• Dr. Lukács László
  Élő hidak, Duna kétparti városok

Pozsonyban, 2001. február 15-16-án e témakörben zajlott a Duna menti tartományok és megyék kulturális-tudományos munkabizottságának 5. nemzetközi konferenciája. A résztvevő bizottsági tagok, szakemberek, politikusok, a diplomáciai testület tagjai és a sajtó képviselői által nagy érdeklődéssel kísért tanácskozást Alsó-Ausztria Tartományi Kormányhivatala, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma, az Osztrák Kelet- és Délkelet-Európa Intézet rendezte, az Európai Unió interregionális programjának támogatásával, a pozsonyi Duna-parton emelkedő Dévény Szálló kongresszusi központjában. Közép-Dunántúl régió Duna menti megyéit hárman képviseltük: Komárom-Esztergom megyéből dr. Kemecsi Lajos néprajzkutató, a tatai Kuny Domokos Múzeum munkatársa és Juhász János a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzati Hivatal osztályvezetője. Magam, Fejér megye képviseletében, előadást tartottam a téma magyarországi vonatkozásairól.

Településkutatók, városépítészek, idegenforgalmi szakemberek, de az egyszerű turisták is gyakran hasonlítják össze Budapestet Béccsel. Megállapítják, hogy a Duna domináns szerepet játszik Budapest városképében, a városszerkezet egyik alakítója. Bécs esetében a Duna epizódszereplő a városképben, a Duna-csatorna, de főként a Duna nem foglal el központi helyet a település szerkezetében. A két főváros összehasonlítása ráirányította a figyelmet a Duna kétparti települések létrejöttének, fejlődésének vizsgálatára. Bécs Duna kétpartiságának alakulásában jelentős változás az elmúlt évszázad utolsó harmadában a Duna-torony (1964) és a Duna-park Központ (ENSZ-városrész, 1979) felépítése. A folyam új medrének kialakítása, autópálya, gyorsforgalmi utak, felüljárók, hidak, metróvonalak építése kapcsolódott ehhez a településfejlesztéshez, amelynek révén az osztrák főváros a Duna bal partján egy új, megtekintésre méltó városrészt nyert.

