Kövy
Sándor (1763-1829) a sárospataki református
jogakadémián a magyar jog első professzoraként
többek között Csokonai Vitéz Mihály, Kossuth
Lajos és Szemere Bertalan tanára volt. Harminchat
évig oktatta a hazai jogot a legendás hírű
tanár, nevelte a nemzeti megújulás korának
fiatal jogásznemzedékét, akik közül többen
az 1848-49-es forradalom és szabadságharc
Magyarországának államigazgatási vezetői
lettek.
Kövy
a gyakorlatias jogi oktatás egyik legelső
képviselőjeként hadat üzent a magolásnak,
a paragrafusok betű szerinti betanulásának.
Jogi szemináriumán hallgatói a vármegyei
közigazgatás és bíráskodás feladatait gyakorolták.
Diákjaiból jelképes vármegyét szervezett,
amit a Sárospatak közelében emelkedő Páncél-hegyről
Páncél vármegyének neveztek el. Páncél vármegye
főispáni tisztét maga Kövy töltötte be,
a hallgatók pedig alispánok, szolgabírák,
jegyzők, táblabírák, esküdtek, tiszti ügyészek
voltak. Tartottak megyei közgyűlést, bírósági
tárgyalást, tisztújítást. Kitalált peres
ügyeket vizsgáltak meg, rendeleteket bocsátottak
ki, költségvetést készítettek. Páncél vármegye
keretében a joghallgatók a vármegyei élet
különböző területein: a szónoklatokban,
beszédekben, tárgyalásokban és vitákban
nagy gyakorlatra tettek szert (Ladányi szerk.
1933, 84).
Kövyt
nem csupán híres pedagógusként, hanem kiváló
jogtudósként is számon tartották. Számos
latin és magyar nyelvű jogtudományi munkája
jelent meg Bécsben, Pozsonyban, Kassán és
Sárospatakon. Közülük a latin nyelvű Elementa
fél évszázadon keresztül az egyik legelterjedtebb
jogi tankönyvként szerepelt. A' magyar
törvénynek rövid summája a' gyermekek számára
című könyvét 1848-ig a sárospataki gimnázium
alsóbb osztályaiban tankönyvként használták.
Ez az 1798 óta számos kiadást megért, 1989-ben
hasonmás kiadásban is megjelentetett munkája
a feudális magyar polgári jog közérthető
összefoglalása (Kövy 1798).
Kövy
rengeteget dolgozott, oktatott, kutatott,
írt. Annyira belemerült kedvenc jogi tanulmányaiba,
hogy az anyagiakkal, e világi dolgokkal
keveset törődött. Feleségének kellett figyelmeztetnie
például arra is, hogy kopott már a mentéje,
nadrágja, menjen el a szabóhoz új ruhát
varratni. Vagyonáról, gazdaságáról, szőlőjéről
felesége gondoskodott. Ezért történhetett
meg vele az a hihetetlennek hangzó eset,
hogy szórakozott professzorként kétszer
vette meg a saját szőlejét (Komáromi–Panka
1927, 49-50).
Kossuth
Lajos (1802-1894) sátoraljaújhelyi és eperjesi
diákévek után 1819-ben iratkozott be a sárospataki
jogakadémiára, ahol az 1819/20-as tanévben
Kövy tanítványa volt. Kossuth jogakadémiai
szereplése is hozzájárult ahhoz, hogy Kövy
anekdotahőssé vált.
Feleségem,
Demeter Zsófia, anyai ágon a Kövy-családból
származik, ükanyja Kövy Klára volt. Kövy
Klára nevelte fel Kiskinizsen (Abaúj-Torna
m.) feleségem korán árvaságra jutott nagyanyját,
Pásztor Erzsébetet. Az 1893-as születésű
Lengyel Károlyné Pásztor Erzsébettől 1977-ben
Balassagyarmaton jegyeztem le két Kövy Sándorral
kapcsolatos történetet, amelyeket ő Kövy
Klárától hallott a most elmúlt század elején.
Az első anekdota Kövyről és Kossuthról szól:
"Magyarázott Kövy a sárospataki jogi
karon, nagyon belemerült, nem vette észre
a csengetést. Kossuth megsértődött, egyik
társával kivonult a Bodrog-partra, és ott
sétáltak. Megüzente, hogy kérjen tőle Kövy
bocsánatot, csak akkor megy be az órájára.
