Megismerhető és elbeszélhető-e a múlt objektív módon, úgy, ahogyan azt a természettudósoktól a maguk munkája során elvárjuk, vagy meg kell elégednünk valószínűsítésekkel, igaznak látszó, ám tárgyszerűen bizonyíthatatlan állításokkal? Vagy esetleg még ez utóbbi is teljesíthetetlen elvárás, s a múlt valójában annyiféleképpen értelmezhető, amennyiféleképpen csak akarjuk. Tudomány-e a történetírás? - tette fel a kérdést Romsics Ignác, a Mindentudás Egyeteme negyedik előadója.

A ‘történelem’ értelme: miért írunk és olvasunk róla olyan sokat?
 

„A történelem az élet tanítómestere" - hangoztatták már az ókori latinok, s ezt a felfogást azóta is sokan vallják. Mások szerint viszont a történelem semmire sem jó, legkevésbé arra, hogy eligazítson bennünket életünk nehéz helyzeteinek a megoldásában. Napóleon például úgy tartotta, hogy „A történelem az elfogadott hazugságok összessége". A történeti kutatás első rendszeres módszertanát összeállító porosz Johann Gustav Droysen mértéktartó álláspontja szerint: „A történelem egyszerre művészet és tudomány is". A római birodalom bukásáról írott munkájával hírnevet szerzett Edward Gibbon viszont úgy vélte, hogy „A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa". Egy másik jeles előd, a svájci Jakob Burckhardt definíciója úgy hangzik, hogy a történelem „annak feljegyzése, amit az egyik kor a másikból megőrzésre érdemesnek tart". Vagyis az emberiség emlékezete: olyan életfontosságú párbeszéd, amely a jelenben élők és a múlt tényei között folyik.
Az idézett álláspontokat képviselő “történészek” jelentősen különböztek személyiségükben, világszemléletükben, koruk és társadalmi állásuk tekintetében, s nagyon különbözően képzelték el a múltra vonatkozó ismeretanyagunk tartalmát, illetve létrehozásának módját is. A ‘történelem’ iránti szakadatlan érdeklődés forrása az, hogy lehetetlen a fogalomnak mindenkor érvényes meghatározását adni. Ezért tartottak a történetírás nagyjai mást és mást fontosnak, vagyis „megőrzésre, illetve emlékezetre méltónak": ezért járultak hozzá változatos méretű, formájú és színű építőkövekkel e folyamatosan változó építmény, a történeti tudás alakításához.

Hogyan vált egyre sokoldalúbbá és egyre nehezebben érthetővé a történeti tudás: a klasszikus műfajoktól napjainkig