Megyék a folyam két partján

Nem csupán Duna kétparti települések, városok jöttek létre, hanem az egyházi és az állami igazgatás területi egységei között is előfordultak Duna kétpartiak. A magyar református egyházi igazgatásban ma is létezik a Dunamelléki Református Egyházkerület, amely a Duna mindkét partján elhelyezkedő egyházmegyéket foglalja magába, püspöki székhelye Budapest. A Felső-Dunamelléki Egyházkerülethez Moson, Pozsony, Komárom, Nyitra, Bars, Hont és Nógrád vármegyék református eklézsiái és lelkészei tartoztak, püspöki székhelye Somorja, Komárom, Magyaróvár és Halászi volt. 1734-ben egyesült a Dunántúli Református Egyházkerülettel, de továbbra is a Duna mindkét partjára kiterjedt, egészen az első világháború végéig.
A magyar államigazgatás ezeréves területi egységeinek sorában Duna kétparti vármegyék is létrejöttek, amelyekkel a néprajzi, településföldrajzi, történeti földrajzi kutatás több alkalommal is foglalkozott. Tatabányán az elmúlt évtizedben négy kötete jelent meg Körmendi Géza szerkesztésében a Paraszti élet a Duna két partján című sorozatnak, amely magyarországi és szlovákiai magyar kutatók közreműködésével arra vállalkozott, hogy az 1920 óta a Duna, mint határfolyó által elválasztott, azelőtt kétparti Komárom és Esztergom megyék népi műveltségét bemutassa. A könyvsorozat jól dokumentálja a folyam két partjának kulturális azonosságát, azt bizonyítja, hogy a népi kultúra elemei, szálai ma is összekötik a Duna két partját.
Korábban Bátky Zsigmond pontosan e terület kapcsán érintette ezt a fontos Duna-völgyi kérdést. Egy-két szó az Esztergom-váczi Dunaszorulat emberföldrajzához című tanulmányában Bátky felfigyelt a Duna-völgy néprajzi, kulturális jelentőségére: „Ha Középeurópa prehistóriájával foglalkozó munkákat olvasgatunk, meglepődve látjuk a hosszú Duna-völgynek, mint természetkijelölte nyugat-keleti útvonalnak ősrégi nagy forgalmi, tehát kulturális jelentőségét. De ugyanekkor megállapíthatjuk azt is, hogy egyes szakaszai nép- és országválasztók voltak." A Duna-völgy legjelentősebb csomópontja a Kárpát-medencében az „Esztergom-váczi Dunaszorulat", ahol Szent István király Esztergomot és Vácot is püspöki székhellyé tette, jóllehet egymás tőszomszédságában vannak. Bátky észrevette, hogy a Duna-szorosban három egyházmegye (esztergomi, veszprémi, váci) és négy vármegye (Esztergom, Pilis, Hont, Nógrád) határa találkozik, de közülük - az esztergomi főegyházmegye egy kicsi területétől eltekintve - egyik sem lépi át a Duna vonalát. A Duna-szorostól nyugatra és délre viszont a kétparti vármegyék jellemzőek. Korábban Hóman Bálint történész megállapította, hogy a honfoglaló magyar törzsek előszeretettel telepedtek le a folyók szemben fekvő partjaira, a törzsek között folyó soha nem képezett határt, ez hatással volt a kétparti vármegyék kialakulására. Győr, Komárom és Esztergom vármegye a trianoni békeszerződésig (1920), Fejér vármegye a XVI. század végéig Duna kétparti megye volt. Hóman megállapítását Bátky azzal egészítette ki, hogy a kétparti vármegyék elsősorban olyan síksági tájakra jellemzőek, amelyek földrajzi szempontból mindkét parton hasonlóak, s ahol az átkelés nem ütközik nehézségekbe. Komárom és Esztergom megyék esetében rámutatott, hogy itt a folyam két partja tájrajzilag jelentősen eltér egymástól, ahol a jó átkelők (Komárom-Újszőny, Esztergom-Párkány) annál fontosabbak, minél kevesebb van belőlük. Bátky nem csupán Duna kétparti megyéket, városokat említett, hanem a Csallóközből, Komárom megyéből számos olyan Árpád-kori községet sorolt fel, amelyeknek határa a folyam mindkét partjára kiterjedt. Ilyen községek a Duna Budapest-Mohács közti szakaszán és a későbbi történelmi korokban is előfordultak. Dunaegyháza (Bács-Kiskun m.) határának nagyobbik része a XVIII. században a Duna jobb partjára, Fejér megyébe esett. A mohácsiaknak egészen az 1960-as évekig a Mohácsi-szigeten voltak erdei-, réti szállásaik, állattartásra, majd a XIX. század második felében már földművelésre berendezett tanyáik. A Duna-szigetekben folytatott gazdálkodás, állattartás, rétművelés, gyümölcstermesztés gyakori ladikos átkeléssel, kompozással, szarvasmarha csordáknak a vízen való átúsztatásával járt együtt.