Kövy nem kért bocsánatot. Kossuth csak harmadnapra
jelent meg Kövy óráján. Kövy ezzel fogadta:
Amice Kossuth, maga sok galibát fog még
csinálni! És beteljesedett, mert sokat csinált."
A
történet bekerült Tóth Béla A magyar
anekdotakincs című, 1898-1903 között
megjelent hatalmas gyűjteményébe, ahol így
olvasható: "A sárospataki kollégium
egyik nagyhírű professzora, Kövy Sándor
egy ízben valami pajkoskodás miatt érzékenyen
megsértette hallgatóit, kik közé Kossuth
is tartozott. A megsértett ifjúság nyomban
értekezletet tartott, és Kossuth indítványára
elhatározták, hogy addig nem mennek Kövy
professzor előadásaira, míg kellő elégtételt
nem nyernek. Sok hercehurca után az igazgató
a dolgot békés úton elintézte valahogy,
s midőn a diákság ismét megjelent Kövy előadásán,
az öreg professzor fölhívta Kossuthot, és
e szavakat intézte feddésképp hozzá: A dominus
Kossuthból, ha meg nem javul, még nagy országháborító
lesz!" (Tóth 1986, 150).
Az
eset leghitelesebb leírása magától Kossuth
Lajostól való. A turini remete 1882-ben
a Pesti Naplóban tette közzé
visszaemlékezését, amelyben pataki diákéletéről
ezt írta: "Tanárom Kövy Sándor volt,
a hírneves magyar jogász; nem hiszem, hogy
akkoriban az elméleti magyar jogot valaki
jobban tudta volna, mint ő; kézikönyvét
latin nyelven adta ki, de előadásait magyarul
tartotta. Ezzel a gyönyörű magyarsággal
tölcsérrel öntötte az ember fejébe a jogtudományt.
Darabos, nyers ember volt, s ez a sajátsága
egyszer egy kis összeütközést is idézett
elő. Történt, hogy egykor tárgyába belemelegedve
a szabott órán túl jó soká folytatta az
előadást. Mély csendben hallgattuk, mint
mindig, azonban véletlenül esett-e meg vagy
szándékosan történt? – egy valaki épp azon
padokban, ahol én is ültem, megsúrolgatta
a padlót csizmatalpával, ami úgy hangzott,
mintha türelmetlenség jele volna. Kövy felénk
fordult, végigjártatta rajtunk szikrázó
szemeit, öklével a tanszék polcára ütött
s mindig felénk nézve, elkiabálta magát:
'hitvány gazemberek', és elrohant. Én azt
mondtam társaimnak: aki elég hitvány, hogy
zsebretegye a gazember címet, ám tessék,
én nem teszem; ha ezt a sértést jóvá nem
teszi, én előadására többé nem jövök; elmegyek
Kassára, leteszem ott a vizsgát. Szavaim
helyesléssel találkoztak. Amolyan kis 'secessio
ad Montem Sacrum' lett belőle. Három nap
a 'világi növendékek' legnagyobb része nem
mentünk a tanításra; a tanórát a kollégium
előtt, a gyepen töltöttük tömegesen, egyikünk
fennhangon olvasott Kövy tankönyvéből. Aztán
tanárunk értem küldött. 'Hát Domine fráter!
Micsoda bolondságot csinálnak maguk?' kérdezé.
'Nem bolondság az, tekintetes uram! Hanem
a megsértett becsületérzés méltó neheztelése
– felelém. Mi tanulni jöttünk ide, nem meggyaláztatni.
Büszkék voltunk reá, hogy a nagyhírű Kövy
professzor tanítványai lehettünk, de becsületünkre
is büszkék vagyunk; a tekintetes úr tudja,
hogy én akár 24 óra hosszat is szívesen
elhallgatom, így mások is. Ki adott alkalmat
arra a kellemetlenségre? – nem tudom; lehet,
hogy véletlen volt, jobb is volna annak
tekinteni, s észre sem venni, de mi sem
betyárok, sem gyermekek nem vagyunk; pár
hónap múlva a tógátusok dalkara énekli nekünk
azt a búcsúdalt, hogy: 'Menjetek! Isten
veletek!' s mi az iskolából kilépünk az
életbe, nem vihetjük magunkkal homlokunkon
a gazember bélyegét. Méltóztassék a dolgot
bölcsessége szerint elcsinálni, különben
országos skandalum lesz belőle, ha azt tudja
meg a világ, hogy Kövy professzort tanítványai
elhagyták. 'Jól van no, felelé, jöjjenek
fel holnap, majd elcsináljuk!' Fölmentünk.
