Hőnyi Ede
A főiskolai hallgatók anyanyelvi készségének szintje

  A magyar nyelv és helyesírás című tantárgy oktatása az 1995—96-os tanévben indult főiskolánkon.

  Tapasztalatom, hogy a hallgatók nagy magabiztossággal jönnek az első órákra. Úgy vélik, az általuk választott szak már önmagában biztosíték arra, hogy a magyar nyelv birtokában vannak, és a helyesírás kérdéseiben is megfelelően eligazodnak, esetleges problémáikat pedig a számítógépek helyesírási javítóprogramjai megoldják. – Csalódásuk rövidesen bekövetkezik. Kiderül, hogy azért, mert beszélnek és értenek magyarul, még nem jelenti azt, hogy ismerik anyanyelvük felépítését, törvényszerűségeit és az írásbeliségünk egységességét szolgáló helyesírási szabályokat. Rádöbbennek, hogy a számítógépek csak azt tudják, amit beléjük tápláltak, és amikor  a gép alternatív megoldást kínál: tanácstalanok. Alapvető hiányosságok kerülnek felszínre mind a magyar nyelv, mind a helyesírás területén. Kiderül, hogy sokan a magyar nyelvtan alapfogalmaival sincsenek tisztában (a nyelvészeti szakkifejezésekről nem is szólva). Nem ismerik fel a morfémákat, nem tudnak különbséget tenni a ragok, a jelek és a képzők között, nem ismerik ezeknek a nyelvi funkcióit. Nem ismerik az igeneveket (pl. igének nevezik a főnévi igenevet), a határozói igeneves szerkezetek használatára vonatkozóan ósdi nyelvi babonák  áldozatai (pl. germanizmusnak tartják a zöldre van a rácsos kapu festve típusú szerkezeteket), problémát okoz az igekötők írása (mert nem ismerik fel őket), a névutók határozói funkciójának ténye előtt értetlenül állnak. Még a határozott és határozatlan névelő megkülönböztetése is néha gondot jelent. Hát még az alanyi és tárgyas igeragozás, stb. – A tanulmányi idő rövidsége ellenére, a félév végére, ez a kedvezőtlen kép jelentősen megváltozik.

  A helyesírást – többnyire – állandóan változó, megtanulhatatlan akadémiai huncutságnak tartják, amelynek elsajátítása zenei hallás vagy nyelvérzék kérdése, de kár is vele foglalkozni, hiszen helyes írásformák alkalmazása esetében sem lesz olcsóbb a vaj. Csodálkozva hallgatják, hogy a magyar helyesírás 1984 óta nem változott, és akkor is csak annyit, hogy a dz és a dzs betűk elválasztása rendszerbe illeszkedő lett. (Nem bod-za, hanem bo-dza, nem lánd-zsa, hanem lán-dzsa a helyes forma.) Szomorúan tapasztalom, hogy a magyar elválasztás általános szabályait sem felelevenítenem kell a hallgatók tudatában, hanem most kell megtanítanom. – Ami a múltban elmaradt, azt bizony most kell megtanítani és megtanulni.

  A nyelvi, nyelvtani és helyesírási hiányosságokról azonban elsősorban nem a hallgatókat kell hibáztatnunk. A felelősök – tisztelet a kivételnek – azok a magyartanárok, akik az általános, de főleg a középiskolákban „ellopták” a nyelvtanórákat az irodalomórák érdekében. (Ennek okait most nem firtatom, de a tényt meg kell állapítanom, és következményeit a főiskolai oktatásnak kell viselnie: a hiányokat pótolni kell.) Felelősök továbbá (különösen az értelmiségi) szülők, akik nem serkentették gyermekeiket fokozottabb olvasásra, ami elengedhetetlen a nyelvi műveltség megszerzéséhez, és végül felelősök maguk a hallgatók is, akik a könnyebb ellenállás irányába menvén nem tanulták meg anyanyelvüket.

  Szomorúan kell megállapítanom a hazai és külföldi klasszikus szépirodalmi művek ismeretének hiányát is. Sajnos ez nem csupán műveltségbeli fogyatékosság, hanem ennek a nyelvi kifejezőkészség is kárát látja. (Pl.  három tanulócsoportból senki nem olvasta az Egri csillagokat, egy szakirányos csoportból senki sem olvasta a Különös házasságot. Egy teljes évfolyamból senki nem olvasott Németh Lászlótól semmit. Thomas Mann ismert regényei: ismeretlenek. Folytathatnám a sort, de nem teszem.)

  Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a klasszikus irodalom terén vannak hiányosságok. A kortárs szépirodalom sem örvend nagyobb népszerűségnek.—Több ízben is tapasztaltam, hogy a napi sajtó ismerete, figyelemmel kísérése sem erőssége hallgatóink zömének, pedig ez, az újságírókat kötelezően jellemző egészséges kíváncsiság hiánya mellett azt jelzi, hogy a jelenlegi és jövőbeli pályatársak teljesítményeihez nem mérik önmagukat.

  Természetesen minden csoportban vannak üdítő kivételek, akikre érdemes odafigyelni, akiknek az érdeklő tekintete megadja a tanítás örömét. Sajnos, többen vannak, akik számára csupán a diploma puszta megszerzése a cél. Ennek a szemléletnek a megváltoztatását tartom legfontosabb tanári feladatomnak. (Remélem, nem sikertelenül.)

  A magyar nyelvtan és helyesírás tanítása fontos nevelési eszköz is, mert fegyelemre, pontosságra szoktat szóban és írásban egyaránt.

  Nyelvünk rendszere, felépítése alapvetően különbözik Európa nyelveitől. Gondokodásmódunk is teljesen más. Ha részleteiben nem ismerjük – mert nem tanultuk meg  –   anyanyelvünket, akkor a később tanult nyelvek, nyelvtanok óhatatlanul félrevezetnek, különösen akkor, ha hiányzik a viszonyításhoz szükséges nyelvtani alap. A mi nyelvünk ugyanis igen bonyolult, összetett, továbbá sajátos látásmódot fejez ki, és írásunk ennek a bonyolult, sajátos látásmódú nyelvnek tükrözése: helyesírásunk értelemtükröző. Így válik nyilvánvalóvá, hogy nem a magyar helyesírás bonyolult – mint azt sokan hiszik –, hanem  a nyelvünk az, ezért törvényszerűségeit a kommunikátoroknak pontosan kell ismerniök.

  Tanári tapasztalatom szerint a hallgatók nyelvi, nyelvtani és helyesírási szintje a kívánatos alatt van, ezért megfontolt tanári munkával fel kell emelni. – A levelező hallgatók anyanyelvi készségének szintje sajnos a nappaliakénál alacsonyabb, ugyanis koruk folytán a középiskolától, az intézményes tanulástól időben távolabb állnak, mint a nappaliak, így azt a keveset is, amit a múltban tanultak, már elfelejtették. A hiányzó nyelvtani tudás megszerzésére pedig csak kevesen vállalkoznak. Alighanem azt gondolják, hogy a főiskolán csak az új ismeretek elsajátítását  követelik meg tőlük, és nem kérik számon azt az anyanyelvi alapműveltséget is, amelyre és amelyből a kommunikáció építkezik.