A 20., és különösen a 19. század előtti történetírás szinte kizárólagos formája a művelt köznyelven írt, minden iskolázott ember számára érthető mese, illetve elbeszélés volt. Az utóbbi évtizedekben kibontakozott új történetírói irányzatok viszont olyan mértékben átvették a társadalomtudományok, a közgazdaság, a szociológia, a pszichológia és az antropológia elemzési és értelmezési módszereit, s a nyelvezetük is olyan mértékben szakszerűsödött, hogy a korábbinál csak jóval szűkebb olvasótáborra, nem ritkán csak szakmájuk legszűkebb köreinek az érdeklődésére számíthatnak. Talán ezzel magyarázható, hogy a nemzeti történeti összefoglalások és az egész emberiség múltját tárgyaló nagy históriák iránti érdeklődés egyáltalán nem csökkent. A néhány száz oldalas és jól megírt nemzeti történelmek a legtöbb országban ma is bestsellerek. A történelmi tudás igen összetetté válása és a történetírás korok és részterületek szerinti specializálódása miatt napjaink történészei idegenkednek az ilyen feladatoktól, sokan eleve lehetetlennek tartják azt, amire a múlt század első felében még legalább fél tucat magyar történész - Marczali Henriktôl és Szekfű Gyulától elkezdve Kosáry Domokoson és Szabó Istvánon át Málnási Ödönig és Mód Aladárig - vállalkozott. Hogyan, milyen fokozatokon át jutott el a történetírás napjainkra a “népszerűség vagy szakszerűség” válaszútjához?
A történetírás kitüntetett témái kezdetben a háborúk voltak, de a nagy emberekről írott életrajzok is komoly népszerűségnek örvendtek. A középkorban a szentek élete, vagyis a legendák, majd a nagy királyok és a hadvezérek tetteit elbeszélő regényes geszták, illetve lovagregények formájában élt tovább ez utóbbi műfaj. Korán megjelentek az egyes népek, sőt az egész emberiség történetét eseményszerűen rögzítő műfajok, az annalesek és a krónikák is. Előbbiek szerzői kronologikus rendbe szedve feljegyezték az emlékezésre méltónak tartott dolgokat: a háborúkat, koronázásokat, járványokat, természeti katasztrófákat, nagyobb rablásokat, és így tovább. A geszták egy-egy nép történetét mesélték el olykor kronologikus, máskor tematikus rendben. A történetírásnak ezek a leghősibb ágai egészen a 20. század hajnaláig, sőt, napjainkig megőrizték szakmán belüli vezető szerepüket és olvasói népszerűségüket, hiszen a nagy emberek életét és az elmúlt korok háborúit és különböző politikai eseményeit mindig egyszerűbb volt könnyen befogadható és szórakoztató módon előadni, mint az élet kevésbé látványos vagy mozgalmas elemeit.
A19. század második és a 20. század első felében új kutatási területek, irányok rendítették meg a klasszikus műfajok uralmát: az eszme-, a gazdaság- és a társadalomtörténet. Az eszmetörténet az állami politika és az emberi cselekvés mozgató rúgóiként felfogott legkülönfélébb eszmék, elképzelések, és gondolatok iránt érdeklődik. Nagy egyéniségek elképzeléseivel és azok hatásával éppúgy foglalkozhat, mint egy egész kor intellektuális atmoszférájával. A gazdaság- és a társadalomtörténet megjelenését a 19. századi iparosodás és a polgárosodás idézte elő, mivel az új gazdasági és társadalmi jelenségek leírására és megmagyarázására a történetírás addigi formái alkalmatlannak bizonyultak.
Az új kutatási irányok hamarosan még újabbakká ágaztak szét. A társadalomtörténet először mindenütt társadalmi problémák - szegénység, tudatlanság, járványok - kutatását jelentette. Később a mindennapi élet, vagyis az otthon, a lakóhely és a munkahely körülményeit tanulmányozták, majd a különböző társadalmi rétegek, köztük a munkásság szociális viszonyainak - jövedelmeinek, mobilitásának - a kutatása is elterjedt. A társadalomtörténetből nőttek ki napjaink divatos témái: a mentalitástörténet, amely az egyes társadalmi csoportokat vagy akár egész társadalmakat érzelmeik, ösztöneik és ezekből eredő tipikus reagálásaik szerint próbálja jellemezni, valamint a gender studies, amely a nő családon, illetve társadalmon belüli státusának változásait, s ezzel összefüggésben a férfi és a nő viszonyának alakulását kutatja.
Napjaink “társadalomtudományosított” történetírása kevés esztétikai örömöt nyújt olvasóinak. A régi hagyományokat követő és emellett szépírói kvalitásokkal is rendelkező történészek száma azonban ma sem csekély, s irodalmias történeti munkáik magas példányszáma alapján kijelenthető, hogy az olvasói igény irántuk továbbra is igen jelentős. S attól, hogy egy történeti munka stilisztikai szempontból is igényes, egyáltalán nem biztos, hogy a meggyőző ereje kisebb, mint azé, amelyet táblázatokkal és logaritmusokkal zsúfolt tele a szerzője.