'Egy kis kellemetlenség fordult elő a múlt
napokban, mondá Kövy, sajnálom, a dolog
onnan eredt, hogy szándékos rosszakaratot
gyanítottam, de utánajártam s meggyőződtem,
hogy nem az volt! Hát feledjük el, ne vesztegessük
a drága időt, menjünk tovább! Hanem (oldalt
reám mutatva) a dominus Kossuthból országháborító
lesz!" (Komáromi – Panka 1927, 57-59,
94.)
Kövy
Sándor tartotta szavát, a nézeteltérést
nem torolta meg a tanév végi vizsgán: Kossuth
“e jure eminenter” (jogból kitűnőre) vizsgázott
nála. A 84 non togatus, azaz nem papi, hanem
jogi pályára készülő negyedéves hallgató
között csupán öt volt eminens (Barta 1966,
11-12).
Kossuthnak
még kisgyermek korában hasonló afférja támadt
a saját édesapjával. Az esetet Tóth Béla
így rögzítette:
"Kossuth
Lajos atyja, az indulatos, kemény ember,
egyszer olyan játszópajtások között találta
kis fiát, a kiknek társasága nem volt
kívánatos.
Ráparancsolt hát a gyermekre, hogy menjen
rögtön haza. A fiú csak félig engedelmeskedett:
különvált ugyan pajtásaitól, de haza nem
ment, s folytonosan körülöttük settenkedve
sóvárgó szemmel nézte a tilos játékot.
Az
öreg Kossuth, mikor hazatért s azt látta,
hogy a kis fiú nincs otthon, azt hitte,
hogy a gyermek dacol és újra játszik. Kiment
hát a labdázóhelyre s ott a Lajos gyereket
elnáspángolta. A fiú zokogva ment haza s
atyját napokig kerülte. Anyja hiába ösztökélte,
hogy kérlelje meg atyját.
–
Inkább meghalok, felelte a gyermek könnyben
úszó szemmel, de az önérzet hangján, hogysem
bocsánatot kérjek oly hibáért, a mit el
nem követtem.
S
a dolognak az lett a vége, hogy az öreg
Kossuth, a ki már különben is megbánta hirtelenkedését,
engedett s bocsánatkérés nélkül is nyájasan
fogadta az önérzetes fiút." (1898,
II, 266-267).)
A
csengetésről való megfeledkezés gyakran
megeshetett Kövy professzorral, mert arról
egy másik anekdota is megemlékezik. Eszerint
Kövy az utolsó órán nem vett tudomást a
csengetésről, a már percek óta bekövetkezett
szüreti vakációról, fáradhatatlanul tovább
tartotta előadását. A jogászifjúság először
köhécseléssel, feszengéssel, majd lábcsuszkolással
és könyvcsapkodással igyekezett a saját
jogaira figyelmeztetni a professzor urat,
amire Kövy a mondat közepén szakította félbe
előadását, s bosszúsan otthagyta a hallgatókat.
A vakáció utáni első előadását a félbehagyott
mondat második felével kezdte (Tóth 1898,
II. 316-317; Komáromi – Panka 1927, 71).
Tóth Béla anekdotagyűjteményében ez a történet
Jókai Mór nyomán szerepel:
"Kövy
Sándorral a híres pataki jogtanárral történt
a következő eset:
Az
érdemes tanár úrnak volt a legutóbbi praelectiója
egy diligentia végén, s a juristák már alig
várták, hogy a déli tizenkét órát elcsengessék,
várván már akkor mindnyájukra a szekér,
hogy őket a világ négy sarka felé elszállítsa
a szüreti vakációra.
Egyszer
aztán csakugyan csengettek tizenkét órára:
de az öreg Kövy hallatlanná tette azt, s
tovább magyarázott éppen valami igen érdekes
családról, nemesi diplomáról stbről.
A
juristák várnak öt percig; várnak tíz percig
– az öreg csak magyaráz tovább, és nem mozdul.
Elkezdenek hát feszengeni, az ajtóra kacsingatni,
hogy a tanár úrral észrevétessék megbotránkozásukat
a felett, hogy az édes vakációból ilyen
vámot szed.
Látván
aztán Kövy, hogy itt ugyan borsóhányás a
falra minden magyarázat, úgy se hallgat
rá senki, hát a mondat közepén felvette
a botját, kalapját s jó vakációt kívánva,
elhagyta az auditoriumot.
