Az emberi kommunikáció eredendően az auditív és a vizuális elemek kombinációjával kezdődött.  A beszéduralta kommunikációs viszonyokkal jellemzett kultúrákról sajnos nagyon nehéz ismereteket szereznünk, éppen e kommunikációs forma sajátosságai miatt. Holott a beszéd nonverbális elemekkel és ritkábban a korra jellemző vizuális megjelenítésekkel (barlang és sziklarajzok, szobrok, idolok, vésett, karcolt ábrák) kísérve kizárólagos kommunikációs forma volt az emberiség történetének igen hosszú szakaszában kb. i.e. IV.-III. évezredig, s egészen a lineáris ábécé megjelenéséig (kb. i.e. 1100) és elterjedéséig (kb. i.e. 775től) domináns szerepéből csak keveset vesztett. A kézírás megjelenése csak nagyon lassan szorította háttérbe ezt a közlésformát a társadalmi kommunikációban. A mai ember számára elképzelhetetlen, vagy legalábbis nehezen elképzelhető a kizárólag szóbeli közlésen alapuló kommunikációs kultúra, ahol a kimondott szó rögzítésére nincsen mód. Nem lehet leírni, és nem lehet semmilyen hanghordozóra felvenni. S mivel rögzíteni nem lehet, így semmilyen elhangzott szövegnek nem lehet utánanézni utólag, sem írásos forrásból, sem hang archívumból. (Ong, Orality and Literacy,) A történelem előtti korokból a tárgyi kultúra emlékei, ha töredékesen is de valamilyen módon fennmaradtak, ugyanakkor a személyközi kommunikáció nonverbális és verbális elemei magnó videó illetve filmfelvevő híján szintén a szavakkal együtt szálltak el.

  A Gutenberg galaxis szülötte, aki kisgyermekkorától az írott kultúrára szocializálódott az oktatási intézményekben és ismeri, otthonosan használja a beszéd rögzítésére alkalmas médiumokat., az ősi szóbeliséget szükségképpen csak az írásos hagyomány felől tudja értelmezni. S bár jelen kor már a posztGutenberg galaxis kora, az ongi értelemben vett másodlagos szóbeliségé, az írott szó kultúrájának determináló hatását még sokáig nem feledhetjük.

  A szóbeliségnek az írásbeliség felőli interpretálásával először a görög bölcselet foglalkozik. Az ókori görögök mindkét kommunikációs formát professzionális módon használják, és nem csak alkalmazzák, hanem értelmezik is, hiszen kultúrájuk az oralitás és írásbeliség közötti paradigmaváltás időszakára datálódik. Az írás megjelenése pedig lehetővé teszi az oly mértékű absztrakciót is, mely alkalmas a beszédről való írásra és az írásról való írásra is, az első metaszövegek létrejöttének médiumaként.

  A görög bölcselet egyik fő gondolata a logosz, az értelmes szó, az okos beszéd. A logosz számukra a világ egyik alapjelensége, a világ megismerésének alapvető módja, a gondolkodás és cselekvés célja. [1] A görög bölcselet másik fő jellegzetessége pedig az eidosz, mely alakot vagy képet jelent. Eidosz és logosz, kép és szó egysége jellemzi az ógörög bölcselet szemléletmódjának egészét. 

  A XX. század elején éppen akkor, amikor a Homéroszi kérdés problematikája eljut Parry felismeréséig (nem az a kérdés ami az írásbeliség megjelenése óta foglalkoztatja az irodalomkutatókat, hogy ki a szerzője  eposzoknak, hanem az a fontos, hogy ezek a szövegek a szóbeliség viszonyai között keletkeztek, és csak később jegyezték le őket, ezért az írott szövegtest a szóbeli epikus költészet nyomait őrzi), antropológusok olyan, az elsődleges szóbeliség viszonyai között élő törzsi kultúrák vizsgálatát kezdik meg, melyek a világ írásos civilizációjától hermetikusan elzárva maradtak fenn pl.: Óceánia népei közt, Afrika számos területén, Ázsiában Szibériában és Európában Boszniában. Milman Parry Boszniában a Homéroszi eposzok kutatása mellett olyan analfabéta hősi dalnokok előadását rögzíti és elemzi, kiknek előadásai közelebb viszik őt a homéroszi eposzok sajátosságainak megértéséhez. Parry felismerése hívta fel a XX. század gondolkodóinak figyelmét arra, hogy a szóbeliség kultúrája radikálisan különbözik az írásbeliség kultúrájától.