Jó átkelőhely, híd, ikerváros

Kósa László a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) című könyvében a Duna kétparti települések, városok kialakulásának kérdését is felvetette. Jóllehet csak Buda és Pest forrtak össze egy településsé, a híddal összekötött Esztergom és Párkány, Komárom és Újszőny, Pozsony és Pozsonyligetfalu, a megfelelő kompösszeköttetéssel rendelkező Visegrád és Nagymaros esetében is fennállt a lehetősége hasonló fejlődésnek. Komárom 1896-ban egyesült Újszőnnyel, településegyüttesüket 1920-ban a trianoni békeszerződés választotta szét. Pozsonyligetfalu 1938-45 között Németországhoz tartozott. Nagy-Pozsony megteremtésekor, 1946-ban csatolták a szlovák fővároshoz. Valójában a második és a harmadik pozsonyi híd (1972, 1983) és egy hatalmas lakótelep (Luky) építése után integrálódott teljesen Pozsonyhoz. Visegrád és Nagymaros Komáromtól, Pozsonytól eltérő fejlődéséről így írt Prinz Gyula: „A történelmi megmerevedett városok első hazai példája Visegrád. A Duna szurdokvölgyében, zugában elrejtett és minden átmenő forgalomtól elzárt várhegyalja, éppenúgy, mint bal parti ikervárosa, Nagymaros völgyzugolya is, faluhelyekké lettek a honfoglalás előtti időkig visszanyúló múltjuk ellenére is." Mindkét kisváros az 1930-as évekre üdülőhellyé vált. Visegrádon feltárták Mátyás király palotáját, de a két települést nem kötötte össze híd, és Nagymaros fölött nem épült meg a vízlépcső sem.
Budapesttől délre egészen Újvidék-Péterváradig, illetve Zimony-Belgrádig nem találunk integrálódó, kétparti településpárokat. Kósa Lászlót ezek a tények arra figyelmeztetik, hogy a Kisalföldön keresztül haladó Duna kevésbé vagy egyáltalán nem kulturális határ, ellentétben a Nagy Magyar Alföldet a Dunántúltól elválasztó folyószakasszal. Itt a Duna jobb partja gyakran meredek, szakadékos magaspart, ilyen Ercsinél, Rácalmásnál, Dunaújvárosnál, Dunaföldvárnál, Paksnál. Bal partján a lösztáblából 20-30 km széles sávot mosott el, ide építette üledékéből teraszát. Soltig szűk árterülettel ágyazódik be teraszába, majd árterülete kitágul, Tolna alatt pedig tekintélyesen kiszélesedik. Elég egy pillantást vetni a Duna-szabályozás előtt készült XVIII-XIX. századi térképekre, amelyek szeszélyesen kanyargó mellékágakat, ereket, mocsarakat, szigeteket ábrázolnak, közöttük az átkelés nem lehetett egyszerű. Nagyobb, állandó települések, átkelőhelyek mindkét parton, az ártéren kívüli területen épültek. Ez a magyarázata annak, hogy az egymással szemben fekvő révátkelőhelyek települései (pl. Ercsi-Szigetújfalu, Dunaújváros-Szalkszentmárton), de még a híddal rendelkező városok is (Dunaföldvár-Solt, Bátaszék-Baja) tekintélyes távolságra vannak egymástól, ami a kétparti város kialakulását már önmagában is megnehezíti, lehetetlenné teszi. Ide kapcsolható Teleki Pál megállapítása, mely szerint folyóink nem vonzzák a települést, ezért is oly kevés rajtuk a híd. Budapesttől délre az országhatárig a meglévő kettő mellé az 1930-as évek óta nem épült új helyen Duna-híd. Az 1990-es években mindvégig vita folyt arról, hogy az új híd Dunaújvárosnál, Szekszárdnál vagy Mohácsnál épüljön fel. Eközben a számos meglévő mellé Budapestnél két új híd épült (Lágymányosi-híd, M0-ás körgyűrű hídja), amelyekre a megnövekedett forgalom miatt igény mutatkozott. Ugyanakkor a fővárostól délre tervezett új hidak megépítése már nem csupán helyi közlekedési, forgalmi szempontból, hanem a regionális együttműködés, a Kárpát-medencén belüli nyugat-keleti összeköttetés, az Ausztria, Szlovénia, illetve Jugoszlávia, Románia, Ukrajna felé irányuló forgalom miatt sem halasztható tovább.

