Napjainkban karácsony fénypontja Európa nagy részén és szinte világszerte az
európai kultúrától befolyásolt földrészeken is a karácsonyfa, pedig mai formájában
alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Kialakulásának bölcsője
a XVI-XVII. századi Elzász és Baden, a Rajna felső szakaszának vidéke. Közvetlen
előzményére, a téli, karácsonyi májusfára utaló legkorábbi történeti adatokat
itt találták meg a német néprajzkutatók. A XVI. századi Elzász erdészei számára
kiadott utasításokból megtudjuk, hogy városi polgárok, céhtagok az erdőkben
karácsonyi májusfákat vágtak. Egy polgár legfeljebb egy fát vághatott, s az
sem lehetett 8 lábnál, azaz két és fél méternél magasabb. Egy 1555-ben keletkezett
erdővédelmi törvény megtiltotta a karácsonyi májusfák vágását. Az elzászi Schlettstadtban
a céhtagok által 1600 körül a céhházban felállított karácsonyi májusfát már
közelebbről ismerjük: almával, ostyával díszítették, amit vízkeresztkor a gyerekek
lerázhattak róla. Straßburgból egy 1605-ben keletkezett útleírás már a szobákban
felállított fenyőfákról tudósít, amelyeket színes papírrózsákkal, almával, ostyával,
cukorral díszítettek. A gyertyás karácsonyfát elsőként Lisolette pfalz-i grófnő
említette 1708-ban írt levelében, amely gyermekkorának színhelyére, a heidelbergi
palotára, az 1660-as évekre vonatkozik. A Rajna felső vidékéről a XVIII. század
folyamán a közép- és észak-német területek lakói is átvették a karácsonyfa-állítás
szokását.
A szászországi Zittauból 1737-ből arról értesülünk, hogy annyi feldíszített,
gyertyás karácsonyfát állítanak, ahány megajándékozott személy van a családban.
Az ajándékokat a karácsonyfák alá helyezték. Goethe még diákkorában, 1765-ben,
Lipcsében ismerkedett meg a karácsonyfával, amelynek a német nyelvterületen
való gyors elterjedésében Werther szerelme és halála című, 1774-ben megjelent
levélregényének is nagy szerepe volt. Goethe Európa-szerte népszerűvé vált művében
gyertyával, cukorkával és almával feldíszített karácsonyfáról írt.
Berlinben az első karácsonyfákat báró Wilhelm von Humboldt nyelvész, a Berlini
Egyetem alapítójának házában állították 1815-ben. Berlinben és a német nyelvterület
számos más vidékén is a karácsonyfa a XIX. század utolsó harmadáig kiszorította
a korábban kedvelt karácsonyi piramist. Agathe Nalli-Rutenberg a régi Berlinről
szóló könyvében 1912-ben így emlékezett vissza erre a gyerekkorában lejátszódó
folyamatra: "Abban az időben, Berlinben a gyerekeknek karácsonyra friss
fenyőfa helyett gyakran egy úgynevezett piramist állítottak fel, amit egyik
karácsonyról a másikra megőrizhettek. Ez egy tarka papírral és aranyflitterrel
borított faállvány volt; de a mi házunkban karácsonyra mindig egy valódi, frissen
illatozó erdei fa jelent meg, méghozzá mesés nagyságú. Egészen a mennyezetig
kellett érni, különben a szemünkben nem lett volna valódi értéke". Heinrich
Heine Atta Troll című költeményéhez 1846 decemberében, párizsi száműzetése idején
írt előszavában a németországi karácsony jellemzőjeként említette a gyertyás
karácsonyfát.