  A XX. század az a kor, amelyben a Gutenberg – galaxis, a nyomtatott szövegen alapuló kommunikációs kultúrára épülő társadalom, fennhatósága először kérdőjeleződik meg az új elektronikus médiumok megjelenésének hatására. A nyomtatott betű kizárólagosságát felváltja az Ong által másodlagos szóbeliségnek nevezett átmediatizált kommunikációs kultúra. (Ong másodlagos szóbeliségen az elektronikus tömegkommunikációs eszközök elterjedésével kialakult új szóbeliséget érti.) Mely természetesen radikálisan különbözik az elsődleges szóbeliségtől, melyet az írásbeliség megjelenése előtti korok embere élt meg. És radikálisan különbözik az írásbeliségtől is, ugyanakkor mindkét paradigma jellegzetességeit magán viseli. A másodlagos szóbeliség kultúrája nem képzelhető el az írásbeliség nélkül.

  A XX. században az elektronikus tömegtájékoztatási eszközök megjelenésével, egyszerre lesz jelen mind a térben egymástól távol lévő területek kultúrája, mind az időben egymástól távol eső korszakok kulturális öröksége. Ahogy Almási Miklós írja az Antiesztétikában: „Csak a modern időkben tolult egymásra a teljes klasszikus örökség és a jelenbeli művészetek világa: mexikói szobrocskák és Malamud, kínai porcelánok és modern design, manierista képek és karate filmek, Jasper Johns és Schonghauer együtt és egyszerre van jelen a látvány és élménykínálatban.”

  Már a múlt század fordulóján a telefon (kb. 1976tól) s főként a Puskásféle Telefonhírmondó (1893) és a rádiózás megjelenése sokat visszahozott az ősi szóbeliség jellegzetességeiből, nevezetesen abból, hogy az elhangzó szót gyakorlatilag majdhogynem evidenciaszerűen, a megértés momentumával megelégedve, a hallgató kritikával és az interpretáció lehetőségeivel alig élve fogadja be. Adódik ez az elhangzó szónak abból a sajátosságából, hogy bár technikailag nem kivitelezhetetlen, nem egyszerű a szöveg újbóli meghallgatása, s a hallgató ösztönösen az elhangzó szöveg megértésére és nem kritikájára, értelmezésére törekszik, a minél több információ megtartásának kényszere miatt, ahogyan ez az elsődleges szóbeliségre is jellemző volt. Illusztrálhatja ezt a médiatörténeti közhelynek számító, Orson Walles féle rádiójáték okozta pánik az Egyesült Államokban, másfelől a náci és sztálini propaganda gépezet sikeressége, mely egyértelműen az emocionális azonosulást és nem pedig a rációt célozta meg.

  Az elhangzó szó és a képek eredendően hasonlatos és az írott szöveggel szembeni, attól különböző befogadásáról szeretnék a továbbiakban néhány szót ejteni György Péter előadásai nyomán. (Képek hatalma) A kép többnyire közvetlenségével hat a befogadóra, míg az írott szöveg éppen rögzítettségével és közvetettségével. Az írás, a nyomtatott szöveg eredendően magában foglalja, illetve megengedi az interpretáció lehetőségét is. A mnemotechnikai eszközökkel rögzített hangzószöveg már jóval kevésbé, mint az íráshordozóra rögzített írott szöveg. De még az elhangzó szöveg is közvetettebb befogadásra kényszerít, mint a kép befogadása. Az elhangzó szavak lassú ütemében, vagy az olvasás tempójában, a nyelvbe kódolva lassan bontakozik ki a jelentés. Míg a képek befogadása lehet egyetlen heurisztikus pillanat műve is: a felismerés pillanatáé, mely azonnali érzelmi reakcióra bírja a befogadót. Ennek a reakciónak a kiváltása hangzó szöveg esetében gyorsabban, de nem egyetlen pillanatban, mint sokesetben a képek befogadása esetén, írásban rögzített szöveg esetében pedig sokkal lassabban, s kevésbé erőteljesen mehet végbe. S mivel az írás unikális jellemzője hogy kényszerít az interpretációra, illetve a folyamatos reflexióra, ez az emocionális hatás soha nem lesz olyan elsöprő erejű, azonosulásra kényszerítő, mint egy-egy kép esetében lehet.  A kiváltott emocionális hatás erejénél fogva a képek intenzívebb és hatékonyabb eszközei a kommunikációnak, mint az írott szövegek. Másszempontból éppen ezért sokkal veszélyesebbek is, hiszen a tömegek reflexiónélküli, illetve az értelmezés fázisát mellőző azonosulása felülről könnyen irányítható és kihasználható. A politika vagy a reklám gátlástalanul cinikus képhasználatára ismerhetünk.