A történelmi tudás lehetőségei és korlátai, haszna és értelme - ma

Az évszázadok során egyre pesszimistábbak lettünk a történelmi tudásunk megbízhatóságával kapcsolatban. Ma úgy hisszük, nincs a történelem megértésében egyetlen és kizárólagos érvényű igazság. A különböző vélemények közül mindenkinek magának kell kiválasztani a hitének, világnézetének és erkölcsének megfelelő álláspontot, s számára az lehet az igazság.
Ha az adatok összegyűjtésének és leírásuknak a fázisában még el is érhető az objektivitás bizonyos szintje, az adatok értelmezésének, elbeszéléssé rendezésének és az elbeszéltek értékelésének a fázisaiban, amelyeket egyetlen igényes kutató sem kerülhet meg, bizonyosan megjelenik a történész szubjektuma. A történészek határozzák meg, hogy a múlt végtelen számú eseményéből melyeket emelik ki, és avatják történelmi ténnyé, s ezeket miként állítják oksági sorrendbe. Ahogyan az adatokat összefűzik és a hiányzó láncszemeket fantáziájuk segítségével elképzelik, inkább hasonlít a regényíró, mint a természettudós munkájára. Ideáljaik, erkölcsi meggyőződések, esztétikai ízlésük és politikai nézeteik elkerülhetetlenül különböznek. Egy materialista vagy idealista, liberális vagy konzervatív, szocialista vagy nacionalista történész óhatatlanul más képet fest a múltról. Ezért születnek különböző korokban, sőt egy-egy korszakon belül is egészen különböző Hitler- vagy éppen Kossuth-, Horthy- és Kádár-portrék, ezért nincs sem az emberiségnek, sem egy kultúrának, sem egy nemzetnek, sőt gyakran még egy családnak sem azonos történelmi tudata, s ezért lehet oly gyakran hallani a történelmi tudat zavarairól. A történész akkor jár el helyesen, ha minél pontosabban közli olvasójával a saját nézőpontját.
A történész alkotói szabadsága nem korlátlan, szemben a regényíróéval. Sohasem teheti meg, hogy önkényesen kitalál eseményeket vagy fiktív párbeszédeket ad hősének a szájába. A fontos tények közül ugyanakkor egyetlen egyet sem hallgathat el, állításait meg kell kísérelnie szövegszerűen alátámasztani, s ezáltal olvasói számára is hitelessé tenni. A jelenségeket lehet különböző nézőpontból láttatni, de egyáltalán nem lehet őket tetszés szerinti jelentéssel felruházni.
Abból a tényből, hogy egyetlen értelmezés sem teljesen objektív, még nem következik, hogy minden értelmezés egyenrangú. Számuk elvileg végtelen, ám értékük különböző. A mesterségét szakértelemmel végző és a források tömegét áttanulmányozó történész meggyőző erejű értelmezése nyilvánvalóan más minőséget képvisel, mint a szubjektivitást tudatosan vállaló memoáríróé vagy a múltra vonatkozó ismereteinktől elszakadó propagandairodalomé, amely nem törődik a jelenségek sokféleségével és összetettségével, ám magát megkérdőjelezhetetlennek tartja, s gyakran közvetlen politikai célokat szolgál.
A múlttal való foglalatoskodás igen jelentős mértékben politikai csatatér is. Nem biztos, hogy a jövő azé, akié a múlt, de az kétségtelen, hogy a jelen szereplői gyakran történelmi mezbe öltözve, illetve a múlt szereplői mögé bújva vívják meg a jövőre vonatkozó harcaikat. Ezt hívjuk szimbolikus politizálásnak, amelynek a múlt végletes leegyszerűsítése, a tények önkényes kezelése, érzelmi túlfűtöttség és időtlenített moralizálás jellemez. Amikor azt halljuk, hogy két Magyarország van: Szent Istváné és Kun Béláé, akkor egy ilyen történelmi metaforába bújtatott, végletesen leegyszerűsített szimbolikus politizálás szenvedő alanyai vagyunk.
Sokan úgy tartják, hogy a szakszerűtlen, propagandisztikus, manipulatív vagy dilettáns múlt értelmezésekkel a történésznek semmi dolga sincs. Romsics Ignác éppen ellenkezőleg vélekedik: álláspontja szerint az ilyen értelmezések hiteltelenítése a történész fontos társadalmi feladata. Ha egy komoly történész a Horthy-korszakról azt olvassa, hogy fasizmus volt, hallatni kell a hangját, amint akkor is, ha valaki azt vélelmezi, hogy demokrácia volt, hiszen egyik állítás sem igazolható, s ezt a történetírás rendelkezésre álló eszköztárával be is lehet bizonyítani. Ugyanez a teendője, amikor a sumer-magyar rokonságról, a Holocaust tagadásáról vagy más hasonló fantazmagóriákról hall.

Azok, akik eleve hisznek valamilyen végletesen szubjektív értelmezés, legenda, mítosz vagy akár tudatos ferdítés kizárólagos magyarázó erejében, természetesen könnyen félresöpörhetik a történész érveit. Neki azonban a múlt tanulságai alapján és a nagy elődök példáját követve körültekintően, árnyaltan és megfontoltan kell megszólalnia.

'Az M&H Communications, a szöveg és a képek jogainak tulajdonosa a anyagokat díjmentes, szabad közlésre ajánlja fel'.