Bécsben az első karácsonyfát a Berlinből idekerült Arnstein bankárcsalád házában
állították 1814-ben. A császárvárosban akkor még különösnek számító eseményről
a metternichi rendőrség bizalmas jelentéséből értesülünk. Fontos szerepet játszott
a karácsonyfa bécsi meggyökereztetésében egy német hercegnő, Henriette von Nassau-Weilburg,
Károly főherceg, az asperni győző felesége, aki 1816-ban állított először karácsonyfát
kislánya számára. A Habsburg főhercegné kezdeményezése a bécsi arisztokrata-
és művészkörökben már a következő év karácsonyán követőkre talált. A karácsonyfa
teljes bécsi győzelme az 1830. és 1840. közötti évtizedben következett be: 1842-ben
azt írta a drezdai esti újság, hogy a karácsonyfa a legszegényebb bécsi családoknál
sem hiányozhat. Ferenc József 1860-ban a Bécs melletti Laxenburgból még a távoli
Madeira szigetére is küldött karácsonyfát, a magát ott gyógykezeltető Erzsébet
királynénak.
Budán és Pesten az első karácsonyfákat az erős német és osztrák rokoni kapcsolatokkal
rendelkező arisztokrata családokban állították az 1820-as évek végén. A karácsonyfa-állítás
divatját a martonvásári grófnő, Brunszvik Teréz hozta Bécsből Budára: 1828-ban
már karácsonyfát állított az általa alapított krisztinavárosi első kisdedóvó
intézetben. Báró Podmaniczky Frigyes a Budapesti Hírlap 1884-es karácsonyi számában
közzétett visszaemlékezésében, valamint 1887-ben kiadott naplójában is azt állítja,
hogy a karácsonyfát drezdai születésű édesanyja, gróf Noszticz-Jäckendorf Elza,
egy szász királyi miniszter lánya honosította meg Pesten 1828-ban. Podmaniczky
Frigyes szép visszaemlékezéséből képet alkothatunk egy reformkori pesti arisztokrata
család karácsonyestjéről: "Elérkezvén karácsony napja, hat órakor háromszoros
csengetés hirdette a mi karácsonyfánk megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali
terme s mi gyermekek - öten voltunk - egy szoba közepén elhelyezett nagy asztalon,
mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját s az a körül csoportosított különféle
ajándékokat. Még most is előttem lebeg e szeretetteljes kép, az apánk komoly,
áhítatos magatartása, az anyánk jóságos tekintete, a repeső öröm a gyermekarcokon,
melyeknek pírján megtört a viaszgyertyák halvány fénye. Az est azzal telt el,
hogy mindegyikünk apróra megvizsgálta a nyert ajándékokat s mindegyikünk külön
forró, hálás kézcsókkal megköszöné azokat a boldog szülőknek. Szüleinktől néhány
tanácsot és intelmet kellett meghallgatnunk. Az akkor hallott szavak mélyen
vésődtek lelkünkben, s egész éven, mint intő jobb lebegett előttünk. A karácsonynak
mai formák szerint való megünneplését, vagy helyesebben magát a karácsonyfát
édesanyám honosította meg hazánkban…" Vay Sándor ezzel szemben a Jövendő
című folyóiratban, 1905-ben ezt állítja: "A Christbaum (karácsonyfa) divatját
József nádor harmadik felesége, Mária Dorottya hozta be nálunk." Mária
Dorottya württembergi hercegnő volt, tehát a karácsonyfa elzászi, badeni törzsterületének
szomszédságából került Budára 1819-ben.
A karácsonyfa első említésére elég későn bukkanunk a magyar irodalomban. Ugyan
báró Eötvös József Ercsiben, 1835-ben írt irodalmi tanulmányában a XIV. Lajos-kori
francia irodalomról azt írta, hogy az nem erős tölgyhöz, hanem "inkább
ama fácskához hasonlatos, melyre karácsonykor gyermekeknek ajándékokat aggatnak".
