolták.

A szerző a kisebbségi lét problémáit, sorsát az iskoláztatáson keresztül szemléletesen tárja az olvasó elé. Érdekes szerkesztéssel, írói tárgyilagossággal mutatja be azokat a személyiségeket, akik tanítóként, tudósként, íróként, hivatali vezetőként az adott korszakban tettek a magyarság sorsáért, a magyar iskolaügyért. Vájlok Sándorral együtt vallja: „A csehszlovákiai magyarság léte és művelődésének sorsa a magyar iskolaügyön fordult meg.”

A két világháború közötti iskoláztatási gyakorlatról, közművelődésről, ifjúsági szervezetekről, tanítói egyesületekről sokszínű tájékoztatást kap az érdeklődő.

További kutatásokra ösztönözheti a diákokat, tanárokat a forrásértékű összegzés, melyben Csicsay Alajos a magyarok helyzetét az iskoláztatáson keresztül elemzi az első Szlovák Köztársaságban.

Nem közismert, hogy a jogfosztottság éveiben (1945-49) a magyar lakosság deportálása, a reszlovakizáció időszakában sok magyar tanító áttelepült Magyarországra, de sokan (683-an) kérték nemzetiségük megváltoztatását, és sokan állás nélkül maradtak. Ez utóbbiak sokat tettek azért,  hogy a jogfosztottság éveiben a csak szlovák nyelven folyt tanítás ellenére az iskolát nem látogató, „otthon veszteglő” magyar gyermekek megtanuljanak írni, olvasni, számolni.

1950-et írtak, amikor újra megnyíltak a magyar iskolák.
A nemzeti tudat megtartásáért, a szlovákiai magyar iskolákért évtizedeken keresztül folyamatos küzdelmet folytatott a magyar értelmiség a magyar nyelvű lapokban, a különböző egyesületekben, szervezetekben, a magyar színházakban, Komáromban és Rozsnyón, a hivatalokban. A megmaradás feltétele az ifjúságot nevelő, hivatásukat gyakorló szakemberek, óvónők és tanítók voltak.





Készítette