Gyöngyszemek a Duna mentén

Az Európa Könyvkiadó gondozásában, 1992-ben megjelent Duna című könyv szerzője olasz, Claudio Magris, a Trieszti Egyetem germanista professzora, akinek - saját szavaival - szakterülete a dunai népek irodalma. Könyve egyrészt hangulatos, szellemes irodalmi, kultúrtörténeti utazás a Duna mentén, másrészt a térség jelene és jövője szempontjából sorsdöntő problémákat felvető mű. Még akkor is, ha anyaggyűjtése, megírása óta számos politikai, gazdasági, társadalmi kérdés más hangsúlyt kapott a Duna-völgyi országokban. Bár Magris hangoztatja a magyar kiadáshoz írt utószavában, hogy könyve nem csak a Dunáról, Közép- és Délkelet-Európa földrajzáról, történelméről szól, azért az 1980-as évek első felében megtett dunai utazásai során felhalmozott történelmi, földrajzi, sőt néprajzi ismereteit is gazdagon visszatükrözi munkája. Magris számára a Duna egy metafora: „az összetett és az ellentmondásosan rétegződő modern identitás, sőt mindenféle identitás metaforája, mert a Duna nem azonosítható egyetlen néppel vagy kultúrával, hiszen sok országot átszel, sok népet, nemzetet, kultúrát, nyelvet, hagyományt, politikai és társadalmi rendszert összeköt."
A négy nyári vakációt kitöltő dunai utazás eredményeként a forrástól a torkolatig haladva elsősorban a városok (Donaueschingen, Ulm, Regensburg, Passau, Linz, Bécs, Pozsony, Győr, Komárom, Esztergom, Budapest, Újvidék, Belgrád, Vidin, Rusze, Brăila, Galaţi) kultúrtörténetéről olvashatunk hangulatos leírásokat. Kiderül a könyvből, hogy a Duna-völgy korántsem egységes. Minden város egyéniség, gazdag múlttal, hagyományokkal, más-más lehetőségekkel jelenkori fejlődésüket tekintve. Belgrádig jelentős volt a német hatás a művelődés, a tudomány, a céhes ipar területén, amit Magris megfelelően hangsúlyoz. Belgrádtól a torkolatig török hatással kell számolnunk. A Duna völgyében Belgrádnál húzódik a legjelentősebb kulturális határ, a folyam itt egyúttal az Osztrák-Magyar Monarchia és a Szerb Királyság közötti határt, a reformációtól megérintett nyugati kereszténység, valamint az ortodoxiához ragaszkodó keleti egyház és a XIX. század óta a Balkánról visszavonulóban lévő mohamedán világ határát is jelentette egészen az első világháború végéig. Magris nem sejthette, hogy Duna-völgyi kutatása után néhány évvel, a délszláv háború során a kölcsönös fenyegetettség kialakításától kezdve a több százezer áldozatot követelő etnikai tisztogatásokig terjedő összecsapásokhoz jutnak el az addig csak művelődéstörténeti, néprajzi tényekként kezelt kulturális határok között élő emberek. A műveltség jobb megértésére, modellezésére, leírására használt kulturális határok a második évezred utolsó évtizedében a Balkánon ismét valódi frontvonalakká váltak.
„A Duna úgy fűzi fel partján a városokat, akár a gyöngyszemeket." - írja éppen Győr és Komárom bemutatása kapcsán Magris. Ha nem tudnánk, hogy megállapítása elsősorban esztétikai tartalmú, a Duna menti városok szépségére utal, az eddig elmondottak alapján vitába is szállhatnánk vele, elsősorban Teleki Pál említett véleményére hivatkozva. Annak igazolására, hogy az itteni városok számára az árvízmentes településterület kiválasztása, a szabályozatlan folyamon a jó átkelés biztosítása nem lehetett olyan egyszerű, mint a lányok számára a gyöngyfűzés, ismét Bátky Zsigmondot idézem: „Közvetlenül az Öregduna partján Pozsonytól Komáromig kevés község van, ezek is sokat szenvedtek az árvizektől, némelyikük idők folytán egészben vagy részben el is pusztult (pl. Körtvélyes, Doborgaz), mások beljebb húzódtak (Aranyos), az egész hosszú vonalon azonban egyetlen jelentős hely se tudott létrejönni, a vízjárás szeszélyessége miatt. Egyedül Somorja jöhet itt számba, bár ez is 2 km-nyire esik a folyamtól, régi kereskedő, vásáros száraz-vámhely és szabadalmas város. Pozsony és Komárom, mindkettő a Duna bal partján, fekvésileg egymáshoz hasonló, de földrajzi helyzet tekintetében sokban eltérő két régi hely. A Kisduna mellett is feltűnően kevés községet találunk s amint látjuk, ezek egy része is a folyam egyes szakaszaira lokalizálódik, úgy hogy több helyen sok kilométernyi utat elvadult galériaerdők, vagy teleptelen rétek, és legelők közt tesz meg a folyó, akárcsak az Öregduna Gönyő és Komárom közti 25 km-nyi hosszú szakaszán."
Pozsony és Budapest között egyedül Komárom vált Duna kétparti várossá, amikor az állandó vashíd, az Erzsébet királyné hídja megépítése (1892) után 1896-ban az északi Komárom közigazgatásilag egyesült a déli Újszőnnyel. Esztergom a vele szemben fekvő Párkánnyal soha nem képezett ikervárost, annak ellenére, hogy a két települést 1895 óta összekötötte a Mária Valéria híd, amely 1945-ben osztozott az összes magyarországi Duna-híd sorsában: felrobbantották. Mindkét parti hídfője, pillérei csonkán érték meg az új évezredet, de most remény van arra, hogy a Magyarország és Szlovákia közötti együttműködés keretében, részben európai uniós támogatással újjáépítik. Ezt a reményt láttam megcsillanni öreg barátom, a román kori templomáról híres Esztergom megyei Bényben élő Csókás Ferenc néprajzi gyűjtő szemében. Amikor legutóbbi találkozásunk alkalmával a hídra terelődött a szó, ezt mondta: „Ha felépül az új híd, akkor majd könnyebben járhatunk Esztergomba."