Első szépirodalmi említésével Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi elbeszélésében
találkozunk: "Annyi ablak ki volt világítva az utcákon, fényes hintók robogtak
alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal,
cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus…"
Magyarországon a karácsonyfa nagyobb mértékben csak az 1848-49-es szabadságharc
után kezdett meghonosodni. Korábban még a vidéki birtokain élő magyar arisztokrata
családoknál is hiányzott. Báró Splény Béla Pest megyei, pátyi földbirtokos 1877-ben
keletkezett emlékirataiban a reformkor kezdetéről, az 1824/25. év fordulójáról
jegyezte fel: "A most divatozó karácsonyfák akkor még nem váltak szokássá…"
A fővárosban és a dunántúli városokban aránylag gyorsan, falun jóval lassabban
terjedtek. Az 1860-as években már rendszeresen nagy fenyőfavásárokat rendeztek
a régi pesti városháza előtti téren. A magyar falvakban a XIX. század utolsó
harmadában még főként csak a protestáns papok, a tanítók, a jegyzők, az uradalmi
alkalmazottak családjainál állítottak karácsonyfát. A polgárság körében a XIX.
század második felében az ifjúsági irodalom és a képes újságok írói és rajzolói
népszerűsítették a karácsonyfa állítás szokását. Nagy szerepük volt a karácsonyfa
megismertetésében az újságok karácsonyi mellékleteinek és a karácsonyra küldött
képes levelezőlapoknak is. A Székesfehérvár melletti Sárkeresztesen az 1880-as
években a református lelkipásztor és író, Babay Kálmán családjánál állítottak
először karácsonyfát, a falu lakosságánál csak az első világháború után lett
általános.
Ennél korábban megjelent a karácsonyfa a vidéki kastélyokban, ahol gyakran az
uradalmi cselédek vagy gyermekeik is karácsonyi ajándékot kaptak a földbirtokostól.
A karácsonyfát így a kastélyban dolgozó személyzet, de az uradalmi cselédség
is megismerhette. Népszerű vadászírónk, Széchenyi Zsigmond (1898-1967) így örökítette
meg az első világháború előtti uradalmi karácsonyt a Székesfehérvárral szomszédos
grófi birtokukról, Sárpentele pusztáról:
"Hogy az ajándékokat a Kisjézus hozza - ezt tán még elhitették velem ideig-óráig.
Hanem azt, hogy a karácsonyfát is ő hozná - azt bizony sohasem! Hogy is hitethették
volna, mikor azt minden istenadta karácsonykor mi hoztuk az erdőről - apámmal
ketten! Havas karácsonykor szánon hoztuk, különben kocsin.
Így hát huszonharmadikán befogatott, vitt magával baltát-fűrészt, kihajtott
az erdőre.
Nem is egy fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az iskolás gyerekekét,
a magunkét, az "Öreg"-ét meg a nagymamáét. Nagyság szerint sorolom
fel őket. Az iskolás gyerekeké volt a legnagyobb, hiszen az a kocsiszínbe, a
Sárpentelén fellelhető legtágasabb helyiségbe került, annak plafonja, pedig
magasabb volt az ebédlőénél. Nagyanyámnak viszont, aki a kert túlsó végén épült
"Kislak"-ban székelt, jóval kisebb karácsonyfa kellett.
Huszonnegyedikén már reggeltől kezdve a kocsiszínben foglalatoskodtunk. Akkorra
kiürítették, kitolták belőle a különféle hintókat-kocsikat-kordékat, egymás
tetejére állított szánokat, helyettük hosszú asztalokat sorakoztattak a falak
mellé, köröskörül. Középre pedig a nagy karácsonyfát állították.
Azt díszítettük. Létrára kapaszkodva aggattuk rá a szokásos miegymást, még a
legnehezebben elérhető ágvégre is csíptettünk gyertyatartót. Aztán nagy szakajtóvékában
hordtuk be az iskolás gyerekeknek szánt ajándékot. Mindenkinek jutott meleg
ruha, vastag kesztyű, játékszer meg irdatlan nagy dióskalács. Az asztalokon
szép sorjába teregettük a fényes papírba takart csomagokat. Mindegyikre gondosan
készült névcédulát tűztünk…"
A karácsonyfa megismertetésében, elterjesztésében nagy szerepet játszottak a
fővárosban és a városokban polgárcsaládoknál szolgáló, majd férjhezmenetelük
után a falujukba visszatérő cselédlányok is. Végül hazai elterjesztésében az
árvaházak, óvodák és a gyermekkórházak is szerepet játszottak, ahol már a XIX.
század második felében rendszeresen állítottak karácsonyfát a gyermekek számára.