Bekövetkezvén
a szünet utáni diligentia: a mint Kövy a
legelső praelectióra felment, azt a multkori
megszakítást folytatva, így kezdte meg:
»...
pedig a Fekete familia igen híres és gazdag
família volt.«
Hanem
erre a csúffátételre aztán szégyenkedve
sunyták le fejüket a juristák, s félbe nem
szakították volna többet Kövy előadását,
ha reggeltől éjfélig tartott volna is az."
A
Kossuthról és Kövyről szóló történet kapcsán
megemlítem, hogy mindkét anekdotahős szerepel
Mikszáth Kálmán Különös házasság
című regényében. Mikszáthról tudjuk, hogy
– Jókaihoz hasonlóan – a saját maga, felesége
és barátai által gyűjtött anekdotákat elsőrendű
irodalmi nyersanyagnak tekintette, művei
jórészt ezekre épültek, regényeiben gyakran
szerepeltetett valódi anekdotahősöket.
A
Különös házasságot azzal indította,
hogy Kossuth Lajos sátoraljaújhelyi kisgimnazista
a sárospataki főiskoláról húsvéti szünetre
hazafelé utazó két jogakadémiai hallgató
számára a vendéglő udvarán parittyájával
lelövi a rántott csirkének kiszemelt baromfiakat.
Megfogásukkal, leütésükkel a két nagydiák
sikertelenül bajlódott. Már ebben a jelenetben
is emlegeti a pataki professzort: “No hát,
nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy
uramtól kell az effélét tanulni. Jobban
tudja azt a róka meg a görény.” (2001, I,
7.) A cselekmény bonyolódása közben A
híres Kövy professzor és Pereviczky
című fejezetben “Kövy, a nagy jogtudós,
kiről Kazinczy azt mondja, hogy minden szavát
kőbe lehetne vésni”, így ítélte meg a különös
házasságot: “Hát ez se nem borjú, se nem
hordó, se nem házasság – kezdé, az ő szokásos
széles, képektől duzzadt előadásában –,
mert a borjúnak négy lába van, a hordónak
abroncsa és dongái, a házasságot pedig két
különböző nembeli személy egybehangzó akarata
hozza létre. Igaz, hogy a pap jelenlétében
történt. De hiszen a pap jelenlétében főztük
meg a tekintetes urakénál tavaly a szüreten
a birkapaprikást is, de azért az se volt
nevezhető házasságnak, pedig voltak benne
részletek anyabirkából és apabirkából is.
Különben igen jó volt. A Dőry főztje ellenben
igen rossz coctum (főzet, kotyvalék), mely
nagyon meg találja feküdni az ő gyomrát.
Indítható pedig ez alkalomból kettős pör.
Ugyanis az egyik retorzionális (megtorló
pör) a vármegyénél, a János gróf személyes
szabadságának megsértése és a házasságra
való kényszerítés bűntette miatt, a másik
pedig a szentszéknél, de nem a házasság
fölbontása iránt, mert házasság nem történt,
hanem csak a kötelék érvénytelenségének
kimondása iránt, mivelhogy a stólával a
pap, habár erőszakosan, habár az egyházi
szertartás valóságos parodizálásával, de
mégis összekötötte a kezeiket.” (2001, II,
9.)
A
második anekdota, amit Pásztor Erzsébettől
jegyeztem le, így hangzik: "Az egyik
Lónyay gróf Patakra járt iskolába, de nem
tanult, mert úgy is átment. Amikor megkapta
az érettségi bizonyítványt, hazament Bodrogolasziba.
Majd felült a lovára, és visszament Patakra
a kollégiumba Kövy professzorhoz. Egy százast
tett le Kövy asztalára, és azt mondta: Professzor
úr, most pedig ezért a lovam részére kérek
egy érettségi bizonyítványt! Kövy így válaszolt:
Bocsánat, gróf úr, pénzért érettségi bizonyítványt
mi csak szamaraknak adunk!"
Az
anekdota egy másik változata szerint Lónyay
gróf nem Kövytől, hanem Kun Pál főgimnáziumi
igazgatótól akart pénzért érettségi bizonyítványt
venni a lovának. Lónyay üzleti ajánlatára
Kun Pál ugyanazt válaszolta, mint Kövy (Komáromi
– Panka 1927, 73).
Kossuth
Lajos emlékét Sárospatakon nem csupán az
anekdoták őrzik, hanem a Kossuth utca 25.
számú ház homlokzatán elhelyezett emléktábla
szövege is (Harsányi 1928, 86):
¤