  A Gutenberg-galaxis tudta a képek emocionális erejét korlátozni azzal, hogy szinte kizárólag lineárisan nyomtatott szövegeit illusztrálandó, mintegy hatástalanítva használta őket. A mozgókép és a televízió megjelenésével a kép kiszabadult béklyóiból, s ma a tévéképernyőn egy pohár habzó Holstein látványa, melyben minden buborék önálló életet él, olyan elementális erővel hathat, mint egy őskori sziklarajz bölény ábrázolása a rituálét végző törzstagok számára, bár nyilvánvaló, hogy a rítusközbeni képhasználat nem koptatja el annyira a kép emotív erejét, mint egy reklámkép sokszori bemutatása.

  Az Internet adta lehetőségek még jobban ötvözik a szóbeliség az írásbeliség és a képi hatások lehetőségét. Az Internet metamédiumként minden tömegkommunikációs eszköz helyett kínál alternatívát. Integrálja magában az elektronikus tömegtájékoztatási és szórakoztató elektronikai eszközök mindegyikét, sőt új médiumokat teremt. Ugyanakkor az interakció lehetőségével  visszahozza az elsődleges szóbeliség egyik legfontosabb jellegzetességét, a kommunikáció participativitását is, melyre az írásbeliség és az Internet megjelenése előtti elektronikus médiumok jóval kevesebb lehetőséget adtak. Az Internet a world wide web hypermediális felületén egyszerre egy időben teszi lehetővé ezeknek az eszközöknek akár párhuzamos használatát is.

  A hypertext-hypermédia teoretikusai közül Douglas Engelbart volt az, aki már kutatásainak kezdetén "emberiségnek a komplexitással és a sürgősséggel való megbirkózása" ügyének szentelte magát. Úgy gondolta olyan információhordozó felületet kell létrehozni az információ dömping kezelésére, mely nem követi a nyomtatott szöveg szigorú lineáris logikáját, hanem egy, az emberi gondolkodásnak megfelelőbb logikával dolgozik. Az egymással több szinten összekapcsolt információfolyamok térbeli logikájával. A hypermédia ezt a fajta adatfeldolgozást modellezi, és lehetővé teszi mind a dokumentumok készítőinek, mind pedig felhasználóinak (akik között sok esetben már nem is lehet különbséget tenni) hogy természetesebb módon dolgozhassanak, mint amikor még lineárisan szerkesztett információsorokkal kellett megbirkózniuk. Engelbart valósította meg az első zártkörben működő rendszert, de a hypertext-elgondolás nem kizárólag az ő nevéhez fűződik. Vannevar Bush már 1945-ben megálmodta saját memex című programját, Ted Nelson pedig a Xanadu projektben 1960-ban saját hypertext rendszerét akarta megvalósítani. A kifejezés az Assotiation for Computing Machinery konferencián, 1965-ben hangzott el először, az a hypertext-rendszer, mely valóban széleskörben használatos, Tim Berners-Lee nevéhez fűződik, aki egy svájci csillagászoknak készített interaktív hálózati felületet popularizált 1994ben az Interneten, amit azóta World Wide Web-nek nevezünk.

  Az Internet www felületén egymás felé nyitott (egymásra linkelt) komplex auditív, vizuális és textuális információk találhatók, melyek dinamikusan a mindenkori felhasználó kényére alakulnak, digitálisan sokszorozódnak, bővülnek és elenyésznek. Az interaktív média és a www elterjedésével a Gutenberg-galaxis preferált értékeit, melyek a szövegszerűségen alapultak, lassan felváltják a posztGutenberg-galaxis preferált értékei. Az írott szövegnél a könyvnyomtatás megjelenésével oly kiemelt értékké váló originalitás és szerzőség kérdés, lassan  jelentéktelenné válik a többszöri másoláson, a kivág-beilleszt szükségszerűségen s a montázstechnikán alapuló új (írás) szóbeliségben. S a befogadás aktusában a megfontolt reflexív, magányos interpretációt felváltja a gyors felismerés készsége és a kommunikációban való állandó interaktív részvétel szükségszerűsége. S mindezen új értékek megkerülhetetlenül a képikultúra dominanciáját erősítik, ugyanakkor a textualitás sem tűnik el, csak az arányok változnak.