Megjelent a templomokban is. Kiskunfélegyházán Móra Ferenc (1879-1934) gyermekkorában
állítottak első alkalommal karácsonyfát a katolikus templomban. Az író Szép
karácsony szép zöld fája… című önéletrajzi elbeszélésében így emlékezett vissza
erre a nagy eseményre: "Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és
először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öregtemplomunk
volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak fel a szentélyben
az oltár mellett, s kerestek valami alkalmas kis rongyost, aki a mennyei fenyőt
felköszöntse." Itt szavalta el Móra tanítójának alkalmi versét, amelynek
első két sorára még felnőtt korában is emlékezett:
Szép karácsony
szép zöld fája,
Mondsza csak, honnan jövel?
Alföldi terjedéséről a Békés
megyei tanyákon, uradalmi majorokban, gyermekkori emlékeit felidézve, ezt írta
nekem Debrecenből 1990. január 26-án kelt levelében Gunda Béla (1911-1994) néprajzprofesszor:
"Karácsonyfa: Nagyszénás környékén a pusztákon, de a tanyákon is a század
elején fenyőfácskát vagy valamilyen száraz ágat vitt be karácsony este a gazda,
a fára burgonya s más hasonlók voltak ráakasztva. Volt, hogy a gazda csak a
pipáját és a dohányzacskóját akasztotta a "karácsonyfára", s beköszönt,
boldog ünnepeket kívánt. Ez utóbbi különösen erős emlékem, mert valamelyik anyai
rokonomnál történt. Adatok: nagyszénási tanyák, Gáspártelek, Nagymajor, Csucs
majorok."
A moldvai magyarok csak az 1950-es évek második felében ismerkedtek meg a karácsonyfával.
Pusztinán (Bákó m.) az 1940-es években született gyerekek még nem kaptak karácsonyfát.
Ez a karácsonyfa nélkül felnőtt generáció a gyerekei számára az 1960-as-70-es
években már állított cukorral, almával, körtével, dióval, piskótával, nápolyival
díszített fenyőfát. Az utóbbi három évtizedben már nem hiányozhat a karácsonyfa
egyetlen olyan moldvai magyar házból sem, ahol gyermekeket nevelnek.
Mi lehetett a téli májusfák, később a karácsonyfák felállításának és a karácsonyi
ajándékozásnak eredeti célja, szerepe, lélektani háttere? Azoknak a fáknak,
gallyaknak, amelyek még télen is zöldellnek, ezáltal dacolnak a növényvilág
szempontjából halottnak vélt időszak pusztító hidegével, különös életerőt tulajdonít
az európai néphit. Az embereknek a téli napforduló idején a maguk hasznára kell
fordítani e fák életerejét. Ha az örökzöld gallyakat, fákat felakasztják vagy
felállítják a házban, erős életerejük a környezetre, a ház lakóira átáramlik,
bőséget, áldást eredményez, minden bajt elhárít.
A karácsonyi ajándékozás lélektani háttere az ünnep évkezdet jellegével magyarázható.
Általános emberi hit szerint minden kezdésnek előremutató jelentősége van. A
jó kezdet jó előjel, ezért akikkel együtt élünk vagy hozzánk közel állnak, azok
számára az évkezdés idején gondoskodni igyekszünk, jelképesen az ajándékokkal
is, hogy az új évben semmijük ne hiányozzon. A javaknak a kezdéskor való megnövelése
az egész évi gyarapodást vonja maga után. Az európai népeknek az örökzöldek
különös életerejében és a kezdeti bőség jó előjel voltában való hitét mindennél
szebben fejezi ki Sebastian Brant straßburgi német író 1494-ben, Bázelben megjelent
Bolondok hajója című könyvében:
Akinek pedig
nincsen valami
új holmija
és újév táján énekelni megy
és zöld fenyőgallyat nem tűz
ki házában,
az azt hiszi, hogy nem éli vé-
gig az évet…
Ugyanez az új évre:
Akinek valamit nem ajándé-
koznak,
az azt hiszi, hogy az egész év
nem lesz jó…